Pierre Lemaitre

Nagyvilág

A kitartó caplatás eredményeképpen a csapat, bár meglehetősen zilált állapotban, mintha a Tour de France egyik keményebb szakaszát tette volna meg, végül csak elérte az üzemet.

Pelletier úr ugrásra készen, karját feszesen maga elé nyújtva, ujjaival a kilincs gömbölyded gombjait markolva, a harsányságig vidám „Figyelem, figyelem!” felkiáltásokkal várta, hogy mindenki egymás után besétáljon a kapun, benyomakodjon az épületbe, és ő a megfelelő pillanatban szélesre tárhassa a gyülekezet előtt a központi műhelycsarnok kétszárnyú ajtaját. Olyan izgatott volt, hogy a feszültséget fokozandó képtelen volt rászánni magát a mozdulatra, még ha az izgatottságában más nem is osztozott. Angèle magában dohogott, hogy az ura megint túljátssza a szerepét. A négy gyerek türelmesen várakozott, mint akik már hozzászoktak a hosszúra nyúló felvezetéshez.

François a vaskorlátnak támaszkodott. Csak előző este érkezett kétnapos, a tengeribetegség kínjaival terhes hajókázás után. Fáradt volt, kimerült, a tömény szagoktól hányinger kerülgette.

– Ha nem siet – súgta oda Hélène-nek –, még ebéd előtt felfordul a gyomrom.

Hélène próbálta nem elnevetni magát, de az anyja a kuncogásra is rosszalló pillantásokat lövellt felé.

Pelletier úr hátrafordította a fejét, és a válla fölött elégedetten végignézett a közeli hozzátartozóin.

– Nos? Senki sem találja ki? Hát íme!

Büszkesége tárgya ezúttal egy új üst volt. A negyedik. Öntöttvasból. A felesége odalépett, és elolvasta a talapzatára rögzített réztáblát: „A szép Otero”.

– Megint egy szajha, tudtam! Ez már nem is szappanüzem, hanem egy bordély…

– Mama… – csitította Étienne.

De Pelletier úr már továbblendült a bemutatáson, és belekezdett az újonnan beszerzett üst rendeltetésének részletes magyarázatába, vagyis a legelejétől végigvette a gyártási procedúrát. A gyerekek engedelmesen mentek utána, de igazából senki sem figyelt rá.

Jean sehogyan sem bírt kisiklani az apja elől, aki a karjánál fogva húzta maga után („Ezt nézd meg, Dundus, hallani akarom a véleményedet!”), hogy mégis legyen kinek előadni a mondanivalóját.

Jeanra már attól, hogy csak megpillantotta az épületet, rátört a szorongás.

A kis Geneviève, a felesége, aki társaságban mindig úgy kicsípte magát, mint egy baronesz, a kerítéshez érve nem fogta vissza magát: „Olyan csúnya ez a zöld, nem gondolod?”

Jean nem válaszolt, csak nyelt egyet, és erőt vett magán, hogy belépjen erre a helyre, amely a szemében élete legnagyobb kudarcát szimbolizálta.

Az, hogy az apja most épp őt kívánta beavatni, pontosan ugyanolyan szenvedést okozott neki, mint amilyenben bőven volt része ezek között a falak között, és amelynek csak úgy tudott véget vetni, hogy dicstelenül és gyáván elmenekült innen.

Jean mindig is tudta, hogy a családi vállalkozást egyszer majd neki kell átvennie. A dolog már a születésénél eldőlt, mivel vele együtt megszületett a legenda, hogy a „Pelletier” márkanév előbb-utóbb „Pelletier és fia” lesz. És a „fia”, a kiválasztott ő volt, Dundus, akinek, amíg az utódlás csupán távoli ígéret volt, semmi kifogása sem volt ellene. A nem túl népes bejrúti francia közösségben ez volt a szabály: a vállalkozások apáról fiúra szállnak, többnyire a legidősebbre, mint a trón a monarchiákban.

