1.

Lila

Lila éjjeliszekrényén van egy bekeretezett fénykép, amelytől még nem szabadult meg – nem volt hozzá energiája, vagy talán kedve sem. Négy szorosan összesimuló arc egy hatalmas akvárium előtt valami külföldi üdülőhelyen – már nem emlékszik, hol készült a kép –, mögöttük a szivárvány színeiben pompázó csíkos halak népes raja bámészkodik kifejezéstelen tekintettel. Violet az egyik ujjával felfelé nyomja az orra hegyét, miközben a többivel lehúzza az alsó szemhéját, hogy úgy nézzen ki, mint valami groteszk bábu; Celie csíkos felsőben fintorog, valamivel visszafogottabban, hiszen akko- riban már tizenhárom éves lehetett; Lila arcán hiábavalóan eltökélt mosoly, mintha azt remélné, hogy a tények ellenére mégiscsak szép családi fotó kerekedik belőle; Dannek csak a szája mosolyog, a szeme nem, az arckifejezése kifürkész- hetetlen, a keze a pólót viselő Violet vállán pihen.

Lila reggelente ezt a legutolsó családi fotót pillantja meg legelőször, és ez az utolsó dolog, amit elalvás előtt lát. Bár tudja, hogy inkább olyan helyen kellene tartania, ahol nem lehet hatással az egész napjára, valami érthetetlen okból még nem jutott el az elhatározásig, hogy bedugja egy fiók- ba. Az álmatlan éjszakáin, amikor a szobája mennyezetén

végigsikló, holdfény rajzolta sávokat bámulja, néha ránéz a fényképre, és vágyakozva gondol arra a családra, amely kijuthatott volna neki… azokra a családi nyaralásokról ké szült fotókra, amelyek már sosem készülnek el; esős hétvégék Cornwallban, a fehérbe öltözött család valami egzoti- kus tengerparton… Elképzel egy örömteli diplomaosztót valamilyen egyetem vörös téglás épülete előtt, esetleg Celie esküvőjét, ahol a büszke szülők ott feszítenek a lányuk mel- lett… Egy élet halvány körvonalú, mulandó képeit, amelyek a szeme előtt váltak semmivé.

Néha pedig az jár a fejében, hogy fog egy jókora adag Blu Tacket, és belenyomja Dan képébe.

Amikor Anoushka telefonál, Lila épp egy különösen makacs dugulást próbál megszüntetni az emeleti vécében. Két és fél éve, amikor Dannel megvették a házat – ezt a nagy, „érde- kes lehetőségeket kínáló” (ami az ingatlanosok szótárában annyit tesz, hogy „senki más nem venné meg”), felújítandó házat Észak-London egyik fás-parkos negyedében –, Lila el volt ragadtatva a több évtizede még divatosnak számító mentazöld és málnapiros szaniterrel felszerelt, virágmin- tás tapétájú fürdőszobáktól, és bájosan ódivatúnak találta őket. Miközben bejárták az összes helyiséget, elképzelték, hogyan fest majd minden, amikor elkészül. Habár jobban belegondolva, talán egyedül Lila volt az, aki bejárt és el- képzelt, Dan pedig csak tartózkodón hümmögött, és rá- rásandított a mobiljára. Egy nappal azután, hogy átvették a ház kulcsait, a bájosan ódivatú csőrendszer úgy döntött, hogy kimutatja a foga fehérjét, és ezt egy sor kifejezetten rosszindulatú dugulás és túlömlés formájában tette meg

A lányok rózsaszínű fürdőszobájában az utóbbi időben kénytelenek voltak rendszeresíteni egy vécépumpát és egy meghajlított drót vállfát, amelyek az öblítőtartály mellett várták, hogy Lila (mert úgy tűnt, ez az ő feladata) nekiessen velük annak a bizonyos valaminek, ami épp masszívan el- akadt a vécékagyló elvezető kanyarulatában.

–  Lila! Drágám! Hogy vagy? Anoushka hangja eltávolodik, de Lila így is hallja a fojtott suttogását:

–  Nem, Gracie, nem akarok szegfűt. Az olyan közönséges virág. Nem, nem, gerberáról szó sem lehet. Hiszen gyűlöli őket. Lila előrehajol, és az orrával böki meg a telefon kihango- sítógombját. Amikor egy adag szennyvíz becsorog a gumi- kesztyűjébe, hangtalanul öklendezik egyet.

–  Remekül! Mesésen! – feleli. – És te hogy vagy?

–  Mint mindig, oroszlánként küzdök az én csodálatos szerzőimért. Elküldtem a szerzői jogdíjad legújabb részletét. Már múlt héten eljutott volna hozzád, de Gracie terhes, és szó szerint képtelen leállni a hányással. Állítom, már három irodai papírkosarat kellett kidobnom. Egészségügyi kockázatot jelentettek. A földszinten felvonyít Csavargó, a kutya. Megugat min- dent: a mókusokat a kertben, a galambokat, a kukásokat, a pár percre beugró látogatókat, a levegőt.

