A mult varázsa

Sohasem tartoztam azok közé, akik megvetik a mások emlékeit. Már gyerekkoromban szívesen hallgattam, ha az elmúlt időkről meséltek. Anyám gyakran megjegyezte, milyen különös ez ilyen fiatal teremtésnél. De én azt hiszem, hogy bizonyára már akkor sejtettem, amit ma már tisztán látok, noha nem értek annyira a szavakkal való bűvészkedéshez, hogy világosan kifejtsem gondolataimat. Tudom azt, hogy semmi sem olyan édes, mint a múltból felidézett öröm, és semmi sem olyan keserű, mint az a kétségbeesés, aminek már nincs ereje ahhoz, hogy sebet üssön rajtunk. És szerintem a múlt felidézése semmihez sem hasonlít jobban, mint ahhoz a kagylóhoz, amely ott feküdt egykoron minden tengerjáró család kandalló-párkányán a Maine-parti házakban. Fortune-ék "Búfelejtő"-jének fogadószobájában két ilyen kagyló volt. Rissa, Nat meg én fáradhatatlan kitartással szorítottuk a fülünkhöz hol az egyiket, hol a másikat és áhítattal hallgattuk, ahogy a tenger elhaló moraja még ott zúg rózsaszínű üregük mélyén. Ezért újra csak azt mondom: ilyennek tűnik számomra a mult, - az Idő hatalmas tengeréből kivetett kagylónak, amit mindenki a füléhez szoríthat, hogy a jelen lármás hangzavarát letompítsa vele. Talán másoknak ez az elképzelés túlságosan gyerekes és fantasztikus ahhoz, hogy higgyenek benne manapság; s talán csak azért él ez bennem, mert annyit vagyok egyedül emlékeimmel, melyek édes és keserű társaimmá szegődtek.