Első fejezet
Cass egész nap úton
volt. Kora reggel Bristolból Glasgow-ba repült, onnan busszal ment tovább, majd
egy másikkal, aztán egy nagy kompra szállt, most pedig erre a kis kompra,
amelyen legfeljebb egy tucat autó fért el. Rövidesen odaér.
Mióta az apja
elköltözött a távoli skót szigetre az öböl túloldalán, Cass nem találkozott
vele. Elég kacifántos volt odajutni, de imádta ezt az utazást. A tájban
gyönyörködött, szunyókált is egy keveset, mert igencsak korán indult. Sikerült
elérnie FaceTime-on a legjobb barátnőjét, aki Spanyolországban tanult. Rosa
elmesélte mi újság nála, Cass pedig megmutatta neki, milyen csodálatos Skócia
egy szokatlanul derűs napon.
Cass nem számított a
ragyogó időjárásra, mindig vad szelek, zuhogó eső, olykor hó jutott eszébe,
amikor Skócia szóba került. De most, május végén, az ég kék volt, és a fenséges
dombok és hegyek a tengeröböl vizén tükröződtek.
Nagyot sóhajtott.
Álmatag volt, de boldog, hogy láthatja az apját egy ilyen csodálatos helyen.
Ekkor valaki a torkát köszörülte mögötte, mire révületéből kiszakadva
megfordult.
Az a feltűnő férfi
volt, akit korábban egy ősrégi Land Roverből látott kiszállni. Magas volt, a
haja szinte teljesen ősz, de a szemöldöke és a szempillája sötét. Cass most azt
is látta, hogy a szeme szürkészöld.
– Te vagy Cass? –
kérdezte. – Mivel a lány nem válaszolt, folytatta: – Ez a Cassiopeia
rövidítése. – Félrebillentette a fejét.
– Igen, én vagyok –
felelte a lány.
– Howard, tudod, az
apád.
– Igen?
Cass kísértést érzett,
hogy megjegyezze, tudja az apja nevét, de inkább nem tette.
– Tudta, hogy ezen a
kompon leszek, és megkért, hogy vigyelek el hozzá Corriemore-ba.
Cass bólintott.
Próbálta leplezni, de megdöbbentette a férfi. Feltűnő jelenség volt, roppant
jóképű, sőt felettébb vonzó.
– Ranulph Gregor
vagyok. Pár éve ismertem meg Howardot, még azelőtt, hogy ideköltözött.
– Nos, úgy tűnik,
rendben vagy. Vállalom a kockázatot, megengedem, hogy elvigyél apámhoz.
Ranulph nevetett. A
nevetése mély volt, és dallamos, ugyanolyan vonzó, mint a külseje.
– Korábban nem jártál
még itt, úgy tudom. De csodálatos hely. Eleanor…
– Eleanor?
Howard nem említett
Eleanort, de mivel sosem volt híján nők társaságának, nem kellett volna
meglepődnie. Jóképű férfi volt, híres természetfotós, és igazán elragadó
személyiség.
– Az övé a ház,
amelyben Howard lakik. Van pár ingatlanja a környéken.
Cass el tudta képzelni
a nőt. Túlságosan napbarnított, emiatt kissé ráncos a bőre, feketére festett a
haja, sok arany ékszert visel, skarlátvörösre rúzsozott az ajka, és hófehér
fogai vannak. Az apja zsánere.
Ranulph a lány arcát
tanulmányozta.
– Nem feltétlenül
olyan, amilyenre számítasz – mondta. – De majd meglátod.
Cass erőltetetten
mosolygott.
– Hát muszáj lesz, nem
igaz?
Bár nem mutatta,
csalódott volt. Nagyon örült, hogy látja az apját, és eltöltenek egy kis
apa-lánya időt, ami régebben olyan fontos volt mindkettőjüknek. Nem akart
osztozkodni rajta valamelyik nőjével, aki vagy erőltetetten próbálna
barátkozni, vagy lekezelően viselkedne vele.
De Ranulph némi vigaszt
jelentett. Szeretett volna mesélni róla Rosának. Annyira más volt, mint a
legutóbbi barátja, akit azért választott, és erre csak most ébredt rá, mert ő
volt a legalkalmatlanabb pasi, akit talált. Rosa tetszését sem nyerte el, amikor
egy hétre hazajött szabadságra Spanyolországból. Cass akkor döbbent rá, hogy ő
sem kedveli igazán a fiút.
