Richard Powers
Rémület
Rengetegen szerették a feleségemet. Aly is rengeteg embert
szeretett, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Voltak már
partnerei előttem is, és legtöbbjükkel jó viszonyban maradt, még azzal az egy
nővel is, aki összetörte a szívét. A kacérkodás a munkája része volt. Figyeltem
a munkáját: törvényhozókkal teli folyosók, adományozókkal teli báltermek, és
mintha mindannyian a szeretett barátai volnának.
Sokat utazott, tíz közép-nyugati tagállamban irányította
a civil szervezetét. Házasságunk első két évében még megütött a guta
emiatt. Fölhívott valami olcsó, autópálya menti hotelból, és elmesélte, hogy isteni
kis olasz helyre mentünk enni a belvárosban, és amikor véletlenszerűen
benyögtem, hogy „mentünk?”, már folytatta is, jaj, nem mondtam? Michael Maxwell
is épp a városban van. Az exem, akivel még a doktori iskolában jártam. No, ezt
követte nyolc óra éjszakai tépelődés, amire igazán semmi szükségem nem volt.
A tíz államot magában foglaló területen elkötelezett emberek
diszkriminációtól mentes háreme dolgozott. Ezek közt akadt olyan barátság,
amiről tudtam; mások meglepetésként értek az Aly emlékére rendezett
szertartáson. Egyszer fordult elő, hogy megkérdeztem tőle, volt-e alkalom,
amikor kísértésbe esett. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Jaj, istenem!
Én annyira nem így működöm! Apró darabokra hullanék szét, ha valaha is
megpróbálnám.
A féltékenység és az izgalom kezelhető keverékében ragadtam
meg. Igen sok kedves, derék ember akarta a feleségemet. A feleségem –
nekem legalábbis úgy tűnt – engem akart. A természet, mint Aly többször is
rámutatott, igen leleményes módokon tudja eléggé boldog állapotban tartani az
embereket.
Így hát az sem lepett meg, mikor valamelyik szombaton későn
ért haza a termelői piacról, megmámorosodva az emberek szerető figyelmétől. Az
almaárus standjánál belefutottam Marty Currierbe. Gyorsan megittunk egy kávét.
Kéri, hogy vegyünk részt egy kísérletben.
Martin Currier Wisconsin egyik leghíresebb tudósa volt: az
idegtudományok vezető kutatóprofesszora, a Tudományos Akadémia tagja, a Howard
Hughes Egészségügyi Intézet által finanszírozott kutató – csupa olyan
elismerés, amilyenről álmodoztam, de úgyse kapom meg soha. Egyike volt a
keveseknek, akikkel Aly együtt ment terepmadarászkodni, és még tanulni is
tudott tőle. Minden évszakban kijártak, amitől megőrültem.
– Tényleg? Éppen most? Biztos vagyok benne, hogy rajtad
szeretne kísérletezni.
Aly elmosolyodott, bokszolóállásba lépett, öklével körözni
kezdett az arca előtt, és föl-le hajolgatott. Apró öklét mindig túl közel
tartotta egymáshoz, amikor tarkón vágással fenyegetett. Imádtam.
Gyerünk, kishaver. Érdemes beszállnunk, nagyon meredek
dolgokat csinál.
Amivel a Currier-labor próbálkozott, azt dekódolt
neurológiai visszacsatolásnak hívták. Hasonlított a régi típusú bio-visszacsatolásra,
de valós idejű neurális képalkotással és mesterséges intelligencia által
közvetített visszacsatolással. A kísérleti alanyok első csoportja – a
„célszemélyek” – külső késztetésre különféle érzelmi állapotokba kerültek, s
eközben a kutatók funkcionális MRI-vel pásztázták végig az agyuk megfelelő
területeit. Ezután a kutatók ugyanezeket az agyi területeket pásztázták végig a
kísérleti alanyok második csoportján – a „növendékeken” – valós időben. Az
idegtevékenységet MI ellenőrizte, és hang- vagy fényjelekkel terelte a
növendékeket a célszemélyek korábban rögzített idegállapota felé. Ezzel a
módszerrel a növendékek megtanulták, hogyan jussanak közel a célszemélyek
agyának ingerlésmintáihoz, sőt ami rendkívüli: hasonló érzelmekről kezdtek el
beszámolni.
