Az ördög egy fekete kutya - és más történetek

A láz

Beteg vagyok. Lüktet az ér a halántékomban. Az egész idegrendszeremet érzem, minden egyes eremet. Keresztülszövik az agyam. Szorítanak, lüktetnek és fájnak. Cserepes a szám, mintha napok óta nem ittam volna vizet.

Pár perccel ezelőtt még unottan bámultam az elsuhanó sziklás sivatagot. Most, ha elfordítom a fejem, jön velem a táj. Csúszik, mint a hang egy régi videófelvételen.

Nem tudom, hol kaptam el a betegséget. Talán amikor átkeltünk a Nasszer-tavon. Az egyiptomi oldalon nagy rohanás volt, kapkodtunk, hogy jegyet szerezzünk a kompra. Emlékszem, hogy a vásártéren tört rám a szomjúság és a járókelőknek kitett agyagkorsóból ittam. Igen, talán a víz volt, a zöld tó vize.

Az is elképzelhető, hogy még Abudzsában fertőződtem meg. Egy Hotel Mecsko nevű garniszálló nedves szobájában laktam. Hullott a vakolat, nem volt moszkitóháló sem az ablakon, sem az ágyon. Több száz rovar szívta a véremet éjszaka, míg odakint nehéz morajjal tombolt az esős évszak.

Egyébként elkaphattam a levegővel Kinszashában, Mombászában vagy Ádenben.

A csótányoktól, melyek éjjel átmásztak rajtam a hotelszobákban, kézfogásoktól és szeretők ölétől, mert minden fertőző a trópusokon.

Aki itt él, tudja, hogy nem kerülheti el a betegséget. Tudja, hogy legyen akármilyen vas szervezete is, a kontinens előbb-utóbb belekóstol.

Persze vannak megelőző gyógyszerek, a mellékhatásaik azonban olyan súlyosak, hogy nem felelőtlenségből hagyja el a szedésüket az ember. Ki bírná elviselni az állandó émelygést, hányingert a negyvenöt fokban, amikor szájpadlása amúgy is száraz, mint a papír, és a tüdőt annyira égeti a forró, párás levegő, hogy azt hiszed, tüzet lélegzel?

Nem. A trópusokon élők nem előzik meg a betegséget, hanem megpróbálják túlélni. Felkészülnek rá, mint az elkerülhetetlenre.

A védőoltások sem érnek semmit. Emlékszem, milyen büszkén és öntudatosan mondtam a zaríai lepra- és tuberkulózis kórházban az orvosnak, hogy be vagyok oltva, és nem kell maszkot vennem, miközben az altatott TBC-sek véres ágyai mellett sétáltunk.

„Erre még nincs védőoltás” − válaszolta az orvos. Aztán elmagyarázta, hogy a TBC-seket az utolsó stádiumban azért altatják, hogy ne fuldokoljanak ébren.

A legtöbb afrikai betegség magas lázzal jár. Amikor elkezdődik, megszűnik az idő. Nem mozdul a mutató a karórán, nem fújja a szél a homokot. Senki sincs az emberrel, csak a teste. Ami éppen akkor árulja el.

A nőt, akivel utazom, Zeinabnak hívják, és a fúr törzsből származik. Napi öt dollárt fi zetek neki, hogy szeressen. Külön kis rituálénk van a fi zetésre. Reggel, szeretkezés után a hátizsákjához lép és kivesz belőle egy bőrtárcát, majd elém áll és azt mondja: „új nap kezdődik, tehát fi zess”. Én pedig fi zetek. A fogai szikráznak a reggeli fényben, ahogyan mosolyog. Már vagy két hónapja vagyunk együtt. Azt hiszem, hogy szerelmes belém, és régen nem kellene fi zetnem, de fi zetek, hogy a végén ne legyek zsarolható.

„Ugye elviszel majd a hazádba, hogy lássam a havat.”

„Elviszlek.”

„Ugye vicceltél, amikor azt mondtad, nincs lelked.”