Angèle és Louis Pelletier-nek a helyi szokástól eltérően eszük ágában sem volt egyházi iskolába íratni a gyerekeiket, nem akarták a fiúkat a jezsuiták, Hélène-t meg Názáret leányai gondjaira bízni. Így mind a négyen a Világi Misszió által fenntartott francia iskolába jártak, ahol Dundusnak keményen meg kellett dolgoznia a jegyeiért. Jean mind a humán, mind a reál tantárgyakból épphogy csak le tudta tenni az érettségit, de Louis Pelletier továbbra is kitartóan bízott abban, hogy a fia megállja majd a helyét a szappaniparban. Szerinte ugyanis egy üzem vezetőjének elsősorban iparosnak kell lennie, ennek megfelelően Dundust a továbbiakban afelé terelgette, hogy a szakmát tanulja ki: a vegyészetet. És itt kezdtek a dolgok kisiklani. Jean nem volt kitűnő tanuló, sőt még a közepes szintet sem érte el, leginkább bukdácsolt. De az „elégséges” vagy „elégtelen” osztályzatoktól az apja továbbra sem jött zavarba. Magániskola lévén a borsos tandíj és a szülők, vagyis a kliensek társadalmi státusza nemigen adott mozgásteret az oktatói karnak a szigorúbb és a valóságot hívebben tükröző értékelésre, bár Pelletier úr azok hallatán sem ingott volna meg. „A tanulás egy dolog – hajtogatta töretlen hittel. – A szappanfőzés meg egy másik.” Meg volt győződve arról, hogy a képesítés megszerzése után a fiából, ha lesz alkalma a terepen alaposan megfigyelni a gyártás szakaszait, pár hónap alatt valóságos szakértő válik.

Csakhogy elég volt ránézni Jeanra, hogy az ember felmérje az apja elfogultságát vele szemben.

Jean tömzsi, kissé tohonya, bár az alkatához képest meglepően izmos, visszahúzódó, álmodozásra hajlamos és suta kisfiú volt, és mindehhez nagyon félénk. A Dundus becenevet az apja ragasztotta rá még csecsemőkorában pufók arcocskája és egy klasszikus képregény bumfordi, naplopó hősével való hasonlósága miatt, amit Angèle akkoriban sértőnek talált, de azóta is rajta maradt. Mivel semmibe sem lovalta igazán bele magát, és még csak nem is érdeklődött különösebben semmi iránt, beletörődött, hogy szépen végigjárja a számára előre kijelölt utat, ám az az út igencsak hosszúnak és keservesnek bizonyult, és a java még hátra is volt, mivel miután megszerezte a diplomáját (amelyről soha senki sem tudta meg, kinek és mennyit fizetett érte az apja), egyik napról a másikra bedobták a mélyvízbe, az üzembe, ahol azt várták tőle, hogy hamarosan szakavatott kézzel irányítsa a termelést.

„Nem vagyok biztos benne, hogy az lenne az igazán neki való hely – próbált finoman közbeavatkozni Angèle. – Időnként elgondolkodom, van-e hozzá kellő gyakorlati érzéke…” De az apja váltig bizakodott. „Ha majd átlátja, pontosan mi folyik az üzemben, meglásd, egyszeriben fellelkesedik, ennek így kell lennie, másképp nem is lehet.”

De amíg Pelletier úr, aki rendszerint kora hajnalban érkezett a műhelybe, áhítattal szippantotta magába a különféle olajok és a szóda illatát, „a mesterség szagát”, addig Jean teljességgel érzéketlen maradt a szakma bájai iránt. Ebből következően nem jegyzett meg belőle semmit, nem tanult bele.

1946-ot írtunk.

A Pelletier-vállalat a harmincas években sikeresen bővítette a piacát, már Európába is szállított. A „Levantei szappan” jól jegyzett és keresett árucikk lett. A háború után az üzem, amely rengeteg munkahelyet teremtett, szó szerint rogyadozott a megrendelések alatt. A műhely az alapítás óta a Marseille nevét viselő utcában működött, a vámhatóság raktáraival szemben, ahol a megnövekedett termeléshez kezdett szűkössé válni a hely. Úgyhogy amikor a szomszédos telek felszabadult, Pelletier úr azonnal lecsapott rá.

– Nincs ez kicsit túlárazva? – aggodalmaskodott a felesége.

– Befektetés, Angèle! Két év alatt simán megtérül.

Így esett, hogy a röpke pár hét gyakornoki idő leteltével, amely alatt Jean közönyösen végigtanulmányozta a gyártás különböző szakaszait, az apja rábízta, hogy vezényelje le a bővítést, amely minden terv szerint döntően befolyásolja majd a vállalkozás jövőjét. A két telket elválasztó sövényt letarolták, és belevágtak a nagyszabású építkezésbe.

Jean, az újonnan kinevezett ügyvezető igazgató kezéből hamar kicsúsztak a dolgok.