Az eljárás 2011 óta ismeretes, és hamar imponáló
eredményeket ért el. Bostoni és japán kutatócsoportok képrejtvények gyorsabb
megfejtésére tanították meg a növendékeket, pusztán azzal, hogy olyan
célszemélyek vizuális agykérgi mintázataira szoktatták őket, akik még a
próba-szerencse módszerével oldották meg ezeket a rejtvényeket. Más
kísérletezők a vörös színnek kitett célszemélyek vizuális mezőit rögzítették.
Tanítványok, akik a visszacsatolás jóvoltából megtanultak közel kerülni az
ilyen idegtevékenységekhez, jelezték, hogy lelki szemükkel ők is vöröset
látnak.
A kezdeti idők óta ez a tudományág a vizuális tanulástól
eljutott az érzelmek beidegzéséig. A nagy kutatási pénzeket a poszttraumás
stressz szindrómától szenvedő emberek gyógyítására adták. A dekódolt kapcsolati
és neuro-visszacsatolást az összes pszichiátriai rendellenesség kezelési
megoldásaként terjesztették. Marty Currier a klinikai alkalmazáson dolgozott.
Ugyanakkor volt ennél egzotikusabb mellékállása is.
– Tényleg, miért is ne? – feleltem.
Úgyhogy jelentkeztünk alanynak a feleségem barátjának
kísérletéhez.
A Currier-labor váróhelyiségében a nyitó kérdőíven
vihorásztunk Alyval. A célszemélyek második hullámának voltunk része, de előbb
át kellett mennünk ezen a szűrőn. A kérdések rejtett motívumokat álcáztak. Milyen
gyakran gondol a múltra? Hol tartózkodna szívesebben: egy zsúfolt tengerparti
strandon vagy egy üres múzeumban? A feleségem a fejét csóválta a nyersen
megfogalmazott kérdések miatt, és a kezével takarta el a mosolyát. Oly tisztán
értettem az arckifejezését, mintha egybe lennénk gyúrva: a vizsgálatot végzők
minden leleplezést szívesen fogadnak Aly bensőjéből, amíg a dolog nem a
börtönbe vezet.
Már rég felhagytam a kísérletezéssel, hogy megértsem saját,
rejtett természetemet. Sok szörny lakozott bennem a napfény nélküli mélységben,
de legtöbbjük nem volt halálos. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen
válaszokat adhatott a feleségem, de a labortechnikus nem engedte meg, hogy
összehasonlítsuk a kérdőíveinket.
Dohányzik? Évek óta nem. Azt nem írtam bele, hogy minden
ceruzám össze van harapdálva.
Mennyi alkoholt fogyaszt hetente? Én egy kortyot sem,
viszont a feleségem bevallotta az éjszakánként megtartott happy hourt, amikor
költészettel boldogította a kutyánkat.
Szenved valamilyen allergiától? Nem, leszámítva a
koktélpartikat.
Volt már depressziója? Nem tudtam, erre mit kellene
válaszolnom.
Játszik valamilyen hangszeren? A tudományén. Azt írtam, hogy
a zongora közepén esetleg megtalálom a C-t, ha nagyon muszáj.
Két posztdoktori ösztöndíjas bekísért bennünket az
fMRI-szobába. Ezek a Currier-félék sokkal több pénzt szórhattak el, mint bárhol
bármilyen asztrobiológus-kutatócsoport. Alynak ugyanez jutott eszébe a
legatyásodott civil szervezetével kapcsolatban. Reméltem, hogy az irigység nem
árnyékolja be az agyunk vizsgálatát.