Közeledtek a szigethez,
az emberek beszálltak az autójukba. Ranulph egy kézmozdulattal a Land Rover
felé tessékelte. Kinyitotta az ajtót, és Cass bemászott.
– Régi, de strapabíró –
jegyezte meg a férfi. – Még sosem hagyott cserben.
– Remek, nagyszerű –
mondta Cass.
Rájött, hogy idegesíti
Ranulph. Gyermetegnek és dühösnek érezte magát a társaságában. Remélte, hogy
tüskés modora nem tűnik fel a férfinak.
– Szerencsés vagy, hogy
ilyen ragyogó időt fogtál ki – mondta Ranulph. – Ritka, de ilyenkor mutatja a
sziget a legszebb arcát.
Cass azon kapta magát,
hogy megint azt akarja mondani, „remek, nagyszerű”, így csak bólintott.
– Apám elégedett lesz,
hogy napsütésben látom az új otthonát.
– Természetesen.
Az út hátralévő része
csendben telt. De miután kiszállt, Cass úgy érezte, valami fura történt vele,
több, mint egy rövid autózás a göröngyös úton.
– Nem megyek be –
mondta Ranulph. – Csak kiteszlek itt, ha nem bánod.
Megállt a ház előtt.
Cass kiszállt. Az apja
az ajtóban várta. Egy nő állt mellette, feltehetőleg Eleanor. Howard megindult
felé, elvette a táskáját, majd rögtön le is tette a földre, hogy hosszan
megölelhesse a lányát.
Csodás volt ismét az
apja karjai közt lenni, érezni drága aftershave-je illatát, hogy újra a
legkedvesebb lánynak érezhette magát, amiről tudta, hogy így is van. Rádöbbent,
hogy nagyon rég látta utoljára. Bár most valamilyen különleges okból hívta meg,
jutott eszébe. Meg akarja kérni valamire.
– Ő Eleanor – mondta –,
a ház tulajdonosa.
Eleanor félénken
mosolygott.
– Helló, Cass! Örülök,
hogy végre megismerhetlek. Sokat hallottam már rólad. Csupa jót!
– Üdv! – mondta Cass.
Elgondolkodva szemlélte
a nőt. Eleanor nagyon nem hasonlított az apja korábbi nőire. Először is
megfelelő korú volt egy hetvenes éveiben járó férfihoz, közelebb állt korban az
anyjához, mint Casshez. Nem volt túlzottan lebarnulva, és csak diszkrét sminket
viselt. Őszülő haját rendetlen kontyba fogta a tarkóján. Érdekes, ezüstből és
tengeri üvegből készült nyakláncot viselt, és bő lenvászon ruhát. Olyan nő,
ismerte fel Cass megrökönyödve, aki akár az anyja barátnője is lehetne. Talán
tévesen feltételezte, hogy ő és Howard együtt vannak.
– Most magadra hagylak
Howarddal egy kis apa-lánya időre. Tudom, hogy már régóta esedékes.
– Eleanor – szólalt meg
Howard, mintha meg akarná állítani. – Nem kell elmenned…
– De igen. Sok dolgom
van, és ti ketten rég nem láttátok egymást. Itt sem vagyok! De visszajövök
megfőzni a vacsorát. – Aztán a karjára vett egy fonott kosarat. – Ó, Cass
bizonyára szívesen teázna. Van házi készítésű teasütemény a bádogdobozban –
mondta, és elindult a felhajtón a kocsik felé.
– Eleanor itt lakik? –
kérdezte Cass.
– Ő a ház tulaja, és
igen, itt lakik.
Howard nem mondott
többet, amiből Cass mindent értett. Ő és Eleanor együtt vannak, de a nő
tapintatos, és hagyott időt Cassnek, hogy megbarátkozzon a gondolattal.
Cass belekarolt az
apjába.
– Menjünk be, jó?
Nagyon szeretném látni, hogy hol élsz.
– És én meg is mutatom
neked.
Cass azt is nagyon
szerette volna megtudni, hogy miért hívták meg. Többről volt szó alkalmi
látogatásnál.
