A sziget talaja termékeny volt, de semmi sem eresztett benne mély gyökereket. Amikor jöttek a hurrikánok, a legvaskosabb fát is kifordították a földből; amikor pedig megjelentek a fehér emberek, kitépték a gyermekeket az anyjuk karjából. Így hát megtanultunk remény nélkül élni. Számunkra a veszteség volt az egyetlen bizonyosság.

Sokan közülünk már elvesztették egy otthonukat. Egy mélyre nyúló gyökerű, nagy múltú ősökkel bíró otthont. Csakhogy azok a gyökerek nem mentettek meg bennünket. Azok a gyökerek elrothadtak a rabszolgakereskedők hajóinak gyomrában, a sötétségben, a mocsokban. Nem sok minden maradt, amit elültethettünk az új világban, és az a kevés is a fehér emberé lett, csak a kezét kellett kinyújtania érte. Ezért megpróbálkoztunk azzal, hogy a sziget felszínén éljünk. A cukornádat elültettük, magunknak azonban semmit sem vetettünk. Az anyák elfordították a fejüket, amikor megszületett egy gyermek, mert nem akartak a szemébe nézni.

Igyekeztünk átsiklani ezen a fél-életen, ezen a történelem és jövő nélküli életen, ám végtelen jelenünk képes volt megnyúlni és átívelni az időn, míg újra vissza nem térnek az életünkbe a színek, a mozgás. Éjjelente a hazánk régi isteneiről suttogtunk meséket a gyerekeinknek, egy olyan nyelven, amelyet a fehér emberek nem értettek.

A hurrikánok így is megérkeztek. A gyermekeket így is elvitték, és eladták a tengerentúlra. Ekkor azonban ott volt már bennük az aprócska mag, amely egy másik életről dalolt nekik.

Mindennek sekély gyökere volt. Ám ami nem tudott mélyre lenyúlni a földben, az annál szélesebben terült szét, megcsapolva az óceánokat, alagutat fúrva a közeli szigetekhez, ahol akadtak mások is, akik megkíséreltek a tegnap emléke nélkül, a holnap reménye nélkül élni, és kudarcot vallottak.

Gyökér nélkül elpusztul minden. Sokan meghaltak közülünk is, a fehér ember keze által vagy a déli nap hevétől. A vérünk a talajt gazdagította, a gyökerek a testünkből táplálkoztak. Ettől megerősödtek. Sekély gyökerek voltak, de erősek.

Végül mégiscsak volt remény ezen új világ számára is.

Barbados

1834 augusztusa

1.

Az éjszaka legsötétebb órája volt, és Rachel futott. Ágak kaptak bele a bőrébe. Madarak rebbentek fel rikoltva a léptei dobbanásától. Korábban zuhogott az eső, és amikor a nő megcsúszott a sáros, egyenetlen talajon, nekitántorodott egy érdes törzsű pálmafának. Lecsúszott a földre, ahol hangyák meneteltek, bogarak futkostak, és láthatatlan férgek ástak alagutat maguknak a felszín alatt. Zihálva teleszívta a tüdejét a fülledt, párás levegővel. A nyelve is érzékelte, mennyire nyirkos, és érezte a félelem maró, savas ízét is.

Mit tett?

Hátranézett. A sötétben felmagasodott mögötte a Gondviselés-ültetvény lepárlója, a malom éles pengéjű tőrként meredező vitorlái haragos keresztet rajzoltak az égre. Torkon ragadta a rémület – a lepárlónak mintha szeme lett volna, mintha meg tudta volna súgni a munkafelügyelőnek, hogy mit látott.

Még nem késő. Még visszamehet, átmászhat a falon, és végigosonhat a félig beültetett cukornádmezőkön, ahol tátongó gödrök várják a fiatal, zöld nádszárakat. Visszatérhet a kunyhójába, amely egy a sok fakutrica közül, és visszafekhet a gyékényre, amely a negyven évi használat során vékonyra kopott. Aztán várhatja a hajnalt és az újabb robotolással töltött napot…

Felkászálódott, és megint nekiiramodott. A lába egyre mélyebbre vitte az erdő alaktalan árnyékai között.

Nyilallt a mellkasa. Szívesen elnyúlt volna a földön, de nem tehette; a teste akaratlanul is egyre messzebb és messzebb került a Gondviseléstől. Ha megroppant egy ág, a zajt puskalövésnek hallotta; az agavarangyok mormogása mintha a felkutatására induló férfiak távoli kiáltozása lett volna. Tovább kell futnia.

Egyedül volt, csupa sár, olyan kimerült, hogy a csontjai is belezsibbadtak, de egy kérdés nem hagyta nyugodni…

Ez lenne a szabadság?

A néptelen erdő. A rémült menekülés. Ez lenne, amiben oly régóta reménykedtek?

Előző nap a Gondviselés-ültetvény rabszolgái összegyűltek a nagy ház előtt, ahol rezzenéstelen arcú fehér emberek várták őket – az úr a lova nyergében, az egyik oldalán a munkafelügyelő állt, a másikon a felesége és a három gyereke sorakozott fel a ház lépcsőjén.