Én merészkedtem be elsőnek a szkennerbe. Aly az ellenőrző
fülkében ült Martin Currier társaságában, egy monitorpult mögött. Ezt gyanúsnak
találtam, de mégiscsak Currier nyert el mindenféle kutatói díjat. Az
fMRI-csőben a fülhallgatómon át azt kérték, lazuljak el, csukjam be a szemem,
és hallgassam a lélegzésemet. Néhány ingert kaptam, hogy kalibrálhassák a
reakcióimat. Adtak egy kevés Holdfény-szonátát, meg egy csipetnyit valami
kíméletlen modern darabból. Azt mondták, nyissam ki a szemem. A fejem fölött
egy képernyőn felváltva jelent meg egy gallyon ülő vörösbegyű kékmadár, egy
elégedett csecsemő, egy pompás ünnepi ebéd és közelről egy törött alkar,
melynek a csontja átszúrta a bőrt. Ezután azt mondták, hogy még egy percre
hunyjam le a szemem, és megint figyeljem a lélegzésemet.
Ekkor következett a tulajdonképpeni kísérlet. Aly is, én is
kaptunk egy találomra kiválasztott érzelmi állapotot a Plutchik-féle
érzelemkerék belső körének nyolc alapérzelméből: rettegés, ámulat, gyász,
irtózás, őrjöngés, éberség, eksztázis vagy csodálat. Négy percet kaptunk, hogy
ráhangolódjunk a kijelölt mentális állapotra. Miközben elmerültünk a
feladatban, egy szoftverrel háromdimenziós térképet készítettek a limbikus
rendszerünkről.
Nekem a csodálat jutott. Behunytam a szemem, és tétova
gondolataim Einstein, ifj. dr. Martin Luther King és a Két város regényéből
Sydney Carton körül forogtak. Csak hát kint, az ellenőrző fülkében a feleségem
figyelte érzelmeim hullámzását. És az ő személye eszembe juttatott egy estét,
amit kettesben éltünk át négy évvel azelőtt, valahol a Közép-Nyugat északi
fertályának legmélyén, télen.
Alyt éppen akkor nevezték ki közép-nyugati koordinátornak,
és a férfi, aki megörökölte tőle a felügyelői széket, alkalmatlannak bizonyult.
Marylandben a szervezet kétévente esedékes országos értekezlete előtt Aly
órákon át tartott telefonos fejtágítót az utódjának, átsegítve az illetőt a
különféle válságokon. Az értekezlet idején Aly csúnyán megfázott. Hazafelé csak
fél nap késéssel tudott felszállni a gépe ónos eső miatt. Este kilenckor
szedtem össze a repülőtéren, az autóban a kicsi Robbie-val. Míg az anyja távol
volt, összeszedett egy középfülgyulladást. Éjfél utánig üvöltött, Aly csak
akkor hajthatta párnára beteg, fáradt fejét.
A telefon éjjel fél kettőkor verte föl: a szerencsétlenkedő
új felügyelő hívta teljes frászban. Messze északon, Rhinelander városkában egy
áruházi parkolóban a rendőrök egy teherautóra bukkantak, s benne tucatnyi
ketrecbe zárt kutyára, amelyeket hosszú órákra otthagytak a kemény mínuszokban.
Kiderítették, hogy a teherautó egy elhanyagolt kutyatenyésztő telephez
tartozik, azt be is zárták. Több száz kutya özönlött be Oneida megye egyetlen,
amúgy is túlzsúfolt kutyamenhelyére. Az ott lakók Aly civil szervezetéhez
fordultak, bár ez az ügy messze túlmutatott a jogi kérdésekre szakosodott
szervezet hatáskörén.
Az utód arra volt kíváncsi, kire lehetne rálőcsölni ezt a
válságos helyzetet. Aly ráripakodott: Mit dumálsz? Menj oda, és segíts rajtuk.
A fickó azt válaszolta, az ő fizetésébe az ilyesmi nincs belekalkulálva. Húsz
percig beszéltek, de az én álomittas feleségem egyetlenegyszer sem mondott
olyat, ami észszerűtlen lett volna. Az illető továbbra sem volt hajlandó
megmozdulni. Így aztán napkeltekor Alyssa összepakolta a hátizsákját, beült a
kocsiba, és maga indult el a három és fél órás útra a jeges mellékutakon.
