20 perc könyvklub

David Attenborough

Az élő bolygó

A nyílt óceánon azonban a tengerfenék olyan mélységben fekszik, ahová már nem hatol le a fény, így ott már planktonlények sincsenek. El kellett szakadniuk az aljzattól, képessé kellett válniuk az önálló helyváltoztatásra. Gyorsaságra ugyanakkor nem volt szükségük, sőt igazi energiapazarlás lett volna, egy vízben haladó jókora szűrő ugyanis bizonyos sebességhatár fölött már nem működik hatékonyan. Ha az optimálisnál gyorsabban mozog, nyomáskúp alakul ki előtte, ami eltereli, félrenyomja az áramló vizet. A planktonnal táplálkozó állatok tehát nem gyorsak, de étrendjük annyira tápláló, hogy olykor óriásira növekednek.

A hatalmas, fölülről nézve rombusz formájú manta teljes szélessége a hat métert is elérheti. Szája két oldalán egy-egy lebeny helyezkedik el, ezekkel irányítja öblös, négyszög alakú szája felé a vizet, ami a feje két oldalán sorakozó nyílásokon át távozik, miután a nyílások között sorakozó fésűk kiszűrték belőle a planktont. Ugyanezt a módszert alkalmazza a rája távoli rokona, a mantánál is nagyobb óriáscápa. Nyolc méter hosszúra és akár négy tonna súlyúra is megnő, a szűrőin ezer tonna vizet képes átáramoltatni egyetlen óra alatt. Legföljebb öt kilométeres sebességgel halad, vagyis olyan lassan, hogy akik találkoznak egy-egy példánnyal, azt hiszik, a napsütötte felszínen lustálkodik, holott teljes sebességgel úszva buzgón táplálkozik.

Az óriáscápa a hidegebb tengerek lakója. Trópusi vizekben élő rokona, a cetcápa – a ma élő halfajok igazi óriása – még nála is nagyobb. Egyes megfigyelők szerint ez az eleven hegy a tizennyolc méteres hosszúságot és a negyventonnás súlyt is elérheti. Igen ritkán látni a felszín közelében; irdatlan mérete, lassúsága és békés természete mély benyomást tesz azokra a szerencsésekre, akik találkozhatnak vele. Megesik, hogy egy-egy hajó véletlenül elgázolja, ilyenkor a víz az orrhoz préseli a roppant tetemet, amely ott csüng, amíg a hajó meg nem áll; akkor aztán lassan leválik, és lesüllyed a feketeségbe. A legcsodálatosabb találkozásban azoknak a búvároknak van részük, akik a ritka szerencsének vagy mélyreható ismereteiknek köszönhetően bukkannak rá – illetve rájuk, a cetcápák ugyanis szívesen gyűlnek kisebb csoportokba. Alig vagy egyáltalán nem figyelnek oda a körülöttük úszkáló emberekre, akik vagy azokhoz az óriások állandó kíséretét alkotó kisebb halakhoz csatlakoznak, amelyek a szájuk körül lesik az apró fogakról leváló táplálékmorzsákat, vagy a farkuknál várják, hogy az érkező ürülékben keresgélhessenek ehető falatokat. Aztán a cetcápa – mintha megunná az új kíváncsiskodókat – egyszer csak megbillenti roppant testét, és egy erőteljes farkcsapással eltűnik a mélységben.

A manták, az óriáscápák és a cetcápák a halak egy ősi csoportjához, a porcoshalakhoz tartoznak, melyek szilárd vázát nem csont, hanem annál rugalmasabb és ellenállóbb anyag, porc alkotja. Amikor megjelentek, a tengerekben már jelen volt a gerinctelen állatok minden ma ismert csoportja, vagyis a táplálék óriási választéka várta őket. Ma természetesen a legvérszomjasabb tengeri ragadozók közé tartozó cápák a leggyakoribb és legismertebb porcoshalak.

Emberre való veszélyességüket mindenesetre hajlamosak vagyunk eltúlozni. Néhány faj, például a nagy fehér cápa, amelynek egyedei a hatméteres hosszúságot, de esetenként ennek a kétszeresét is elérik, csakugyan megtámadja az embert és minden más élőlényt a nyílt óceánokon, de a kisebb fajok sokkal kisebb zsákmányra vadásznak. A Maldív-szigetek zátonyai között cirkáló kétméteres cápák annyira megszokták a búvárok közelségét, hogy van egy hely, ahol vagy tizenöt méterrel a felszín alatt le lehet telepedni a fenékre, és közelről meg lehet figyelni őket. Amikor hirtelen kibontakoznak a mélykék háttérből, az ember első reakciója nem a rettenet, hanem a tiszta tökéletességük fölötti ámulat. Testük minden vonala, úszóik minden görbülete a hidrodinamikai tervezés mesterműve. Sebesen és simán, szinte akadálytalanul haladnak a vízben. Ám még nekik is vannak korlátaik. Mellúszóik rögzítettek, nem lehet elfordítani, megbillenteni őket. A cápák tehát nem tudnak fékezni. Testük ezenkívül nehezebb a víznél, így – talán szerencsére – nem képesek megállni a búvárokkal szemben, hogy próbaképpen megrágcsálják őket, hanem vagy beléjük harapnak, vagy elúsznak mellettük. Minthogy pedig az úszó ember nagyjából éppen akkora, mint ők maguk, a Maldív-sziget cápái egyszerűen elsiklanak mellettük. Nem az éhségüket elégítik ki, legföljebb a kíváncsiságukat.