A fehérek a rabszolgákra meredtek, és azok visszabámultak rájuk.

Mindannyian tudták, hogy mi következik. Néhány rabszolga még mosolygott is. Rachel azok közé tartozott, akik nem. Elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen más alkalmakra, amikor azt rebesgették, hogy vége a rabszolgaságnak. Addig nem hiszi el, míg nem hallja magának az úrnak a szájából.

Meleg volt, az úr kopaszodó homloka fénylett az izzadságtól. Amikor előbbre léptetett a lovával, Rachel egy pillanatra meglátta a feleségét. Főleg a nő összeszorított, dühödt megvetésről árulkodó ajkának látványa miatt ingott meg az eltökéltsége. Már mert remélni.

Az úr nem sokat beszélt. Elmondta, hogy a király elrendelte a rabszolgaság megszüntetését. A következő naptól fogva életbe lép az új felszabadítási törvény.

Szabadok voltak.

Néhányan sírtak. Mások kiáltoztak, és örömükben táncra perdültek. Az izzadó, hangos tömeg olyan lett, akár a medréből kilépő folyó. Az úr és a munkafelügyelő hasztalan osztogatott ordítva parancsokat, a zajban nem lehetett hallani őket. Egy idő után az úr azzal próbálta megregulázni az embereket, hogy átvágtatott rajtuk a lovával. Az állat fejbe rúgott egy asszonyt, aki azonnal szörnyet halt. De szabadon halt meg.

Van azonban más is, folytatta az úr. Többé nem rabszolgák, hanem az ő „tanoncai”[1]. A törvény szerint hat éven át még neki dolgoznak. Nem hagyhatják el a birtokot. Amikor a nap felkel, Rachel és a többiek visszamennek a földekre, hogy befejezzék az ültetést. Az elültetett cukornád gondozása lesz a munkájuk a következő, majd pedig az azt követő betakarításig. Hat éven át cukornádat fognak aratni, ültetni, majd újra aratni.

A szabadság csak egy újabb szó volt az eddigi életükre.

A tömeg dühösen felszisszent. A munkafelügyelő a vállára akasztott puskához kapott, és lejjebb rántotta. A mozdulatot száz szempár követte. Az úr lova horkantva kifújta a levegőt az orrlikán, a kantár megfeszült.

A sziszegés elhalt, az emberek mozdulatlanná dermedtek.

Rachel számára a csend a szabadság üres ígéretét jelentette. Évek óta örök homály vette körül. Akiket szeretett, már mind eltávoztak. A léte összezsugorodott, a határai ott húzódtak, ahol az ültetvényé, a megszokott, végtelen robotolásé, a régi élet hosszú árnyaié. Ennyi volt az értelme. A szabadság olyan űr, amelyet csak cukornáddal lehetett betölteni.

Azon az éjszakán minden ugyanolyan volt, mint máskor. A kemény talaj a háta alatt. Sovány, göcsörtös, inas végtagjai. Dohos szagú kunyhója. Az előtte álló dolgos napok, az élete, amely éppoly egyhangú volt, mint a földeken rendben sorjázó barázdák.

Az anyjával álmodott. Vagy talán csak az anyja gondolata volt, holmi melegséget és kedvességet árasztó körvonal. Képtelen volt felidézni a tulajdon anyját.

Az asszony ott állt előtte, ám Rachel valami módon tudta, hogy mégsincs ott, hanem valahol a tengeren túl. Illékony volt, egy füstfoszlány. Nem időzhetett sokáig.

Az anya kimondott egy nevet, amelyről Rachel tudta, hogy az övé, pontosabban az övé volt, mielőtt valami fehér ember elnevezte Rachelnek. Amit a fehér ember ad, azt mindig el is veheti. Ám ez a másik név – ez az övé volt. Elismételte. Idegennek érezte a szájában a szótagokat, de erőre kapott attól, ahogy a beszéd ritmusa átvibrált a testén. Képes volt úgy felállni, hogy nem görnyedt meg. Érzékelte a teste súlyát, jólesett tudni, hogy erős és tömör.

Az anya hátralépett, és elkezdett szétfolyni, cseppenként olvadt bele a talajba. Amikor eltűnt, a föld fényes, mélyvörös színt öltött.

[1] Az 1833-as Emancipation Act képmutató módon egy kiskapuval, a „tanoncsággal” (angolul: apprentice) tette lehetővé az ültetvényesek számára, hogy még egy darabig megtarthassák a rabszolgáikat. A rabszolgáknak kötelező volt évekre elszegődni az addigi tulajdonosukhoz, és a „tanoncévek” során elvileg azt kellett megtanulniuk, hogyan éljenek majd szabadon. Ugyancsak elvileg az idejük háromnegyed részében dolgoztak csak, és ezért valami kis bért is kaptak volna – valójában folytatódott az addigi életük. A tanoncság rendszerét végül 1838-ban szüntették meg, ekkor szabadultak fel a Karibi-térség rabszolgái. (A ford.)