Mivel barátja, Hercule Poirot nem volt otthon, Mrs. Oliver telefonon vette föl vele a kapcsolatot.

– Otthon lesz ma este? – kérdezte Mrs. Oliver, idegesen dobolva az asztalon.

– Kivel beszélek?

– Ariadne Oliver vagyok. – Mrs. Olivert mindig meglepte, ha megkérték, hogy mutatkozzon be a telefonon, mivel magától értetődőnek vette, hogy barátai felismerik a hangját.

– Igen, egész este itthon leszek. Ezt úgy értsem, hogy abban az örömben lesz részem, hogy felkeres?

– Igazán kedves öntől, hogy ezt mondja, bár azt nem tudom, hogy mennyire lesz örömteli a látogatás – mondta Mrs. Oliver.

– Mindig örülök, ha látom, chère madame.

– Most mégsem vagyok benne biztos, hogy örülni fog nekem – mondta Mrs. Oliver. – Ugyanis arra készülök, hogy, nos, faggassam. Mindenfélét akarok kérdezni. Kíváncsi vagyok a véleményére valamivel kapcsolatban.

– A véleményemet bárkivel szívesen megosztom – mondta Poirot.

– Valami meglehetősen bosszantó történt – mondta Mrs. Oliver –, és nem tudom, mit csináljak.

– Ezért aztán hozzám fordult. Ez roppant hízelgő.

– Ön mikor ér rá? – kérdezte Mrs. Oliver.

– Mondjuk kilenckor? Majd iszunk egy kávét. Hacsak nem inna inkább grenadint vagy Sirop de Cassis-t. Bár ha jól emlékszem, azt nem szereti.

– George – szólt Poirot páratlan inasához. – Ma este abban a megtiszteltetésben lesz részünk, hogy Mrs. Oliver felkeres bennünket. Kávézni fogunk, és valami likőr is kéne. Mindig elfelejtem, mit szeret.

– Tudomásom szerint szereti a cseresznyepálinkát.

– Igen, és a crème de menthe-ot is. De azt hiszem, a cseresznyepálinka a kedvence.

– Jól van – mondta Poirot. – Igen, maradjunk a cseresznyepálinkánál.

Mrs. Oliver pontosan érkezett. Poirot vacsora közben azon tűnődött, vajon mi készteti arra, hogy felkeresse őt, és miért ennyire bizonytalan a dolgában. Vajon egy nehéz problémával kapcsolatban kíváncsi a véleményére, vagy egy bűntettről akar vele beszélni? Poirot tisztában volt vele, hogy ha Mrs. Oliverről van szó, bármi lehetséges. Lehet a világ legközönségesebb, de a legkülönösebb dolga is. Ahogy mondani szokás, neki mind egykutya volt. Poirot úgy vélte, hogy az asszony hangja gondterheltnek tűnt a telefonban. Hát, gondolta, majd ő kezébe veszi a dolgot. Mindig is jól kijött Mrs. Oliverrel, bár az asszony időnként az őrületbe kergette. Mindemellett nagyon közel álltak egymáshoz. Számos közös élményben és megpróbáltatásban volt részük. Pont aznap reggel olvasott róla valamit az újságban – vagy a tegnap esti lap lett volna? Meg kell próbálnia visszaemlékezni rá, mielőtt az asszony megérkezik. Pont akkor jutott eszébe a dolog, amikor Mrs. Oliver érkezését bejelentették.

Az asszony belépett. Poirot rögtön látta, hogy diagnózisa, mely szerint Mrs. Oliver gondterhelt, helytálló. Frizurakölteménye meglehetősen viharvert volt, mivel szokása szerint többször is lázasan beletúrt. Poirot szívélyesen fogadta vendégét, hellyel kínálta, töltött neki egy csésze kávét, és átnyújtott neki egy pohárka cseresznyepálinkát.

– Szavamra – kiáltott fel Mrs. Oliver megkönnyebbülten. – Biztos borzasztóan ostobának tart, de…

– Láttam az újságban, hogy egy híres írónők tiszteletére rendezett irodalmi banketten járt ma délben. Azt hittem, ön elzárkózik az ilyesmitől.

– Általában igen – mondta Mrs. Oliver –, és ez volt az utolsó, amin részt vettem.

– Ó, hát nagyon szenvedett? – kérdezte együttérzőn Poirot, aki tisztában volt vele, hogy Mrs. Oliver milyen könnyen zavarba jön. A munkáját illető túláradó dicséret mindig szörnyen megviselte, mivel, ahogy Poirot-nak bevallotta, sosem tudta, mit feleljen rá.

– Nem érezte jól magát?

– De, egy darabig igen – mondta Mrs. Oliver –, de aztán valami igazán kellemetlen dolog történt.

– Á! És ezzel az üggyel kapcsolatban kíváncsi a véleményemre.