„Vicceltem.”

„Mert, ha nem lenne lelked, hogyan mehetnél a mennybe vagy a pokolba?”

„Miből gondolod, hogy bárhová is menni szeretnék?”

„Mert te folyton utazol.”

„És?”

„Nincs semmi baj az utazással, nem azért mondom. Szeretek veled utazni, szeretkezni és sört inni. Meg ópiumot enni a szép álmokért.”

Amikor észreveszi, hogy baj van, szól a sofőrnek. A férfi t Abdul Szabúrnak hívják, és mezítláb vezet. Őt Karthúmban szerződtettem, hogy vigyen el Szóákimba, mert a gonoszt akartam látni. Zeinab mesélte, hogy kísértetjárta hely, ott éjjel az ördög az ember mellkasára ül.

Egyébként meg polgárháború van, vonulnak a törzsek, erről kellene írnom. Egy harminc éves, fekete Forddal utazunk.

A nőm felém fordul, és mond valamit, de nem értem, hogy mit beszél. Gurgulázásként érnek hozzám a szavak. A kezembe nyom egy pillepalackot, a számhoz emelem és iszom. A víznek langyosnak kellene lennie, de hidegnek érzem, megfájdul a nyelőcsövem. Látom Zeinab tekintetében az aggodalmat, könnyes lesz a szeme, és a Koránt idézi. Ha baj van, Afrikában mindenki vallásos lesz. Egy kairói bordélyházban például láttam egy szaudi férfi t, aki egy szál semmiben a Koránra esküdve vallotta a razziázó rendőrségnek, hogy véletlenül tartózkodott a helyen.

Abdul Szabúr is felém fordul. Elszörnyed. Nem tudom miért, de aztán meglátom az arcomat a tükörben. A szemem vérvörös, eltűnt a pupillám.

Az autónk lefordul a főútról és egy közeli falu felé veszi az irányt. Sárból tapasztott kunyhók tűnnek fel a láthatáron, vörös, ledöngölt föld és kecskenyájak. Az emberek kiállnak a kunyhók ajtajába, és bámulnak ránk, ahogyan behajtunk a főtérre.

„Nem lesz semmi baj” − mondja Zeinab, én pedig magyarul válaszolok. Negyvenhárom fokos láznál az ember minden más nyelvet elfelejt.

Abdul Szabúr kinyitja a kocsi ajtaját, megpróbálok kiszállni. Az összes izmom merev és feszes, nem tudom behajlítani a lábamat. Az erőfeszítéstől és a fájdalomtól kicsordulnak a könnyeim, végül arccal a földre esem. Sós ízt érzek a számban, lehet, hogy a véremet, fogalmam sincs. Falubeli férfi ak rohannak oda hozzám, emelnek fel és visznek be az egyik kunyhóba. Odabent félhomály van, füst és ürülékszag. A földre fektetnek, a tűzhely mellé.

„Halifan”– mondom. „Maláriás vagyok, hozzanak Halifant.” Egy tetovált arcú, fekete ember azt mondja, a legközelebbi város százötven kilométerre van. Ott van gyógyszertár.

Abdul Szabúr elindul, de ezeken az utakon legkorábban hajnalra fog visszaérni, ami tizenkét órát jelent. Zeinab sírva fakad. Tudja, hogy tizenkét óra alatt ezerszer meg lehet halni ezen a vidéken. Többször, ha külföldi az ember.

Jól áll a neki a sírás. Lecsúszik a pántja, látom a vállát. Eszembe jut, hogy az első napokban csak úgy volt hajlandó szeretkezni velem, a mocskos ágyon és a ventilátor alatt, hogy mindig a hátán feküdt. Betegesen fi gyelt, hogy ne lássam, lepedővel takarta magát. Aztán egyszer utána mentem a zuhanyzóba és megtudtam mit takargat. A verés hegeit és egy alkoholista, vérfertőző apát, aki a végén megvakult a Nílus vizéből és balzsamozószerből készített nyolcvanöt fokos aragitól.