–  Ó, nagyszerű! – Lila lehunyja a szemét, és még mélyebbre nyomja a drót vállfát.
– Mármint a terhesség. Nem a hányás.

–  Hát, édesem, nem mondanám. Inkább tele van vele a hócipőm. Fel nem foghatom, hogy ezek a lányok miért szülnek folyton. Folyamatosan váltakoznak az assziszten- seim. Már kezdem azt hinni, hogy a klímával lehet valami baj. Na és hogy vannak a gyönyörű lányaid?

–  Remekül. Remekül vannak – válaszolja Lila.

A lányok nincsenek remekül. Celie a reggelinél könnyek- ben tört ki, úgy tűnt, azért, mert olvasott valamit az Ins- tagramon, és amikor Lila megkérdezte, hogy mi történt, a lánya odavágta, hogy rohadtul nem értené, és elvágtatott az iskolába. Violet jeges dühvel meredt rá, amikor tudatta vele, hogy igen, csütörtökön apuhoz kell mennie – Dan estéje volt –, aztán némán lecsúszott a székéről, és egyetlen szót sem szólt, amíg Lila elkísérte az iskolába.

–  Jó… jó… – mormolja Anoushka szórakozottan. A hang- ja arról árulkodik, hogy azt sem hallotta volna meg, ha Lila azt feleli, hogy reggel mindkét lányát lenyakazták. – No, akkor beszéljünk a kéziratról.

Lila kihúzza a vállfát, de a vécékagylóban még mindig a peremig ér a víz. Lehámozza a kezéről a gumikesztyűt, és a hátát a fürdőszobai szekrénynek veti. Hallja, hogy Csavar- gó még mindig csahol, és átvillan az agyán, hogy kénytelen lesz egy újabb üveg borral kiengesztelni a szomszédokat. Az elmúlt három hónapban hét palack bort ajándékozott el, csak ne utálják olyan nagyon.

–  Mikor küldesz nekem valamit? Múlt hónapban mintha biztos lettél volna benne…

Lila felfújja az arcát.

–  Én… én rajta vagyok… Egy időre csend támad.

–  Figyelj, édesem, igazán nem szeretnék szigorúnak tűn- ni – szólal meg Anoushka szigorú hangon. – Az Újjáépítés

meglepően nagy sikernek bizonyult. Aztán szépen megug- rottak az eladások, miután Dan olyan szörnyen viselkedett veled. Ha másért nem is, legalább emiatt hálásak lehetünk neki. De nem akarjuk, hogy az olvasók megfeledkezzenek rólunk, ugye? Nem akarjuk olyan későn leadni a kéziratot, hogy gyakorlatilag újra kelljen indítani az írói karrieredet?

–  Én… hamarosan átküldöm a szöveget.

–  Mennyire hamarosan?

Lila körülnéz a fürdőszobában.

–  Hat hét múlva?

–  Legyen inkább három. Nem kell tökéletesnek lennie, drágám. Csak derüljön ki belőle, hogy min dolgozol. Még mindig azt tervezed, hogy egyfajta kalauz lesz a boldog szingli élethez?

–  Ööö… igen.

–  Rengeteg tippel arról, hogyan éljük csodásan a függet- len életünket? Randizásról szóló vicces sztorikkal? Néhány dögös, azonos neműek közti szexről szóló anekdotával?

–  Ó, igen. Ezek mind benne lesznek.

–  Alig várom. Máris szörnyen izgatott vagyok. A kaland- jaid segítenek élvezni az életet. Ó, az ég szerelmére, Gra­ cie, ne az új papírkosárba! Most rohannom kell. Várom az e-mailedet! Csókjaim mindenkinek!

Lila leteszi a telefont, és a vécékagylóba bámulva azt kí- vánja, bár lefolyna végre a víz. Ahogy ott ül, hallja, hogy Bill elindult felfelé a lépcsőn. A férfi megáll a lépcsőfordulóban, és szusszan egyet, mielőtt fellépne a következő lépcsőfokra. Bill Lila anyjával úgy tízpercnyire lakott tőlük, egy ötvenes években épült földszintes házban – minimalista beren- dezés, csupa fény, csupa letisztult forma –, és most meg mindennap meg kell küzdenie ennek a rozoga épületnek a szintjeivel és rendetlenségével.

–  Drága gyermekem…

–  Tessék? – Lila megpróbál vidám, élénk kifejezést kény- szeríteni az arcára.