Nem sokkal a porcoshalak után másféle halak is megjelentek. Az új típus szilárd vázának anyaga nem porc volt, hanem csont, és idővel két olyan, az úszást segítő eszközt is kifejlesztettek, amit a porcos vázúak azóta is nélkülöznek: az úszóhólyagot, aminek jóvoltából lebegni tudnak a vízben, és könnyedén merülhetnek bármilyen mélységbe, illetve a minden irányban elmozdítható mell- és hasúszópárokat, amelyek révén a porcoshalak számára elérhetetlen manőverezőképességre tettek szert.

A korai csontoshalak egyes leszármazottai ugyancsak planktonevők lettek, de nem nőttek olyan nagyra, mint a porcosok. Ők máshogyan igyekeznek hasznosítani a gazdag táplálékforrást: hatalmas, tökéletesen összehangolt egységként mozgó és táplálkozó rajokba tömörülnek. Ha úgy vesszük, a csontos planktonevők még az óriási cetcápánál is hatékonyabbak: ezek a rajok több kilométer szélességűek, és az egyedek olyan sűrűn helyezkednek el benne, hogy a raj közepe kiterjedt, vibráló púpként domborodik ki a felszínen. Így táplálkoznak az elsősorban fitoplanktont fogyasztó szardellák. A heringek nemcsak az algát, hanem a zooplanktont is felfalják. Más csontoshalak a cápákhoz hasonlóan ragadozók. Ma vagy húszezer csontoshalfajt tartunk számon, jelen vannak jószerivel minden óceáni élettérben, és minden táplálékforrást kiaknáznak. 

Az egyeduralkodó halak nem maradtak kihívó nélkül. Vagy kétszázötvenmillió évvel ezelőtt, amikor a fejlett porcos- és csontoshalak már nagy számban éltek a világóceánban, néhány hidegvérű teremtmény, amely addigra lábat növesztett, és meghódította a szárazföldet, mégis a tengeri életet választotta. Elsőként az ichthyoszauriák jelentek meg, őket hamarosan követték a korai teknősök, aztán a plezioszauruszfélék, és végül – nem sokkal a hatalmas testű hüllők hirtelen kihalása előtt – az óriási moszaszauruszfélék. Néhány tengeri madárfaj egymástól függetlenül felhagyott a repüléssel, és gyakorlatilag vízi lénnyé vált. A mai pingvinek gyorsaságban és fordulékonyságban sok halfajjal felvehetik a versenyt – amire szükségük is van, hiszen egyedüli táplálékuk a hal.

A szárazföldön vagy százötvenmillió évvel ezelőtt megjelentek a melegvérű, szőrrel borított emlősök. A tengeri bőség idővel visszacsábított a vízbe néhány emlősfajt, akiket az is bátorított, hogy kihaltak a hatalmas tengeri hüllők. Első képviselőik mintegy ötvenmillió évvel ezelőtt a bálnák ősei voltak. Ma a bálnáknak két csoportja létezik: a fogascet (például az ámbráscet, a delfin és a beluga), illetve a sziláscet, amely az óriáscápához hasonlóan a szájpadlásáról lelógó fésűs szarulemezekkel szűrögeti a nagyobbacska zooplanktont, például a krillt.

Pár millió évvel később az emlősök egy másik ága is elvált a medvék és menyétfélék vonalától, és a tengert választotta. Tőlük származnak a mai fókák, oroszlánfókák és rozmárok. Ezek a fajok még nem alkalmazkodtak olyan messzemenően a vízi életmódhoz, mint a cetek; vannak hátsó lábaik (ezek a ceteknél teljesen eltűntek), koponyájuk még egyértelműen a szárazföldi ragadozókéra hasonlít, és mivel nem sajátították el a vízben való párzás technikáját, évről évre vissza kell térniük a szárazföldre, hogy utódokat nemzzenek.