Nem mintha rossz döntéseket hozott volna. Éppenséggel az jelentette a gondot, hogy gyakorlatilag semmiben sem volt hajlandó dönteni. Egyszerűen fogalma sem volt, mit kellene csinálnia. Verejtékező homlokkal, szuszogva bámulta a tervrajzokat és a munkálatokat, a számok nem mondtak neki semmit, a grafikonokat képtelen volt értelmezni. Az építésvezető nagyjából ment a maga feje után, Jean soha nem kérdezett, egyszer sem kérte számon.

Szerencsére Pelletier úrnak egy adott ponton feltűnt, hogy a kijelölt helyiségek méretre egyáltalán nem felelnek meg annak, amit majd be kellene fogadniuk, így visszabontatta az egészet, kibővíttette az alapzatot, és újra felhúzatta a falakat. De ez az incidens csak az első volt a sorban: a rakodóterület nem volt elég széles, a szárítóhelyiségek nem megfelelően voltak tájolva, a szél még véletlenül sem juthatott be, hogy gyorsítsa a műveletet, minden felmerülő probléma láncreakció-szerűen mindig újabbat szült. Ha valaki megkereste egy kérdéssel, Jean leszerelte annyival, hogy „majd végiggondolom”, és aztán besöpörte az ügyet a szőnyeg alá. Majd amikor a kérdés tényleges gonddá nőtte ki magát: „Erre ráérünk később is visszatérni!”, emelte fel a hangját, és elsietett, mint akinek ezer ennél fontosabb elintéznivalója akad. Bezárkózott az irodájába, és naphosszat csak tördelte a kezét, noha tisztában volt azzal, hogy odakint a folyosón többen várnak rá. Bénultan leste az órát, mikor mehetne már haza, és amikor eljött az idő, kivágta az ajtót, és mielőtt bárki megszólalhatott volna, hatalmas léptekkel nekilódult, le a lépcsőn, aztán át az udvaron az automobiljáig, és a várakozóknak csak annyit vetett oda: „De hiszen látják, hogy rohanok!” Tudta, hogy döntéseket várnak tőle, de valahányszor sikerült egyáltalán felfognia a problémát, ami már önmagában csodaszámba ment, arra már nem telt tőle, hogy kitalálja, mi lehetne rá a megoldás. Az építőmunkások folyamatosan utasításra vártak tőle. Esetenként, amikor végképp kezdtek több oldalról a körmére égni a dolgok, demokratikus vezető látszatát keltve kikérte mások véleményét, hogy aztán egy hirtelen döntéssel szinte törvényszerűen a lehető legrosszabb javaslat mellett tegye le a voksát. A legsürgősebb orvosolnivalókat az apja a háttérben csendben elsikálta, de mivel a reményt még mindig nem adta fel, az elé járulókra többnyire már-már dölyfösen ráförmedt: „Ezt Jean úrral rendezzék le, ne velem! Hányszor kell még elmondanom?” A személyzet pedig mást nem nagyon tehetett, a hátuk mögött lemondóan sóhajtozott: „Aszondja, ezzel a Dundus fiatalúrhoz menjünk.”

Jean a nappalokat végigszorongta, éjjel meg a pánik nem hagyta aludni, a rohamoktól elszorult a torka, levegőt is alig kapott. Felkelt, és szaladt öklendezni a vécére. Az arcát sebesre harapdálta, a karját szétvakarta, aztán a karmolászásról borotvapengére váltott. Mindenki azt hitte róla, hogy fázós, mert mindig hosszú ujjú ingeket viselt, és a kézelőjét szorosan begombolta. Esténként hallgatta, ahogy az apja fejtegeti neki, hogy háztartási mosószert is gyárthatnának, de nem utálta érte, a gyűlölete inkább maga ellen irányult, gyakran megfordult a fejében, hogy jobb lenne, ha inkább meghalna. Amint besötétedett, elhatalmasodott rajta az érzés, hogy képtelen megfelelni mindannak, amit várnak tőle. Valahányszor egyedül maradt, csak verte a fejét a falba. A szobája az udvarra nyílt. A szülei és a testvérei a folyosó másik végén aludtak, senki sem hallotta. Nem keltett nagy zajt, legfeljebb valami tompa döngést lehetett érzékelni belőle szabályos időközönként, mintha valahol a közelben egy rejtélyes gépezet konokon szivattyúzna. Órákon át ringatózott így az ágyán, lassan, a koponyáját háttal neki-nekicsapva a falnak, egészen addig, amíg a kimerültségtől álomba nem zuhant.