Itt a nyár, és bár a legforróbb hónapokban sokan elhagyják a fővárost, Budapest ilyenkor is bőven tartogat felfedeznivalót. Örvendetes látni, hogy az utóbbi években ráébredtunk arra, hogy helyben is lehetünk turisták, rácsodálkozhatunk, hogy mennyi kulturális és történelmi kincset tartogat saját környezetük (erre a felismerésre természetesen a covid-időszak is ráerősített).
Kevés városnak van olyan csodálatos földrajzi fekvése, sokszinű építészete és hihetetlenül gazdag, drámai története, mint Budapestnek. Szinte minden sarkon érezhető, hogy különböző politikai rendszerek rombolták és építették újjá: a Monarchia alkotta, gyönyörű Budapestet az első világháború még annyira nem is érintette annyira, mint a második világháborús ostrom, ami romba döntötte, majd ezt a szétlőtt várost egy kommunista diktatúra állította helyre. Ennek az eredménye az a sok hihetetlen kontraszt, amelyek között ma élünk, és amelyek valahol meghatároznak minket.
Annak idején ez volt az, ami írásra késztetett: minden sarkon egy újabb történetre, legendára bukkantam (ezeknek nagyon izgalmas kibogozni a valóságtartalmát), a kinyíló kapuk, az épületek, hidak mögött pedig mindig ott rejtőzik az ember; számtalan felemelő vagy megrázó történettel találkoztam – és találkozom a mai napig. (Főleg, amióta a könyvek mellett rádiózni is kezdtem, és a Mesélő Budapest napi műsorához még tudatosabban és intenzívebben keresem a témákat.)
Közben azt is észrevettem, hogy a főváros tudatos kutatása és szeretete során az irodalom, a történelem, a zene – de a földrajz vagy a biológia is – a könyvszagú tudás helyett hús-vér valósággá és élő szépséggé vált körülöttem: a tankönyvek lapjairól ismert nevek, fogalmak kiléptek a sorok közül, és háromdimenziós, élő szereplőivé, alkotóelemeivé váltak Budapestnek.
Mindez persze azt is jelenti, hogy a megszerzett történelmi, építészeti, művészeti tudás mellett van egy érzelmi hozadéka is a folyamatnak: segít önmagam és a saját múltam, örökségem megismerésében és saját létem értelmezésében. Egyszerre élem át egyik ősöm, Tittel Pál vívódásait a Gellért-hegyi Csillagda élén és Budapest ostromát édesapám születésekor, miközben szembejönnek velem a középiskolás korom emlékei és a férjemmel, gyerekeimmel megélt pillanatok.
Az elsősorban szőlőtermesztéssel foglalkozó budai oldal életét hosszú időn át a négy évszak, a kereskedelemből élő Pest mindennapjait pedig az évente megrendezett négy vásár (József-, Medárd-, János- és Lipót-napkor) határozta meg. Az évek múltával számomra is egyre fontosabbak az ünnepek, a szertartások, az év körforgása, így ezen a szinten is tudok kapcsolódni a fővároshoz.
Egyre biztosabban tudom és érzem, hogy Budapest – de igaz ez bármely más településre is – kiapadhatatlan téma- és ihletforrás, és még mindig tele van olyan történetekkel, amiket még senki nem mesélt el – vagy amiket még nem ismerünk, és amikből tanulhatunk. Első könyvem mottója – Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk – egyre igazabbá és aktuálisabbá válik ebben a folyamatosan változó világban.
Podmaniczky Frigyes báró (1824-1907) egész életét a világvárossá épülő székesfővárosnak szentelte, történetét Krúdy Gyula is megírta. A „kockás báróként”, illetve „Budapest vőlegényeként” is ismert gróf még a kánikulában is azt hangsúlyozta, hogy legjobb Budapesten nyaralni. (Ma is sokan azt gondolják, hogy Pesten a Podmaniczky utcát róla nevezték el, pedig nem. Az utca a báró nagybátyjáról kapta a nevét, ugyanis Podmaniczky János a Városligettől befelé húzódó földterületeit – ahol később kialakították a róla elnevezett utcát – ingyen odaadta Pestnek.)
Bátoritalak tehát, kedves Olvasó, hogy mélyülj el a főváros helytörténetében, és szánj időt arra, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel fedezd fel a környéket, mint akkor, amikor máshová utazol. Vedd kezedbe az egyik könyvet, nyakadba a várost – az olvasáshoz és a barangoláshoz, lelki és időutazáshoz jó szórakozást kíván Tittel Kinga.