–  Gyűlölöm, hogy én vagyok a rossz hír hozója, de a szomszédok itt jártak, és megint panaszkodtak a kutya miatt. Ezenkívül beázott a plafon a konyhában… valami undorító lötty…

A gyorsszolgálattól kiérkező vízvezeték-szerelő a fogát szív- ta, aztán felszedett négy padlódeszkát, és úgy tűnt, sike- rült felfedeznie a szivárgás helyét a szennyvíz-ejtőcsőben. Leengedte a víztartályt, majd közölte Lilával, hogy ki kell cserélni az összes csövet és szanitert – „na persze elképzelni sem tudom, miért akarná megtartani a fürdőszobai beren- dezést, ami öregebb, mint a nagyanyám” –, megivott két csésze agyoncukrozott teát, aztán benyújtott egy számlát háromszáznyolcvan fontról. Lila ezeket az összegeket már jó ideje csak „Mercedes-sarcnak” nevezte. Ha egy mester- ember megpillantotta a kocsifeljáróban lapító méregdrága oldtimer sportautót, akkor nem számított, milyen áraján- latot készített elő, azonnal rátett még huszonöt százalékot.

–  Akkor ez okozta a dugulást? – kérdezte Lila, miközben beütötte a hitelkártyája PIN-kódját, és megpróbált nem is gondolni rá, hogy ez a mostani szerelés mekkora rést üt a havi költségvetésen.

–  Á, nem. Az valami más lehet – felelte a férfi. – De vilá- gos, hogy így nem használhatja tovább. A fürdőszobai csö- veket is ki kell cserélni… és ha már belevág, akkor szedesse fel a padlódeszkákat is. Szerintem az ujjammal is át tudnám lyukasztani őket. Amikor Lila becsukta az ajtót a szerelő mögött, Bill oda- lépett hozzá, és kérges kezével kedvesen megszorította a vállát.

–  Majd minden rendbe jön. – Billnél ez komoly érzelmi támogatásnak számított. – Tudod, hogy én is segíthetek.

–  De nem kell segíteni – felelte a nő élénknek szánt han- gon. – Nincs semmi baj. Minden oké.

A férfi halkan sóhajtott, aztán megfordult, és merev tar- tással elindult a szobája felé.

Bill kilenc hónapja élt velük, nem sokkal Lila anyjának a halála után költözött be. Nem vallott volna rá, hogy hisz- térikusan zokogni lássák, vagy kiderüljön, hogy nem eszik, esetleg elhanyagolja a házimunkát. Bill mindezek helyett csendben magába fordult, és a szálegyenes bútorasztalos, akit Lila már három évtizede ismert, egyre jobban össze- zsugorodott hajdani önmagához képest, míg végül szinte önmaga árnyékává vált.

–  Csak annyira hiányzik az anyád – mondogatta, ha Lila megjelent nála teázni, és sürgölődve próbálta élettel meg- tölteni a túlságosan is csendes szobákat.

–  Tudom, Bill – felelte mindig a nő. – Nekem is hiányzik. Igazság szerint Lila sem boldogult valami jól. Szinte sok- kos állapotba került, amikor Dan bejelentette, hogy elmegy. Amikor tudomást szerzett Marjáról, rá kellett jönnie, hogy ehhez képest a férje lelépése csak a csapás előszele volt, ami szinte meg sem érintette. Az első fél évben alig aludt, a fejében mérgező gondolatok kavarogtak a késői eszmélésről és szemrehányás, rettegés, fagyos düh, millió kimondatlan megjegyzés – olyan megjegyzések, amelyek elől Dannek valahogy mindig sikerült kitérnie:

–  Ne a gyerekek előtt, Lila, jó?

Aztán alig néhány hónappal később Francesca váratlanul meghalt, és mindez jelentéktelenebbé vált. Amikor Lila azt javasolta Billnek, hogy költözzön hozzájuk egy időre, mind- ketten nagyon igyekeztek meggyőzni a másikat arról, hogy az egészre főleg azért lenne szükség, hogy besegítsen Lilá- nak a lányoknál, hogy némi praktikus segítséget nyújtson, míg a nő hozzá nem szokik az egyszülős családmodellhez. Bill megtartotta a földszintes házát, és szinte mindennap beugrott a kertje végében álló takaros kis műhelybe, ahol a szomszédok székeit javította, és esztergált oszlopokat csiszolt, hogy Lila gyermekei ne zuhanjanak át Lila házának foghíjas lépcsőkorlátjain. Egyikük sem hozta szóba, hogy mikor költözik haza. Bill tapintatos jelenléte nem jelentett semmiféle gondot Lila életében (miféle életében?), de a kis család megmaradt tagjainak az állandóság és folytonosság érzését nyújtotta, ami nagyon is rájuk fért. Ő lett a horgony az ide-oda hánykódó kis csónakjukban, amelyről az esetek többségében úgy érezték, hogy labilis, és egy kicsit ereszt is, márpedig váratlanul, minden előjel nélkül azon kapták magukat, hogy kisodródtak vele a nyílt tengerre.

