A lélek legszebb éjszakája

Vigyen el az ördög (részlet)

Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek. Már egy órája ébren voltam, mikor bejött az orvos. Alacsony, körszakállas fazon, azt mondta, összeestem a hotel recepcióján, meg hogy szerencsém van, hogy időben kiért a mentő, mert a kocsiban élesztettek újra.

„Baleset volt” – mondtam az orvosnak, ő meg készséggel elhitte. A Közel-Keleten alacsony az öngyilkosságok száma, olyan kevés, hogy a hírt közlik az újságok, a kávézókban pedig összesúgnak a férfiak az esetről.

Nem hazudtam az orvosnak, tényleg baleset volt. Egyszerűen csak nem tudtam aludni.

Az első negyvennyolc órát az ember még könnyen elviseli alvás nélkül. A gondok a hetvenkettedik után kezdődnek. Például látni kezd dolgokat, amik nincsenek ott. A százhuszadik órára már egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a valóságot az agyából előokádott rémképektől. Az idegrendszere izzik és lüktet, mint a hevített acél. Ez egy fizikai állapot, nincs semmi köze a lélekhez. Olyan állapot, melyben a halál kellemes opció a jelenhez képest.

Az alkohol egyáltalán nem segít. Az idegrendszer a kábulatban is dolgozik tovább, semmit sem pihen. Ráadásul szembe kell néznünk a kiszáradás és a másnaposság démonával is. Ez a negyvenfokos fülledt hőségben, egy lepusztult és csótányokkal teli hotelszobában nem éppen úri mulatság.

Akkor döntöttem úgy, hogy orvosi segítséget kérek, amikor átrohantam egy zsúfolt négysávos autóúton, üvöltve és kapálózva, hogy megakadályozzam, hogy a feleségem a gyerekkel a kezében lelépjen az úttestre. Egy autó sárhányója feltépte a farmerom szárát, és majdnem eltörte a bokámat. Persze a feleségem és a fiam mindeközben ettől a négysávos autóúttól több mint kétezer kilométerre tartózkodott.

Miután kendőmmel átkötöttem feldagadt bokámat, felhívtam doktor Ászimot. Öt napja voltam már ébren.

A jó doktor egy ötven körüli operarajongó buzi, főállásban nőgyógyász. A Huréja bárból ismertem, ő a fiatal fiúk miatt járt oda, én a vizezett sörért. Ellentétben a bár főpincérével – akit egyszer meg kellett ütnöm, mert fogdosott –, a doktor született úriember. Békén hagyott, tudta, sosem vonzódtam a férfiakhoz. Sőt, barátok lettünk. Ennek a barátságnak számtalanszor vettem hasznát : minden orvosi ügyben hozzá fordultam. Ingyen és bérmentve segített. Valamelyik tisztább pillanatomban például rájöttem, hogy vagy tíz szudáni kurvát dugtam meg úgy, hogy nem volt rajtam gumi. A Huréja bár légypiszkos asztalai között vette le a véremet, és elvitte a laborba. A saját nevét használta, hogy, ha esetleg pozitív lenne az AIDS-tesztem, ne rúgjanak ki páros lábbal az országból.

Szóval, úgy gondoltam, dr. Ászim lesz a megfelelő ember az álmatlanságom kezelésére. Xanaxot írt fel.Szigorúan meghagyta, hogy egyszerre maximum három szemet vegyek be. Egy órával lefekvés előtt kellett beszednem a tablettákat. Beváltak. Igazi megváltás volt százhatvan óra álmatlanság után aludni 4-5 órát. A mennyországban éreztem magam.

Körülbelül egy hónapja tudtam már rendesen aludni, amikor fogyni kezdett a pénzem. A gázai határátkelőt megnyitotta az egyiptomi hadsereg, nekem több se kellett, hogy otthagyjam Kairót, és a határvidék felé vegyem az irányt. A szerkesztőim kitörő lelkesedéssel várták az egyiptomi–palesztin konfliktusról szóló cikkeimet.

Egy palesztin iránytaxissal indultam El-Áris felé, többedmagammal.

Öt órával később érkeztünk meg.

Aranyáron szereztem három üveg sört a város egyetlen négycsillagos hoteljének bárjából, majd becsekkoltam a Sinai Star nevű motelbe, amit ki tudtam fizetni. Azt terveztem, hogy korán lefekszem. Beszedtem az előírt három tablettát, és leöblítettem őket a sörökkel. Az utolsó emlékem, hogy megyek ki a recepcióra ébresztést kérni.

A betegszobában öt ágy volt. A falak sárgán csillogtak a salétromtól, a rothadás bűzét a ventilátor szétterítette az egész szobában. A mellettem lévő ágyon egy harminc körüli, borostás fazon feküdt, combig gipszben.

„Hé, külföldi, van egy cigarettád ?” – kérdezte reszelős hangon.

„Van” – mondtam, és reflexből a zsebem felé nyúltam. A kórház lelkes személyzete azonban levetkőztetett, mialatt eszméletlen voltam, egy kórházi pizsamán kívül semmi sem volt rajtam. A mozdulatsorral majdnem kitéptem a kanült a karomból. Visszaejtettem a fejem a párnára, és tüzetesen körülnéztem. A bejárat mellett egy nagy, fehérre festett szekrény állt. Arra tippeltem, hogy ott vannak a cuccaim. A bal kezemmel óvatosan felfejtettem a ragasztószalagot a vénámról, és kihúztam az infúziót a kezemből. Oldalra fordultam, és a lábamat letettem a földre. A felállás nehezen ment, erősen szédültem, de erőt vettem magamon, és odabotorkáltam a szekrényhez.

„Annyira nem sürgős, külföldi” – mondta az arab.

„Én is rá akarok gyújtani.”

A szekrényben megtaláltam a hátizsákomat és a ruháimat. Belenyúltam a nadrágom zsebébe, elővettem a cigit és az öngyújtómat, majd odatántorogtam a szomszéd ágyához, felé kínáltam a dobozt, és én is a számba vettem egy cigarettát.

„Nem lesz abból gond, ha itt bent rágyújtunk?”

„Ez itt Egyiptom. Mi mindenhol dohányzunk. Adj tüzet.”

Úgy szívta a cigarettát, hogy egy pillanatra sem vette le a rólam a tekintetét.

„Életemben nem láttam még ilyen sápadt embert” – mondta végül, majd a földre hamuzott.

„Mit keresel itt ?”

„Újságíró vagyok. Be akarok menni Gázába.”

„Alagúton ?”

„Nem. A hadsereg azt mondja, hogy nyitva van a határ.”

„A határ zárva van. Csak alagúton tudsz átmenni.”

„De hát azt mondták Kairóban.”

„Hazudtak. Mindig hazudnak.”

Hallgattunk, és pár pillanatig csendben bagóztunk.

„Mi a neved ?”

„Maros Dániel. Magyar vagyok.”

„Abdelszabúr ibn Abdelkáder ibn Abdelmoáti abu Al Aszál vagyok. Szólíts Abednek” – mondta, majd a csikket kipöckölte a nyitott ablakon.