A jelek szerint idővel további emlősfajok is áttérnek a vízi életmódra. Az Északi-sarkon élő jegesmedve ideje túlnyomó részét a tengeren tölti: vagy a sodródó jégtáblákon, vagy a vízben, fókákra vadászva. Még mindig szárazföldi állat – a színétől eltekintve erősen hasonlít rokonára, a grizzly medvére –, de már képes nyitva tartani a szemét a víz alatt, képes lezárni az orrlyukait, és akár két percig is odalent maradni. Talán a jegesmedvék is arra az evolúciós útra léptek, amely néhány millió év alatt véglegesen a tengeri lénnyé váláshoz vezet. Az Északi-sark jegének jelenlegi olvadása talán éppen egy ilyen lépés megtételére bátorítja őket, a folyamat azonban olyan ütemben zajlik, hogy inkább a puszta létezésüket fenyegeti. Az alkalmazkodás természetes tempója egyszerűen nem tud lépést tartani a változásokkal.

A többsejtű szervezetek megjelenése óta eltelt egymilliárd év alatt népes és változatos tengeri fauna alakult ki. Az állatvilág minden nagyobb csoportja megtalálható ebben a roppant élettérben. Még a legelkötelezettebb szárazföldi csoportnak, az ízeltlábúaknak is élnek itt képviselői: a part menti vizeken meg a nyílt tenger hullámain az édesvizet kedvelő molnárpoloska rokonai siklanak és futkároznak. A puhatestűek, rákfélék és gyűrűsférgek túlnyomó többsége máig vízben él. Jelentős csoportok (tengericsillagok, tengerisünök, medúzák, korallok, polipok, tintahalak) tagjai még rövid ideig sem maradnak életben szárazon. Az élet bölcsője az óceán volt, és máig a legfontosabb közege maradt.

A szárazföldön számtalan környezettípust, illetve az ezekhez alkalmazkodó állatok és növények szédítő sokféleségét találjuk. Ugyanígy áll a dolog az óceánnal is, sőt a kettő között meglepően sok az egészen szoros párhuzam.

A trópusi esőerdő a legváltozatosabb és legburjánzóbb élet színhelye; tengeri megfelelője a korallzátony. A hasonlóság már első pillantásra nyilvánvaló. A korallok a növényekre hasonlítanak: hol valóságos törzsekkel és ágakkal nyújtóznak a fény felé, hol napsugarakban fürdőző, vízszintes lemezekként terülnek szét. Ez a benyomás közelebb áll a valósághoz, mint gondolnánk.

A zátonyokat létrehozó korallpolipocskák természetesen állatok, nem sokban különböznek a parányi tengerirózsától. Testükben azonban nagyszámú kicsinyke, sárgászöld szemcsét találunk, amelyek valójában növények – parányi algák, a planktonban tömegesen lebegő fajok rokonai. A polipocskák testében az a szerepük, hogy megszabadítják gazdájukat az anyagcsere melléktermékeitől. A foszfátokat és nitrátokat fehérjékké alakítják át, a szén-dioxidból pedig a napfény energiájának felhasználásával szénhidrátokat állítanak elő. Ez utóbbi folyamatban oxigén szabadul fel, amire a polipocskának szüksége is van. Ez az elrendezés tehát mindkettejüknek nagyszerűen megfelel. A polipocskák testén belülieken kívül a koralltelep felszínén is sok alga él; valójában a korallzátony élő anyagának háromnegyed része növényi természetű.

A korallzátony építőanyaga a kalcium-karbonát, amit a polipocskák és az önálló életmódot folytató algák szorgalmasan választanak ki a tengervízből. Előbbiek, amelyek az első számú termelők, egyetlen pillanatnyi szünetet sem tartanak. Amikor egy állatka megépítette a maga kamrácskáját, szálakat bocsát ki, amelyekből új polipocskák jönnek létre, amelyek a szülő kamrájának tetején meg is kezdik a saját kamráik építését, lezárva az alattuk elhelyezkedő kamrát, amiben a szülő elpusztul. A koralltelep tehát valójában egy igen vékony, eleven réteg, amely alatt üres kalcium-karbonát-kamrák tömege helyezkedik el; örökre megüresedett kicsiny lakások, amelyek továbbra is szolgálják a telepet azzal, hogy szilárd támaszt nyújtanak. Az elhalt korallpolipocskák kamráinak sokasága ebben a tekintetben a fatörzs belsejének élettelen anyagához is hasonlítható. Minthogy a polipocskák testében élő algáknak fényre van szükségük, a korall százötven méternél nagyobb mélységben már nem fordul elő – ez pedig többé-kevésbé azonos az esőerdő aljnövényzete és koronaszintje közötti távolsággal.