– Előbb teázzunk, vagy
vezesselek körbe?
– Vezess körbe, aztán
teázzunk.
Az apja jót nevetett.
– Felteszem a vizet.
Nem olyan nagy a ház.
De fényűző volt – kőből
épült, huzatos ház kormos viharlámpákkal –, nem egyszerű vityilló, mint
amilyenre számított. Emlékezhetett volna rá, hogy az apja mindig talpra esik.
Ha házat bérel, hogy befejezze a könyvet, amit már évek óta ír, és amelyben a
Galápagos-szigeteken készült fényképei szerepelnek, akkor az egy jó ház. Még
kedvezményt is kap. Talán most ez történt, és Eleanor is része a kedvezménynek,
gondolta Cass.
Cass éppen buszon
utazott, amikor az apja felhívta. Úgy tűnt, a segítségére van szüksége. A lány
nem értette. Miért épp tőle kér segítséget? Ő volt a legfiatalabb és a
legkevésbé tanult a családban. Simán megkérhette volna a mostohagyerekeit, akik
idősebbek és okosabbak, és a nevük mellett mindenféle címek rövidítései
sorakoztak. Mit tehetne érte a kicsi Cass, a család legkisebbje, Howard
egyetlen vér szerinti gyereke?
Az anyja, aki már sok
éve elvált az apjától, tudott a kérésről. Szülőkként jól kijöttek egymással, és
megbeszélték a dolgot. És különben is, miután eljött a lakásból, ahol együtt
lakott a most már csak volt barátjával, a skóciai idill helyett a másik választás
az lett volna, hogy visszaköltözik az anyjához. Cass nagyon szerette az anyját,
és jól kijöttek egy ideig, de nem akart vele élni. A távoli skót sziget
vonzóbbnak tűnt. És amellett, hogy az apja többnyire nem volt jelen az
életében, olykor-olykor nyaranta eltöltött vele némi időt.
Így hát Cass úgy
döntött, nekivág. Howard pénzt utalt a számlájára az útiköltségre, az anyja
kocsival elvitte egy panzióba a repülőút előtti este, ahonnan a hajnali fuvar a
reptérre egy ütött-kopott kisbuszban része volt a szolgáltatásnak. Amint
felszállt a repülőre, Cass hosszú útja északra megkezdődött.
Most pedig követte
Howardot, aki körbevezette jelenlegi otthonában.
A házat tervező építész
a lehető legjobbat hozta ki a lenyűgöző, bár zord kilátásból, ami a tengerre és
pár szomszédos szigetre nyílt. A halovány fapadló és a hozzá illő halovány
falak világossá tették az egész házat. Hatalmas üvegbúrás lámpák is voltak áramszünet
esetére. A konyhában gránitfelületek fogadták, és egy kávéfőző gép, ami
valószínűleg csodákra képes, ha hozzáértő barista kezeli.
A tweedkárpitos heverők
kényelmesnek tűntek, és minden bútor karfáján kézi szövésű takarókat látott
arra az esetre, ha egy kósza légáramlat mégis bejutna a háromrétegű ablakokon.
Mindenütt párnák, puffok és lábzsámolyok. Ez volt az ízléses luxus netovábbja.
– Eleanor sok időt
szánt rá, hogy minden ingatlanja tökéletes legyen – mondta Howard. – Az ágynemű
nagy szálsűrűségű, ami tudomásom szerint jó dolog, a párnák és a paplanok pedig
pehelykönnyűek. Valószínűleg a magyar libatoll a titka.
Cass elgondolkodott,
hogy meddig kell maradnia. Nem esne nehezére itt tölteni egy nyarat. Bejárhatná
a dombokat, és rajzolhatna, esetleg tanulmányozhatná a környék vadvirágait és a
madarakat, ha le tudna rajzolni mozgó célpontokat. Aztán egy kellemes, élményekkel
teli nyár után visszamehetne az anyjához Cotswoldsba, és elkezdhetné a
tanárképzőt, amire jobb híján jelentkezett.
El akarta mondani az
apjának, hogy nem szereti annyira a fényképészetet, mint ő, és hogy szívesebben
rajzol és fest. És tanár sem akar lenni.