Lila gyalog indul az iskolához. Ez az első hét a hosszú szü- net után, és Bill felajánlotta, hogy beugrik helyette, de a nő tudja, hogy muszáj járnia egyet. (Minden áldott nap kísérti Marja nyakig érő lábának, még mindig karcsú derekának a látványa.) Egyébként is, muszáj elmenni otthonról, hogy hazahozza Violetet – megint nem írt egy sort sem, és így megszabadulhat a bűntudattól.

Mind a ketten tudják, hogy Bill miért ajánlkozott: Lila gyűlöli, amikor délután el kell mennie az iskolához. A reg- gellel nincs gond: mindenki rohan, így ő is megteheti, hogy csak odaviszi a gyerekét, és már szalad is tovább. Ez azon- ban túl fájdalmas: amikor ott ácsorog az iskola kapuja előtt a többi anyával, pontosan érzékeli, mennyire ráirányul a figyelem. Dan lelépése után, egy egész hónapon át nézte, ahogy a fejek összehajolnak. Ez komoly? Istenem, de szörnyű, annyira sajnálom –, vagy ahogy a háta mögött súgnak össze: De persze a férjét sem lehet hibáztatni, igaz? És persze a leg- szörnyűbb kozmikus tréfa az egész időzítése volt: mindössze két hét telt el azóta, hogy megjelent az Újjáépítés, és egy sor promóciós célú interjúban beszélt arról, hogyan lehet rendbe tenni egy házasságot, amelyet már megkoptattak a gyerekek szükségletei és a munka.

Két nappal Dan távozása után Lila komor arccal érke- zett meg az iskola előtti játszótérre, ahol három anyuka épp összehajolva olvasta az Elle-ben megjelent cikket, amelynek a kevéssé segítőkész Hogyan értem el, hogy a házasságom szilárd maradjon címet adták. Philippa Graham – az a szétbotoxolt arcú dög – sietve a háta mögé dugta a ma- gazint, amikor meglátta Lilát, és szándékolt ártatlansággal pillogott. A sleppje két hűséges tagja – akiknek a nevét Lila mindig elfelejtette – fojtott kuncogásban tört ki. Remélem, a férjeitek épp ebben a percben gyűjtenek be valami minden antibiotikumnak ellenálló nemi betegséget holmi kiskorú fiúprostiktól, villant át Lila agyán, és mosolyt erőltetett az arcára, hogy így várja az iskolából kibaktató, az iskolatás- káját maga mögött vonszoló Violetet.

Heteken át érzékelte, hogy bármerre lép a játszótéren, mindenhová követi valami elszörnyedt, izgatott mormo- lás, a fejek enyhén elfordulnak, a szájuk sarkából pletyká- kat suttognak. Lila kihúzta magát, pedig bizsergett a bőre, és sajgott az állkapcsa a merev, halvány mosolytól, amely kéregként dermedt rá az arcára. Az anyja átvállalta a gye- rekek elfuvarozását a délutáni közös játszásokra, és ami- kor elment a lányokért a kis Citroënjével, elmagyarázta a barátaik anyukáinak, hogy Lila ki sem látszik a munkából, ezért majd legközelebb jön. Csakhogy az anyja már nem volt velük.

Lila már jól ismeri az érzést, ahogy görcsbe szorul a gyomra. Felhajtja a gallérját, megáll az anyákból, dadusok- ból meg az egy szál magányos apából álló szétszórt csoport szélén, és a mobilja kijelzőjére meredve úgy tesz, mintha minden figyelmét lekötné egy Nagyon Fontos E-mail. Mos- tanában mindig ezt a módszert veti be. Vagy pedig magával hozza Csavargót, aki hisztérikus ugatásban tör ki, ha valaki húsz méternél közelebb merészkedik.

Majd holnap, gondolja. Holnap semmi sem zavar meg. Reggel elviszem Violetet az iskolába, és amikor visszaérek, negyed tízkor leülök az asztalom mellé, aztán fel sem ál- lok, míg nem írtam vagy kétezer szót. Eldönti, hogy nem is gondol rá, hogy az elmúlt fél év során hetente legalább háromszor fogadta meg ugyanezt.

–  Tudtam!

A hinták mellett, a szivárványszínűre festett padoknál gyülekező anyák csoportjában valaki lelkesen felvisít. Lila észreveszi, hogy köztük van Marja is, aki előrehajol, a szé- lesen mosolygó Philippa pedig épp megszorítja a karját. Marján hosszú, teveszínű kasmír hatású kabát és edzőcipő van, szőke haját egy nagy teknőchéj csattal lazán leomló fürtökben fogta össze.