Budapest- Kairó

Húsz ellenőrző pont (részlet)

2011. február 1., este hét óra. A kairói nemzetközi repülőtér hármas terminálján állok, a hátizsákommal és a kameratáskámmal a kezemben. A kijárási tilalom két órája érvényben van, elvileg nem hagyhatnám el a repteret. Az országba gond nélkül, turistavízummal beengedtek. Csak a táskámat vizsgálják át fegyver, illetve profi felszerelés után kutatva. A Canon 400D nem számít annak, elpakolhatom. A reptér előtt egy homokszínű Abrams tank áll és két páncélozott személyszállító.

Mögöttük kezdődik a Kairó–Iszmáilíja sivatagi út és a sötétség.

Az út a belvárosba normál esetben fél óráig tart. Poros pálmafák, villák és ipari komplexumok szegélyezik. Most ellenőrző pontok vannak mindenhol.

A katonai ellenőrző pontoknál páncélozott járművek állnak keresztben az úton, a tankok reflektorai fel vannak kapcsolva. A katonák szögesdróttal zárják le az utat és ráfogják puskáikat a közelítő autókra.

A civil ellenőrző pontok mellett tüzek égnek. Nincs közvilágítás. Szemeteskukákból, kordékból, kövekből emelnek akadályt és így lassítják a forgalmat. Vannak civilek, akiknek van lőfegyverük, előfordul, hogy bedugják az autók ablakán. A legtöbb azonban hosszú késekkel, botokkal, machetékkel van felfegyverkezve.

A forradalom már öt napja tart. Heves összecsapások zajlottak a Tahrír téren és környékén, három napig nem volt internet. Január 28-án a rendőrség eltűnt az utcákról, és ezzel egy időben Mohamed ál-Ádli miniszterelnök titkos utasítására megnyitották a börtönöket. Köztörvényesek százai szabadultak rá Kairó utcáira, gyújtogattak, raboltak és fosztogattak. Égtek a plázák, és fegyveres rablók törtek be a lakásokba.

Az elnök felvezényelte a nagyvárosokba a hadsereg tankhadosztályait, miközben beszédet intézett a néphez. Burkoltan, de a tüntetőket tette felelőssé a zavargásokért, beszédében magát Egyiptom védelmezőjének állította be és bejelentette, hogy lemondatja a jelenlegi kormányt és újat nevez ki. Ezzel egy időben életbe lépett a kijárási tilalom.

Beszéde kicsit sem csillapította le a kedélyeket. A tüntetők megostromolták a rendőrőrsöket és ellentüntetőkkel csaptak össze a belvárosban. Sokan haltak meg. A kijárási tilalmat senki sem tartotta be.

Az utcákon mindenkit igazoltattak. Ha az ember papírjait rendben találták, jobb esetben továbbmehetett. A külföldiekkel azonban kiszámíthatatlan volt a bánásmód: hallottam olyan magyar kollégáról, akit nem engedtek ki a reptérről, olyanról is, akit az úton tartóztattak le, és olyanról is, akinek a reptéren kobozták el a többmilliós kameráját.

De végre ott voltam az egyiptomi forradalom kellős közepén! Illetve nem a közepén, hanem a reptéren, ahol legnagyobb megdöbbenésemre üzemelt a Duty Free Shop. Vásároltam két karton cigarettát és szentül elhatároztam, hogy még az este folyamán rágyújtok a Tahrír téren.

Erről az elhatározásomról persze többen megpróbáltak lebeszélni. „Miért nem alszik itt a reptéren és megy be reggel?”, kérdezte a vámmentes bolt eladója, „Nagyon veszélyes éjjel a külföldieknek”, mondta a pénzváltó. A magam részéről azonban hajthatatlan voltam. Meg kellett tennem, a forradalom már kezdte belém fészkelni magát.

Történelmi pillanatokban az ember fájdalmasan érzi az idő múlását, szinte fizikai fájdalmat okoz minden várakozással töltött perc.

A zsigereimben éreztem, hogy ami Egyiptomban történik, az a XXI. század egyik meghatározó fejezete lesz, ha máshol nem is, a Közel-Keleten mindenképpen. Nem akartam egy percig sem vesztegelni és lemaradni róla, mint ahogyan nem akarok lemaradni általában semmiről.

Látni akartam a Kilimandzsáró havát, míg végleg el nem tűnik: és láttam. Látni akartam a Csád-tavat, mielőtt kiszárad… de jelenleg leginkább azt akartam látni, hogyan buknak el az istenek. Márpedig nagyon úgy festett a helyzet Egyiptomban, hogy hamarosan a földre hull egy isten.

Egyébként konkrét tervem is volt már.