– Biztos vagy te ebben? – kérdezgettem.
Hát, nem ilyen támogatást érdemelt volna.
Két nap múlva ért haza, miután kétszáz kutyát fuvarozott
menhelyekre szerte Észak-Wisconsinban. A kocsiból kiszállva olyan volt, mint
akit a színházi ügynökség egy tizenkilencedik századi, tüdővészben haldokló
francia parasztasszony szerepére szerződtetett. Egyenesen a jajveszékelő
Robinhoz ment, és egy órán át vigasztalgatta. Utána megírt egy beszédet, amit
másnap Des Moines-ban kellett elmondania. Megint csak elmúlt éjfél, mikor
komikusan bandzsítva rám nézett, kijelentette, hogy totál kipurcant, és aludt
öt órát, mielőtt újra felkelt, és elautózott Iowába.
A feleségem úgy volt csodálatra méltó, ahogyan én magas. De
a csodálat szó alig fejezi ki, amit éreztem. Az engem betöltő érzés inkább
geometriai bizonyításra emlékeztetett. Felnéztem a feleségemre. Az volt, akinek
lennie kellett a világban, anélkül hogy egy másodpercig aggódott volna, mit is
jelent ez. Reményem sem volt rá, hogy a nyomába érhetek. Csupán abban
reménykedtem, hogy az ellenőrző fülkében, a monitorok előtt ülve látja, mi
zajlik a fejemben.
A menet véget ért, kikerültem a transzból. A technikusok
megmutatták nekem a korábbi felvételeket, és tíztől egyig visszaszámláltattak
velem: így kalibrálták újra a szoftvert. Majd megint dobtak a kockával, és
kijelölték számomra a második célt: gyász.
Ahogy a fülhallgatómon át meghallottam a szót, megugrott a
szívverésem. Az az igazság, hogy mélységesen babonás vagyok – nem az eszemmel,
mert azt a tudomány átképezte, hanem a kezemmel-lábammal. A régi érzésekben
otthon vagyok, és a gyász minden bizonnyal régibb, mint a tudatosság. A testem
túlságosan is könnyen teszi magáévá a legrosszabb képzelődéseimet. Az a néhány
perc, amit az imént a feleségem megcsodálásával töltöttem, most a visszájára
fordult. Visszakerültem ugyanabba az eseménydús éjszakába, csak ezúttal csapás
csapást követett. A középfülgyulladás elfertőződött, és a gyerek belehalt.
A gyilkos kutyatenyésztők elkapták a feleségemet, és megkínozták. Kialvatlanul
és túlhajszolt állapotban lehajtott a jeges útról, és órákon át feküdt egy
árokban.
Mi a gyász? Ha a világot megfosztják valamitől, amit
csodáltunk. A sok dolog, ami hirtelen eszembe jutott, totálisan értelmetlen
volt. De úgy éreztem, mintha valamelyik bolygón valóban megtörtént volna velem.
Amikor bementem hozzájuk a fülkébe, Aly felpattant, és
átölelt. Jaj, szegénykém!
Helyet cseréltünk. Én ültem le Currier mellé, és Aly feküdt
be az fMRI-csőbe. Miközben két technikus Alyt kalibrálta képekkel és zenével,
szóvá tettem Curriernek a kétségeimet.
– Nem látom, hogy a módszertanod igazán kézben lenne tartva.
Nem arról van szó, hogy az eredményeid nagyon széttartanak, attól függően…
– …attól függően, hogy mennyire jó szerepjátékos a kísérleti
alany?
Currier arca vidám maradt, de a hangja lekezelővé vált.
Igazán viaskodtam vele, és nem csak azért, mert Aly annyira kedvelte.
– Pontosan. Nem mindenki képes utasításra átélni érzelmeket.
