Ismertető: Párizsban, a Magyar Műhelynél kezdett Marno János 1975-ben. Itthon először a Mozgó Világ közölt tőle verset, öt évvel később. Első kötete, az együttjárás 1987-ben az év legjobb első kötete lett. A nyolcvanas évek közepe felé, a JAK-kor felső határán lett elfogadott költő. Hogy későn érő-e, vagy csak későn kezdték méltányolni költészetének értékeit, majd eldönti az irodalomtörténet, ha szükség lesz rá. Annyi bizonyos, hogy az első kötet óta eltelt két esztendő alatt hatalmasat fejlődött Marno János. E fejlődés a múzsa és a bábu című kötetnek az első jellemző pontjaival való összevetésekor tűnik ki. Ugyanekkor ismerheti fel az olvasó azokat a jelképeket, amelyek egy kiforróban levő rendszer elemei. Ezen elemek, amelyekre a Marno-világ szerkezetének tárgyalásakor térek vissza ,,dolgok" címszó alatt, jellegüket tekintve a Jancsó-filmek állandósult jelrendszerére emlékeztetnek. A két kötetből kiviláglik, hogy Marno János költészete három pilléren nyugszik: az egzisztencializmuson, illetve ennek jaspersi és heideggeri változatán, a kommunikációelméleten (ahová a modern nyelvtudományokból származó ismeretek felhasználása elsősorban Ingarden ,,szint"-jeinek figyelembevétele, másodsorban a katolikus én-te kommunikáció köti a verseit), továbbá sajátos világképén. Ez a költészet a német egzisztencializmusból két dolgot adaptált: a Semmit és a ,,beletartottság"-ot (Hineingehaltenheit). A Semmi fogalma nem semmisít meg létezőt - ismert matériát -, csak összességüket, az egyetemességet teszi ingataggá. Ekképpen a szorongás a létezővel szembeni tehetetlenségben fejeződik ki. A Semmi ezért legalább akkora bizonyossággal nevezhető állandónak, igaznak és lényeginek, mint az egyetemesség elsikló volta. A szorongás és a Semmi taszít, azonban nincs hova, ha a világ a szubjektumon belül van, ahogyan ez természetes egy alanyi költőnél. A pszichológusok szerint jól bevált, hogy a szorongó belehelyezi félelmét valamely dologba. Akkor már nem a Semmitől fél, hanem valamitől: objektiválja a Semmit. A Marno-versek egyfajta Semmi-objektivációk. Ennek korábbi változatát felismerhetjük az első és a második kötet egyik érintkezési pontján: az első kötet utolsó két verse azonos a második kötet első két versével. Ezért a tükröződés és a fehér feketében külön figyelmet érdemel. Kettős funkciója van e két versnek: kifejezik a folyamatosságot, és a kötet utolsó versével, a rózsa leve cíművel, keretet adnak a múzsa és a bábu verseinek. Ez önmagában is árulkodó jele a szétcsúszó világgal való küszködésnek, és a bizonytalanságnak, ami a versek aggodalmaskodó túlírásában is megjelenik. A költő észrevehetően tart attól, hogy nem eléggé alaposan járja körül szorongásvilágát. Az ,,itt-lét" az egyetemesség antinómiája, ezért természetes, hogy a részletekkel bíbelődik, aki konkrét nézőpontból szemlél és ábrázol. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy az egyetemes egész háttérbe szorulása-szorítása a totalitásigénnyel nem fér össze. Ez újabb bizonytalanságot eredményez az egész ép volta, teljessége tekintetében. Az együttjárás gondolatilag komoly, de nem eléggé súlyos kötet. A Semmi kifejezése, illetve konkrét dologgá tétele még a tárgyi valósághoz köti. A tükröződés Semmi-terepe egy álom és ébrenlét közötti tartomány, a természeti-testi, valamint a szellemi éjszaka és nappal között, amikor a test és a tudat - akár egymástól függetlenül - bármely napszak felől nézve máshol van. Ugyanez a helyzet a fehér feketében című vers ,,se kint, se bent" színterén, azonban ez utóbbiban az anyai nagyanya ,,banya" volta a testbe helyezett félelem oka. Itt a szorongás egyszerű félelem. Amiképpen a tükröződés blőd és szorongató dolgai fejezik ki a végső soron feloldódó szorongást, akképpen a fehér feketében versvilága a hangsúlyozottan boszorkányszerű anyai nagyanyával szembeni tehetetlenséggel, azaz a létezővel szembeni cselekvésképtelenséggel fejezi ki a Semmit. Ugyanez a küzdelem és semmi-világ jelenik meg a kötetzáró versben, csakhogy itt már nem határhelyzetben van a költő-alany, hanem ébren, és a versben felbukkanó öregasszony egyrészt nem a nagyanyja, csak olyan, mintha az volna, és le is győzhető: ,,az anyókát arrébb löktem" - ezt korábban nem tudta volna megtenni -, sőt: ,,a feje kissé / oldalt, hátrafele bukott, alszik, gondoltam, vég- / érvényesen remélhetőleg, meghátrált!". Ez a vers a szintézise az első kettőnek, de nem ez az elsődleges, sőt az sem, hogy a két kötetvég keretet alkot, hanem az, hogy szinte idézetszerűen ismétlődik az ,,alszik, gondoltam" az előző kötet végéről, és amit még fontosabbnak tartok, hogy: ,,kibukott a kocka!". Ami a szorongástól való szabadulás természetes kényszere, s ugyanakkor az alábbiakban bemutatandó marnói világképhez mérten újdonság is: a bizonyosság megjelenése. - További ismertető: "Belelapozás".
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