Még Budapesten, a becsekkolás után megismerkedtem egy fiatal egyiptomi orvossal, Szájeddel, akinek magyar barátnője volt és Sharm el-Sheikhen dolgozott. Komoly vitát folytatott telefonon keresztül a lánnyal a váróban. Az egész amiatt robbant ki, hogy a lány tudni szerette volna, ha kimegy Szájedhez Egyiptomba, kell-e csadort hordania. „Nem kell”, hajtogatta Szájed, de nem tudta őt meggyőzni. Elkeseredve ült a váróterem műanyag székén és csóválta a fejét, így ismerkedtünk meg. Miután megtudta, hogy éveken keresztül éltem Egyiptomban és elég jól ismerem a Közel-Keletet, megkért, hogy hívjam fel a lányt, amit én készséggel meg is tettem. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm arról, hogy nem minden egyiptomi vallási fanatikus, Szájedet mindenesetre megnyugtattam.

A repülőgépen öten ültünk, a stewardess mindenkit áthívott az első osztályra. Egy idős egyiptomi házaspár tért haza a forradalomra, Szájed, egy Marina Szvetlaja nevű orosz riporternő, akit azért küldtek, hogy írjon a Sharm el-Sheikhen rekedt kétezer oroszról, és én. Szájeddel végigbeszélgettük az utat, elmondta, hogy útban van Sharmra, de semmiképpen sem szeretné elmulasztani a Tahrír tér meglátogatását, ha már Kairóban van. „Hogyan tervezed? Kijárási tilalom van”, mondtam neki, hogy lehűtsem a lelkesedését. „Tudod, én orvos vagyok, bele van írva a személyi igazolványomba. Azt fogom mondani az ellenőrző pontokon, hogy a Vörös Félholdnak dolgozom és megyek ki a térre ellátni a sebesülteket.” Egyiptomban a személyi igazolványba minden belekerül: az ember családi állapota, vallása, foglalkozása. Egyedül a titkosszolgálat embereinek nincs feltüntetve a munkakörük.

Hamar megfogalmazódott bennünk a terv. Mivel nekem nincs beleírva az útlevelembe a foglalkozásom, Szájeddel az oldalamon gond nélkül előadhatjuk, hogy én is orvos vagyok. A mellettünk ülő Marina, bár nem sokat értett az egyiptomi politikai helyzetből, megtudta, hogy Szájed Sharm el-Sheikhbe tart, és mindenképpen velünk akart jönni. Úriember egy forradalomban nem mond nemet egy nőnek.

Abban maradtunk, hogy a terminál kijáratánál találkozunk.

Egy öreg fekete Mercedes kombi érkezett értünk, a sofőrt Mohamednek hívták. Szájed az anyósülésre ült, mi ketten hátra Marinával. A reptérről gond nélkül kiengedtek.

A gondok a sivatagi úton kezdődtek az első civil ellenőrző pontnál. Középkorú férfiak álltak az út mentén, sörétes puskákkal és késekkel felszerelkezve. Forgalmi akadályként akkora köveket tettek ki, hogy mindenképpen le kellett lassítanunk, ha nem akartuk összetörni a kocsi kormánytengelyét. Az út mellett, egy fémhordóban tűz égett, a fémhordó mellett pedig egy férfi térdelt, hátraszigszalagozott kezekkel, csuklyával a fején. Egy nagydarab, bajszos férfi lépett a kocsihoz és a puska csövével megkocogtatta az ablakot.

Marinának ekkor kezdett leesni, mire is vállalkozott. Felé fordultam és annyit sikerült kinyögnöm, hogy ha tud is arabul, sürgősen felejtse el.

Ha valamit, hát akkor azt megtanultam a közelkeleti utazásaim során, hogy jobb, ha külföldiként semmit sem értünk bizonyos helyzetekben. Az embernek mindenképpen meg kell őriznie a nyugalmát. Akármekkora is odabent a pánik, kifelé nem szabad mutatni, mert erre várnak. Minden kérdés, minden fenyegetés vagy sértés egy teszt, hogy mikor veszítjük el az önuralmunkat, mikor válunk gyanússá. A Közel- Kelet az összeesküvés-elméletek szülőföldje, külföldi itt csak kém lehet, a legrosszabb esetben zsidó kém. Ha megszólalunk arabul, az amúgy is feszült és vérszagot fogott férfiaknak hosszasan kell majd magyarázkodnunk, miért beszéljük a nyelvüket. Ha hagynak magyarázkodni egyáltalán.

Szájed letekerte az ablakot és kiadta az igazolványát. A férfi közelebb lépett a tűzhöz, hogy el tudja olvasni. Vártunk. A társai észrevettek minket a hátsó ülésen és az autó köré gyűltek, bámulták Marinát a szőke hajával. Végül a férfi visszajött az ablakhoz, visszaadta Szájed útlevelét, majd megkérdezte: „Hová viszed ezeket a külföldieket?”