– Igen, bár nem tudom, miért. Mármint az egésznek semmi köze magához, és valószínűleg nem az a fajta ügy, ami érdekelné. Ami azt illeti, engem sem érdekel különösebben. Vagyis, gondolom, kell hogy érdekeljen, különben nem akartam volna idejönni, hogy kikérjem a véleményét. Hogy megkérdezzem, maga vajon mit tenne az én helyemben.

– Ez roppant nehéz kérdés – mondta Poirot. – Azt pontosan tudom, hogy én, Hercule Poirot mire hogyan reagálnék, de azt, hogy ön mit tenne, azt annak ellenére sem tudom, hogy jól ismerem.

– Azért minden bizonnyal van róla valamiféle elképzelése – mondta Mrs. Oliver. – Hiszen elég régóta ismerjük egymást.

– Mennyi ideje is? Talán már húsz éve is megvan.

– Jaj, fogalmam sincs! Mindig elfelejtem, milyen évet írunk és mi mikor történt. Teljesen belezavarodom a dátumokba. 1939-re például emlékszem, mert akkor tört ki a háború, meg egy-két olyan időpontra is, amikor emlékezetes dolgok történtek.

– Szóval elment arra az irodalmi bankettre, és nem érezte különösebben jól magát.

– Az ebédet élveztem, de azután…

– Mindenfélét mondtak önnek – mondta Poirot, akár egy türelmes orvos, aki a kórlapot tölti ki.

– Hát, már készültek rá, hogy mindenfélét mondjanak, de ekkor lecsapott rám egy nagydarab, erőszakos nő. Tudja, az a fajta, aki mindenki felett basáskodik, és aki mellett szörnyen kellemetlenül érzi magát az ember. Pont olyan volt, mint egy lepkegyűjtő, csak a háló hiányzott a kezéből. Sarokba szorított, majd egy kanapéhoz vonszolt, és az egyik keresztlányomról kezdett locsogni.

– Á, értem. És nagyon kedveli ezt a keresztlányát?

– Már jó pár éve nem találkoztunk – mondta Mrs. Oliver. – Egyszerűen képtelenség mindegyikkel tartani a kapcsolatot. És utána feltett egy roppant aggasztó kérdést. Azt akarta – jaj, istenem, de nehéz ez…

– Nem, egyáltalán nem az – mondta Poirot kedvesen. – Nagyon is egyszerű. Előbb-utóbb mindenki elmond nekem mindent. Hiszen én csak egy külföldi vagyok, úgyhogy nem számít, mit mondanak nekem. Pont azért olyan könnyű, mert külföldi vagyok.

– Hát magának valóban elég egyszerű elmondani a dolgokat – mondta Mrs. Oliver. – Szóval ennek a lánynak az apjáról és az anyjáról faggatott. Azt akarta tudni, hogy vajon az anyja ölte meg az apját, vagy az apja ölte meg az anyját.

– Jóságos ég! – mondta Poirot.

– Jaj, tudom, hogy őrülten hangzik! Legalábbis én őrültségnek tartottam.

– Hogy a keresztlánya anyja ölte meg az apját, vagy az apja ölte meg az anyját.

– Pontosan – mondta Mrs. Oliver.

– És valóban így történt? Az apja valóban megölte az anyját, vagy fordítva?

– Hát mindkettejüket agyonlőve találták – mondta Mrs. Oliver. – Egy szikla tetején. Vagy Cornwallban, vagy Korzikán, nem emlékszem pontosan.

– Akkor tehát igazat beszélt az az asszony?

– Igen, legalábbis egy része igaz volt. Jó pár éve történt. De mégis miért pont hozzám fordult?

– Pusztán azért, mert ön krimiíró – mondta Poirot. – Minden bizonnyal azzal kezdte, hogy ön mennyi mindent tud a bűnözésről. Tehát valós eseményekről van szó?

– Ó, igen. Nem elméleti kérdés volt, hogy például X. Y. mit tenne, vagy mi a teendő, ha az ember anyja megölte az apját, vagy az apja megölte az anyját. Nem, valós eseményekről van szó. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindent elmondok önnek. Részletekbe menő pontossággal természetesen nem emlékszem az ügyre, de az idő tájt meglehetősen közismert eset volt. Legalább tizenkét éve történt, ha nem régebben. Azért emlékszem a szereplők nevére, mert ismertem őket. A feleséggel együtt jártunk iskolába, és meglehetősen jól ismertem. Barátok voltunk. Közismert eset volt – tudja, minden újság írt róla. Sir Alistair Ravenscroft és Lady Ravenscroft. Nagyon boldog pár voltak. A férfi ezredes volt, vagy talán tábornok, a felesége pedig mindenhova vele tartott. Az egész világot beutazták. Aztán vettek valahol egy házat – azt hiszem, külföldön, de nem vagyok benne biztos. És akkor hirtelen minden újság róluk cikkezett. Vajon egy kívülálló ölte meg őket, merénylet áldozatai lettek, vagy egymást ölték meg? Ha jól emlékszem, a pisztoly már ősidők óta a házukban volt, és… Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindent elmondok, amire csak emlékszem.