A német újfilm

Az európai újhullámok hatvanas évekbeli lecsengése után a következő, mozgalom jellegű filmes formáció az úgynevezett "német újfilm" volt. A korabeli magyar szakirodalomban gyakran (nem túl szerencsés módon) német újhullámnak is nevezett irányzat a hetvenes évek közepén szerzett nemzetközi hírnevet, s olyan alkotók fémjelzik, mint Rainer Werner Fassbinder, Wim Wenders, Werner Herzog, Volker Schlöndorff vagy Margarethe von Trotta. Thomas Elsaesser nagyszabású könyve, kiterjedt háttéranyagra támaszkodva azt vizsgálja, milyen történeti, politikai és gazdasági körülmények tették lehetővé a második világháború után Nyugat-Németországban az irányzat megszületését, majd milyen tényezők formálták annak alakulását. A könyv kiemelkedő erénye, hogy mind az irányzat, mind a rendezői életművek és az egyes filmek vizsgálatakor is számos nézőpontot alkalmaz: a történeti és politikai perspektívából végrehajtott elemzései mellett, műfaj-, szerző-, kultúra- és társadalomelméleti meglátásai is megvilágító erejűek. Különösen izgalmasak a sajátos nyugat német filmtámogatási rendszert, valamint a televíziónak a filmkultúrában betöltött szerepét bemutató részek, melyek máig érvényes tanulságokkal szolgálhatnak a magyar filmszakma számára is. Fassbinder 1982-es halála, ha nem is végpontja de töréspontja a mozgalomnak, mely a nyolcvanas évekre egyébként is háttérbe szorult a Nyugat-Európában megerősödő, nemzetközi koprodukciók által képviselt filmes fősodorhoz képest. A könyv - minthogy a mozgalom előtörténetének alapos vizsgálatát is tartalmazza - lényegében a második világháborútól a nyolcvanas évek közepéig terjedő időszak átfogó (nyugat)német filmtörténeteként is felfogható. A német újfilm 1989-es első megjelenése után tizenöt évvel is az irányzat egyik legfontosabb és legkimerítőbb feldolgozásának számít.