A korallzátony alapjának ágbogas mészkősűrűségében sokféle állat él és táplálkozik. A pompás papagájhal szájának elülső részén erős csőrszerű fogak vannak, amelyekkel kisebb koralldarabokat tördel le. Hátulsó, gömbölyű fogaival összemorzsolja őket, majd elfogyasztja a polipocskákat. Más fajok módszerei kifinomultabbak; van, aki egyszerűen a szájába veszi a kamrát, és kiszippantja belőle a lakót. A tengericsillagok emésztőfolyadékot bocsátanak a parányi kamrákba, majd felszívják az elfolyósodott polipocskákat.

Egyes fajok rejtőzködésre használják a korall zegzugait, vagy itt építik meg az otthonukat. A kacslábú rákok meg a fúrókagylók lyukakat mélyítenek a kemény mészkőbe, onnan szűrögetik a vízben lebegő táplálékot. A mészkőrengeteg védelmében tengerililiomok, kígyókarú tengericsillagok, soksertéjú férgek és héjatlan puhatestűek bujkálnak. A kisebb üregekből murénák lesnek zsákmányukra. Az agancskorallok körül, mint madárrajok, élénkkék korallszirtihalak csapatai vadászgatnak; egy helyben lebegnek a kiválasztott korall fölött, a sodródó táplálékszemcséket csipegetik, ám ha veszélyt észlelnek, egy szempillantás alatt elrejtőznek a mészkőlabirintusban. Az egyes koralltelepek körül – olyan szorosan egymás mellett, mint az esőerdei fák ágaira települt növények – szivacsok, szarukorallok, tengerirózsák, tengeriuborkák, zsákállatok és kagylók éldegélnek.

Az esőerdőben élő fajok sokfélesége, mint láttuk, részben a rendkívül kedvező környezeti feltételek – a meleg, páradús levegő, illetve a bőséges napsütés –, részben pedig e körülmények igen tartós fennállásának következménye; utóbbi tette lehetővé, hogy a kínálkozó számtalan ökológiai fülkét elfoglalják a különböző növény- és állatfajok. A korallzátonyok élővilágának burjánzó gazdagsága ugyanezekre a tényezőkre vezethető vissza. A zátonyon megtörő, a korall fölött oda- és visszaáramló hullámok oxigénnel dúsítják a vizet, a trópusi nap pedig egész évben bőséges fényben fürdeti a víz alatti tájat. A korallzátony egyébként még ősibb környezettípus, mint az esőerdő. A nagy számban előkerült fosszíliák tanúsága szerint korallpolipocskáknak, tengerisünöknek, kígyókarú tengericsillagoknak, puhatestűeknek és szivacsoknak otthont adó hasonló életközösségek már kétszázmillió évvel ezelőtt is léteztek. A trópusi sekély tengerekben mindig is voltak olyan részek, ahol a planktonban állandóan jelen lévő lárvák megtelepedhettek. A legnagyszerűbb jelenkori példa az Ausztrália keleti partjai mentén húzódó Nagy-korallzátony, amely több mint háromezer, óriási számban jelen lévő állatfaj otthona.

Ez a hatalmas zsúfoltság ugyanakkor problémákat is okoz. Egy rejtekhelynek alkalmas lyuk vagy hasadék birtoklásáért komoly harc folyik. Az egyik garnélafaj szokásához híven gödröcskét ás magának a homokban a korallok között, egy nyálkáshalfaj pedig ugyancsak szokásához híven vele együtt költözik bele, és használja otthonaként. Az üres csigaházakba és kagylóhéjakba remeterákok bújnak, kívülről pedig szivacsok telepszenek meg rajtuk; remekül megélnek a rák táplálékából lepergő morzsákon, és olyan alaposan beburkolják a csigaházat, hogy a ragadozók nem férnek hozzá a rákhoz. A ceruzához hasonló hosszúságú és vastagságú bujkálóhal más állatok testében talál biztonságos menedéket: orrával addig bökdösi egy tengeriuborka végbélnyílását, amíg be nem tud siklani. Odabent már nemcsak az ellenségeitől nem kell tartania, de állandóan elegendő táplálékhoz is jut – az uborka folyamatosan regenerálódó belső szerveit eszegeti.

A zsúfoltság adhat magyarázatot a korallzátony számos lakójának káprázatos külsejére is. Az egyedeknek a legnagyobb sokaságban is fel kell tudniuk ismerni a saját fajtársaikat – lehetséges párjukat vagy vetélytársukat. A vizuális ismertetőjegyeknek a korallerdő szemkápráztató tarkaságában különösen feltűnőeknek kell lenniük, hogy biztosan azonosítani lehessen őket. Gond akkor adódik, amikor több hasonló nagyságú és formájú, de más-más táplálékot fogyasztó rokon faj találkozik. Ilyen családot alkotnak a pillangóhalak. Minden fajnak sajátos, már nagyobb távolságból is jól felismerhető, gyakran rendkívül szépséges szemfoltok, sávok, foltok és pettyek alkotta rajzolata van – szakasztott olyanok, mint az esőerdőben verdeső pillangók.