A kitaszítottak - Korképek a huszadik századból

Szerdahelyi István előszavából: E kötet olvasása közben kamaszkori emlékeim jutottak eszembe, azokból az időkből, amikor az iskolánkat átköltöztették a Vár alatti utcák egyikébe. Ott még érintetlenül álltak a második világháborús ostrom alatt szétlőtt emeletes házak romjai, s a nagyszünetekben meg a tanítás végén pompásan lehetett bennük játszani. Fedél nélküli, üres téglaskatulyák voltak, itt-ott kettévágott szobák beugró maradványaival, semmibe vezető lépcsőtöredékekkel, leszakadt folyosókkal. A malterhalmok között bodzák, folyondárok, vézna akácok szenvedtek, s mi, semmit nem értő és semmivel nem törődve rohangászó, mindenre felmászó és egymást vakolatdarabokkal dobáló gyerekek kedvünkre tombolhattunk. Aztán felnövekedtünk, megéltük, hogy szüleink újjáépítik a lerombolt országot, s megtanultuk az olyan közvetlenül belátható alapigazságokat, amilyen az, hogy minden ember egyenlő, egyforma munkáért azonos bér jár, minden hatalom a népé, és így tovább. Ilyen jelszavakat skandálva, indulók ütemére lépve, zászlókat lengetve meneteltünk, s eleinte csak kezdeti, múló torzulásoknak érzékeltük a szovjet megszállók helytartóinak rémtetteit. A felnőttkor küszöbére érkezve viszont ugyanezen alapigazságok nevében kirobbantottuk az 1956-os forradalmat, s malterdarabokkal dobálózó hajdani mámorunkat felidézve azt hittük, le tudjuk győzni a világ legnagyobb tankhadseregét. Elsőként akkor lőtték rommá a lelkeinket. Ám ahogyan a szüleink újjáépítették a háború után a városaikat, mi is nekiláttunk, hogy szellemi ablakainkat előbb újságpapírral, majd üvegtáblákkal befoltozzuk, alapigazságaink emeleteit egy reformokkal kikényszerítendő jövőbe képzeljük vagy effajta terveinket feladva földszintes egyéniségekként illeszkedjünk be az utcaképbe.