A klinikai táplálás elmélete és gyakorlata - Az enterális és parenterális mesterséges táplálás ABC-je

A nagyérdemű Olvasó, aki megtisztelt érdeklődésével és tanulmányozás céljából kezébe vette a könyvet, bizonyára csodálkozik a könyv megjelentetésének időzítésén. A magyar egészségügy az aktuálisan rossz pénzügyi-anyagi helyzete miatt alapvető hiányosságokkal, és számos területen a szó szoros értelemben a létért küzd. A könyv pedig elejétől végig arról igyekszik meggyőzni az Olvasóit, hogy betegeiknél alkalmazzák a klinikai - enterális és parenterális - mesterséges táplálást és, hogy az arra fordított összegekkel még növeljék az amúgy is soványka gyógyszerkeretük kiadásait. Van-e realitása ennek a követelmények? A könyv szerzője valamint szerzőtársai, és szerencsére már sokan mások is, de távolról sem elegen, mélységesen meg vannak győződve követelményük helyességéről és indokoltságáról. A szervezet nem perpetuum mobile, amely energia nélkül is örökké működik. Az autó, mozdony, villanykörte, computer-tomograph, ultrahang, - és a sorolást végtelenségig lehetne folytatni, - működésében az elégtelen energiaellátás zavarokat okoz, energia hiányában pedig megszűnnek működni. És éppen az emberi szervezetnek, a világon legértékesebb és legbonyolultabb teremtmény működéséhez - és még hozzá leginkább akkor, amikor a szükségletei betegség/sérülés miatt megnőnek - nem kellene energia? Elméletben ezt természetesen senki sem állítja. Mit mutat azonban a valóság? Azt, hogy számos kórházban az aktívan táplálkoz-ni nem tudó betegek döntő többsége valójában éhezik. Ők nem panaszkodnak, hiszen többnyire súlyos betegek, akik nem, vagy alig beszélnek. De az orvosok, dietetikusok, gyógyszerészek, ápolók, akik a kórtanban megtanulták a táplálékhiány okozta malnutríció következményeit tudják, hogy milyen súlyos veszélyek fenyegetik ezeket a betegeket. Ők lassabban gyógyulnak, náluk a szövődmények kialakulása gyakoribb, mortalitásuk nagyobb, és ami jelen időszakban nem utolsó szempont ellátásuk is drágább, kórházi tartózkodásuk is emiatt hosszabb - és ezek költségnövelő tényezők. De nem ez a legnagyobb baj. A baj a szemlélettel van. A Kollégák egy jelentős része még nem tekinti a táplálást a specifikus terápia elengedhetetlen és attól el nem választható részének. ,,Az ATP hiányt a boncasztalon nem lehet kimutatni" idézek egy bölcs kolléganőt; és valóban jelenleg még számos helyen bocsánatos bűnnek tekintik, ha a kezelőorvos nem tudja, hogy a súlyos betege az elmúlt 24 órában mennyi és milyen összetételű kalóriahordozót, mennyi és milyen minőségű aminosavat, vitamint vagy nyomelemet kapott. Akármelyik napszakban mikrogrammra tudja az alkalmazott gyógyszereket, a laboratóriumi és képalkotó leleteket, ismeri a műtét okozta seb állapotát, de betege kórházi tartózkodása alatti testsúlycsökkenésének mértékéről nem tájékozott. Ez még sok osztályon érdektelen paraméternek számít. A könyv az ismereteket terjesztő feladatán túl, segélykiáltás is akar lenni. Szűnjenek meg végre azok a súlyos következmények, amelyeket a táplálkozni nem tudó betegek kórházi koplalása okoz. Sorolják a tisztelt Kollégák a mesterséges táplálást az azt megillető helyre - a többi terápiás eljárások közé. Az elméleti és gyakorlati lehetőségek jelenleg hazánkban is már adottak. Éljünk ezzel a lehetőséggel! A könyv e nem könnyű feladatott tűzte ki célul. Kérjük segítsenek azok megvalósításában.