Az asszonyok agyagedényben vizet hoznak be a kunyhóba. A nőm benedvesíti a nyakában lévő kendőjét, és a homlokomat törli. Üvöltök vele, hogy hagyja abba, mert fáj.

Úgy érzem, hogy fél méterre lebegek a föld felett. A kunyhó tetejébe vágott nyíláson keresztül bámulom az ibolyakék égboltot. Nincs felhő. Szoktatom szememet a kékhez. Egy magyar dal jár a fejemben, azt hiszem, hangosan éneklem is. A mellettem ülő öregasszony bételt rág, a nyála vörös tócsát hagy a földön. Úgy tíz percenként felemeli a fejemet és kecsketejjel itat. Sem ellenkezni, sem öklendezni nincs erőm. Nem tudom mennyi idő telik el. Végül nyílik az ajtó és Zeinab lép be egy hosszú szakállú, dzsalabijás férfi val, aki egy Koránt tart a kezében.

Szudánban minden faluban lakik legalább egy sejk és egy fáki. Míg a sejkek fehér varázslattal, a Koránra támaszkodva gyógyítanak, addig a fákik a hatalomért piszkos kis alkukat kötnek az ördöggel. Karthumban például húsz dollárért vettem olyan írást, melyet, ha a ruhámba varrok, nem fog a golyó. Betegségre is volt, azt is meg kellett volna vennem.

„Dehát ez nem muszlim” – fordul a sejk a nőm felé, ő pedig a bőrtárcájából elővesz vagy négy darab ötdolláros bankjegyet, a kezébe nyomja és azt mondja, „azért csak próbálja meg”.

Felültetnek. A hónom alá dugják a Koránt, a sejk pedig szavalni kezdi a szúrákat az ördögűzéshez.

Nem megy ki belőlem. Ha van is bennem ördög, régóta ott lakik, beásta magát, és egy egyszerű falusi ördögűző nem fogja elzavarni.

Oldalra fordulok, meglátom az apámat. A barna zakójában áll, ingben, és szigorú, kioktató tekintettel bámul.

„A megnövekedett testhőmérséklet a gerincesek több törzsében is elősegíti az immunrendszer működését. Másrészről a magasabb hőmérséklet gátolja számos kórokozó baktérium szaporodását” – mondja, én pedig bólintok, és azt mondom, hogy „bizonyára igazad van, apa”.

„Ezt akartad, ugye? Tudod egyáltalán, hogy mit keresel itt?” – kérdezi.

„Haditudósító vagyok. Az a munkám, hogy ilyen helyekre járjak.”

Elmosolyodom, mert tudom, hogy nem ez az igazság, de akkor sem fogok mondani semmit az apámnak, ha történetesen csak egy lázkép. Eltűnik, ám a mosolygást nem hagyom abba. A sejk megáll a Korán recitálásában, Zeinab sírva fakad. Darfúrban, ahonnan származik, azt jelenti, ha a betegek mosolyogni kezdenek, hogy meg fognak halni. Kevés a békés halál, arrafelé nagyra becsülik.

De én nem ezért mosolygok. Azért mosolygok, mert nem bánok semmit igazán. Soha nem akartam okos életet élni. Nem akartam mintapolgár lenni, családot, nem akartam gyereket. Ha történt is velem ilyesmi, csúfos kudarcba fulladt. Csak a tiszta helyzetekre tudom a választ, az életre és a halálra, és akkor érzem magamat a legjobban, ha ilyen egyszerű a kérdés, nincs túlbonyolítva egy haldokló civilizáció reflexeivel.

Felemelem a fejemet, hogy konstatáljam, elveszítettem a látásomat. Fehérnek látok mindent, vakító fehérnek, mintha a napba néznék. Hallani sem hallok semmit, csak a belső fi lm kezd el peregni. Nem félek.

Okos halált sem akartam soha.