„A Tahrírra megyünk, hogy ellássuk a sebesülteket”, mondta Szájed. Ravasz volt, nem tüntetőket mondott, mert nem ismertük a fegyveresek szimpátiáját. A saját bőrömön tanultam meg utólag, milyen fontos is ez.

A férfi a hátsó ajtóhoz lépett, kinyitotta és ránk mordult: „Baszbort!”

Az arabban nincs p hang, egyszerűen nem ejtik. Azonnal adtuk a papírjainkat. Ugyanaz a művelet következett megint, a férfi tűzhöz lépett és áttanulmányozta az iratainkat, majd visszasétált hozzánk.

„Intá doktor?”, kérdezte tőlem, én pedig a lehetséges leghülyébb mosollyal bólogattam. Hogyne lennék, csak hadd menjünk tovább. „És ő?”, kérdezte a férfi Marinára mutatva. Ő is orvos, naná. Szájed azt is elárulja, hogy a feleségem. Éjszaka ne kóvályogjon asszony egyedül Kairóban. Pláne, ha szőke. Pláne, ha külföldi.

„Az a férfi, megsérült?”, kérdezi Szájed a térdelő alakra mutatva a tűz mellett. „Ellássam a sebeit?”

„Annak a baltagéjának (ez arabul körülbelül annyit tesz, hogy »fegyveres szervezett bűnöző«) kutya baja. A másikon meg úgysem tudsz segíteni.” Oldalra mutatott. Egy fekvő férfi alakját láttuk a sötétben.

Továbbmehettünk. Ötszáz méter után újabb civil ellenőrző pont következett. Ugyanígy jutottunk át, bár ezúttal halottat nem láttunk. Szájed foglalkozása úgy tűnt, megnyitja a kapukat, és előbb-utóbb be fogunk érni a városba. Akkor jöttem rá, hogy tévedtem, amikor az első katonai ellenőrző ponthoz értünk.

Két páncélozott személyszállító állta el az utat. Az ügyeletes tiszt tört angolsággal tudakolta hová és miért megyünk. Amikor elmondtuk az eddig működő verziónkat, megkért, hogy mutassuk be az orvosi felszerelésünket, ami nem volt. A tiszt azt mondta, addig nem enged át minket, amíg nem tudjuk bizonyítani a foglalkozásunkat. Kezdtem pánikolni, arra gondoltam, az egyiptomi tartózkodásom igen rövid életű lesz, mert legkésőbb holnap reggel kiutasítanak az országból. Ekkor isteni beavatkozás történt. A rádióban megszólalt az elnök.

A hatás fenomenális. Kairó, a mindig hangos, nyüzsgő metropolisz elnémul. Mindenki az elnök beszédét hallgatja, mindenki néma. A tiszt visszadobja a papírjainkat, szétszóródnak Szájed lábánál. Int, hogy haladjunk tovább. Most Egyiptom jövőjéről van szó, amit nem igazán tud befolyásolni két ijedt külföldi.

A kocsiban felhangosítjuk a rádiót. Az elnök nem egyiptomi dialektusban beszél, Szájed szinkronfordít. „Én, Mohamed Hoszni ál-Szájed Mubárák”, kezdi, és a hangja erőt sugároz. Nem mond sok új dolgot, kivéve egyet: az elnöki ciklusának a lejártával nem indul újra a választáson. A katonai múltjára hivatkozik, továbbra is felelősségre akarja vonni a rablókat és gyújtogatókat. Azt mondja, egyiptomi földön akar meghalni.

Tizennyolc ellenőrző ponton haladunk keresztül a beszéde alatt. Ha megállítanak, csak az iratainkat kérik el, nem kérdeznek semmit. A civil ellenőrző pontokon gyakran meg kell állnunk félrerakni a köveket az útból, annyira nem figyelnek ránk. Végül feltűnik az Október 6. híd, és meglátjuk a Nemzeti Demokratikus Párt kiégett székházának még most is füstölgő épületét. Az autót letesszük és gyalog sétálunk a Tahrír térre. Nagy tömeg van, az emberek koszosak, kialvatlanok. A cipőjüket az ég felé tartva kiabálják, hogy: „Joszkut, joszkut, Hoszni Mubárák!”

A tér bejáratait telefirkált harckocsik zárják le, a tüntetők pedig mindenkit megmotoznak, hogy az illető ne vihessen be fegyvert. Nem okoz gondot a külföldi útlevelünk. Megkérem Marinát, hogy tegye fel a kendőt a fejére, a hátizsákból előveszek két szál cigarettát, és az egyiket Szájed kezébe nyomom. Összeölelkezünk, aztán rágyújtunk a Tahrír tér tüntetői között.