– Erre nincs is szükség. Mi a limbikus rendszer egyes
területeit vizsgáljuk. Némelyik célszemély reakciója igazabb lesz másokénál.
Néhányan valóban át fogják élni ezeket az érzelmeket, mások csak gondolni
fognak rájuk. De a mesterséges intelligencia ki fogja bontani a közös mintákat
a több száz vizsgálatból, és a feltűnő közös tulajdonságokból megalkot egy
összesített, háromdimenziós térképet. Azt próbáljuk ki, hogy a nyolc
alapérzelem átlagos lenyomatai eléggé különböznek-e ahhoz, hogy a növendékek,
akiknek megtanítottuk, miként kell összepárosítani őket, fel tudják egyenként
ismerni mindet.
– És? Hol tart az ügy?
Félrebillent a feje, mint az egyik madáré, amit közösen
lesett meg a feleségemmel.
– Ha véletlenszerűen választunk nyolc lehetőség közül, akkor
egy személy nyolcból egyszer tudja azonosítani a célérzelmet. De néhány
visszacsatolási menet után a növendékek valamivel több mint ötven százalékban
helyesen nevezik meg a célérzelmet.
– Jézusom! Érzelmi telepátia.
Currier fölvonta a szemöldökét.
– Így is lehet mondani.
Továbbra is szkeptikus maradtam. Persze ha tagja lettem
volna a pénzosztó bizottságnak, én is támogatom a pályázatát. Az elgondolás
méltó a vizsgálatra, bármilyen eredményt hozzon is. Az empátiagép ötlete akár a
kétezer darabos sci-fi-gyűjteményemből is származhatna.
A helyiség túlsó végén a feleségem a szkennerben a
valóságosnál is kisebbnek látszott. Az éberséget kapta. Én ezt még csak
érzelemnek se neveztem volna, de végképp nem soroltam volna a nyolc alapérzelem
közé. Ám Alyssának olyan volt az éberség, mint a középkori apácák számára az
éneklés, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor három perc elteltével Currier közel
hajolt a monitorhoz.
– Tyűha. Nagyon intenzív.
– Nem is sejted, mennyire.
De talán sejtette. Megnéztük, ahogy a tevékenység
végigviharzik Aly agyán, mint egy rajzfilmbeli, festegető ujj. Lehet, hogy
ugyanazt az éjszakát élte át újra, amit az imént én. De tucatnyi másik éjszaka
is megfelelően szolgálhatta a célt. A képernyőt figyelve tanultam valamit. Aly
az élet összes alapdallamát teli torokból énekelte, de az éberség volt a
nemzeti himnusza. Egész élete nem volt más, mint variációk egyetlen témára: ha
bármi munkát el tudsz végezni a két kezeddel, azt végezd el most, mert odaát
már nem lesz semmiféle munkád.
A mintázatok áttáncoltak Aly agyán. Egy technikus odaszólt
neki, hogy lélegezzen mélyeket és lazuljon el. Lazuljak el?, kérdezte a csőből.
Csak most kezdek belejönni!
Azután az eksztázist adták neki.
– Álljon meg a menet – reklamáltam Curriernél. – Nekem gyász,
neki meg eksztázis?
A pasas elvigyorodott. A sármját nem lehetett letagadni.
– Majd ránézek a randomszám-generátorra.
Az éberség és az eksztázis közvetlen szomszédok a
Plutchik-féle érzelemkerék belső körén. A kerék pereme felé haladva az éberség
enyhébb fokozata a várakozás és az érdeklődés. Az eksztázis halványabb
változatai az öröm, illetve a derű. Az öröm és a várakozás szomszédos
körcikkeit az optimizmus köti össze. A reménytelen küzdelem, hogy fontossági
sorrendet állítson fel a feladatok között, naponta küldte padlóra Alyt.
Emlékszem, mennyire sírt egy iowai hizlalda karámjáról készült, rejtett kamerás
videó miatt. Egyszer elküldte a pokolba az egész emberiséget egy élőhelyek tönkretételéről
szóló ENSZ-jelentés miatt, és a jelentést bevágta a sarokba. De a feleségem
sejtjeiből optimizmus áradt. A lelke pont úgy mutatta az eksztázis mintázatát,
ahogy a vaspor rajzolja ki a mágneses mezőt.
Néztem, ahogy Aly boldogságot mutató agylenyomata
kirajzolódik a fülkében a képernyőre, mellettem egy férfi, akiről biztos
voltam, hogy kívánja a feleségemet. Currier figyelmesen nézte a kibontakozó
mintát.
– Tökéletes! – mondta.
Elképzelésem se volt, mire figyelt az ábrán, de még én is
észrevettem, mennyire különbözik ez a diagram a pár perccel korábbitól.
Senkit sem ismertem jobban a feleségemnél. Ugyanakkor
sejtelmem se volt, milyen emlékek felhasználásával idézte elő Aly ezt az
impozáns produkciót. Vajon én is szerepeltem a gondolatelegyben? Vagy a kisfia
volt a fő örömforrás? Vagy más dolgok váltották ki legbelső boldogságát? Majd
megvesztem, hogy megismerjem az eredetét ezeknek az új, bennem szétáradó
színeknek, melyek olyan kilencedik alapérzelemmel töltöttek el, amit hiába is
keresnénk a Plutchik-féle érzelemkeréken.
Currier Aly köztiagyát vizsgálgatta a képernyőn. Marty annak
a hosszú ideig tartó, nagy hatású felfedezőútnak volt részese, amely egészen
addig tart, míg a társadalom hisz a tudományban. De még ha a magafajtának végül
sikerülne is kinyitnia azt a lelakatolt szobát, ami egy másik ember agya, azt
soha nem fogjuk megtudni, milyen érzés volt lakni abban a szobában. Bárhová
kerüljünk is, egy helyről fogjuk nézni a kilátást.
Két technikus kisegítette Alyt az fMRI-csőből. Egészen
kipirult az örömtől, ugyanúgy, mint amikor az ápolónők a karjába tették az
újszülöttjét. Bizonytalan léptekkel jött be hozzánk az ellenőrző fülkébe.
Currier füttyentett.
– Te aztán tudod, hogy kell ezt csinálni.
A feleségem átkarolta a nyakamat, mintha kizárólag az én
testem tudná a nagy tenger felszínén tartani kicsiny sajkáját. Végig egymásba
kapaszkodva értünk haza, és kifizettük a gyerekvigyázót. Megetettük a
kisfiunkat, és próbáltuk elterelni a figyelmét a kedvenc Csillagok
háborúja-figurás legójával. Robin megérezte, hogy van valami a levegőben, és
úgy döntött, hogy inkább a szüleire tapad. Próbáltam az eszére hatni.
– Anyának és nekem még meg kell csinálnunk egy-két dolgot.
Te most játssz szépen, mi meg később megnézzük a hajóidat.
Ez elég hosszan működött ahhoz, hogy Alyval elbarikádozzuk
magunkat a hálószobában. Már félig levetkőztetett, mire el tudtam suttogni első
indulatos szavaimat.
– Mire gondoltál ott, a csőben? Tudnom kell!
Meg se hallotta, mit beszélek, csak a pulzusomra figyelt.
A fülét a mellkasomnak nyomta, két keze lejjebb járt, mindenfelé. Jaj,
szegénykém! Úgy néztél ki, mint aki mindjárt elbőgi magát abban a csúnya gépben.
Ezután fölém telepedett egyenes háttal, éberen, hatalmasra
nőve. Mikor kezdett felizgulni, visított egyet, mint az éjszakai lények. A
szájára tettem a kezem, hogy elhallgattassam, és az élvezet a kétszeresére
nőtt. Csak másodpercekbe telt, és már kopogtak az ajtón. Mindenki jól van
odabent?
Eksztázisban is éber feleségemnek teljes akaraterejére
szüksége volt, hogy ne nevessen. Jól vagyunk, drágám, de még milyen jól!
