20 perc könyvklub

William Gibson

Neuromancer

EGY

 A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a régi tévék képernyője adásszünet esetén.Case a Chat ajtaja előtt álló tömegben tülekedett, és a következő mondat ütötte meg a fülét:

– Nem mintha függő lennék, csak olyan, mintha a testemnek baromira hiányozna a drog. – A hang és a vicc is a Sprawl velejárója volt. A Chatsubo bár a hivatásos expatok törzshelyének számított; akár egy hétig is lehetett ott inni anélkül, hogy két japán szót hallott volna az ember.

A pultban Ratz Kirint csapolt: egy tálcára való korsót tervezett megtölteni, műkarja ütemesen rángott. Amikor meglátta Case-t, elmosolyodott, mire kelet-európai acél csillant ki a barnán rothadó fogak közül. Case keresett magának egy helyet a pultnál, Lonny Zone egyik valószíntlenül napbarnított kurvája és egy keményített tengerész-egyenruhás, magas afrikai között, akinek arccsontján törzsi hegtetoválások húzódtak szabályos sorokban.

– Wage is benézett korábban két bérfiúval. – Ratz odatolta az egyik tele kriglit Case-nek a jó kezével. – Csak nem tőled akart valamit?

Case vállat vont. A tőle jobbra ülő lány felkuncogott, és megbökte.

A pultos vigyora kiszélesedett. Rondasága legendás volt. A megfizethető szépség korában az ő csúf vonásai bizarrnak számítottak. Antik műkarja megnyikordult, ahogy újabb korsóért nyúlt. A kar orosz katonai fejlesztés volt; hétfunkciós, mocskos rózsaszín műanyag borítású, erő-visszacsatolásos darab.

– Herr Case túl nagy művész – mordult fel Ratz. Nála ez a hang helyettesítette a nevetést. Rózsaszín kampójával megvakarta lecsüngő hasát a fehér póló alatt. – Egy kicsit mókás mesterség nagy művésze.

– Persze – kortyolt bele Case a sörébe. – Valakinek mókásnak is lennie kell errefelé. Merthogy te tutira kibaszottul nem vagy az.

A prosti vihogása egy oktávval magasabbra váltott.

– És te sem, hugi. Szóval tűnj el, oké? Zone jóbarátom.

A nő Case szemébe nézett, és alig mozgó ajkakkal, nagyon halkan mintha köpött volna egyet. De távozott.

– Jézusom! – folytatta Case. – Miféle lebujt üzemeltetsz te itt? Az ember már egy sört sem ihat meg békében!

– Hahh! – Ratz egy ronggyal végigtörölte a karcos fapultot. – Zone legalább jutalékot fizet a lányok után. Téged csak azért hagylak dolgozni, mert szórakoztató vagy.

Case az italáért nyúlt. Különös csend ereszkedett köréjük egy pillanatra, mintha több száz beszélgetés maradt volna abba egyszerre. Aztán a kurva felvihogott, immár némi hisztérikus éllel.

Ratz felhorkantott.

– Angyal szállt el fölöttünk.

– A kínaiak – bömbölte egy részeg ausztrál –, a rohadt kínaiak találták fel az idegvagdosást! Ha idegmunka kellene, csak a kontinensre mennék. Azok ott értik a módját, haver…

– Na – dörmögte Case a korsóba, a benne felgyülemlett keserűség pedig egészen a torkáig csapott –, ez orbitális baromság.

A japánok már többet felejtettek az idegsebészetről, mint amennyit a kínaiak valaha is tudtak. Chiba zugklinikái jelentették a szakma csúcsát. Minden hónapban vadonatúj technológiai fejlesztésekkel rukkoltak elő, mégsem tudták helyrehozni, amit Case abban a memphisi hotelben szenvedett el.

Már egy éve itt dekkolt, és még mindig a cybertérről álmodott, éjszakáról éjszakára halványuló reménnyel. Bármennyi speedet nyelt le, akárhányszor próbált megváltozni, és akármennyi utat rövidített le, még mindig a mátrixot, a színtelen űrben elterülő színes logikai hálókat látta álmában… A Sprawl különös hazának tűnt a Csendes-óceán felett, és ő már nem konzollovas volt, nem a cybertér cowboya. Csak egy szélhámos a sok közül, aki igyekezett valahogy fennmaradni. Az ilyen japán éjszakákon viszont valósággá váltak az álmok, mint a nagyon is létező voodooszertartás során, és ő sírni kezdett utánuk. Felzokogott álmában, és egyedül ébredt a sötétben, összegömbölyödve a kapszulájában valamelyik koporsóhotelben. Körmei a matrac sírkövébe vájtak, a memóriahab pedig kidudorodott az ujjai között, ahogy a konzolt próbálta megragadni. De az nem volt ott.

– Tegnap láttam a barátnődet – nyújtotta oda neki Ratz a második Kirint is.

– Nincs olyanom – felelte Case, majd belekortyolt a sörbe.

– Linda Lee kisasszonyt.

Case megrázta a fejét.

– Se nő, se semmi? Csak a meló, művészkém? A biznisznek élsz? – A kocsmáros apró, barna szeme mélyen besüppedt ráncos bőrredői közé. – Szerintem jobban bírtalak, amíg vele voltál. Többet nevettél. Lefogadom, annyira átmész művészbe egyik éjjel, hogy az egyik klinika tartályában végzed bontott alkatrészként.

– Mindjárt megszakad a szívem, Ratz. – Case végzett a sörével, fizetett, és távozott. Csapott vállát teljesen behúzta széldzsekije esőáztatta, terepzöld, műszálas anyaga alatt. A ninsei tömegben tülekedve megcsapta az orrát saját áporodott izzadságszaga.

Case huszonnégy éves volt. Huszonkét éves korában még cowboy volt, renegát, a Sprawl egyik nagymenője. A legjobbaktól tanult, McCoy Pauley-tól és Bobby Quine-től, a szakma nagymenőitől. Szinte permanens adrenalinlázban égett – a fiatalság és a professzionalizmus mellékterméke –, egy egyedi cybertérdeckhez csatlakoztatva, ami a mátrixnak nevezett konszenzuális hallucinációba repítette testetlenné vált tudatát. Tolvajként dolgozott más, gazdagabb tolvajoknak. Megbízói egzotikus szoftverekkel látták el, hogy képes legyen áthatolni a vállalati rendszerek ragyogó falain, és ablakokat nyisson a gazdag adatmezőkre.

Csakhogy minden fogadkozása ellenére ő is elkövette a klasszikus hibát. Lopott az ügyfeleitől. Megtartott magának valamit, és megpróbálta elpasszolni egy amszterdami orgazdán keresztül. Azóta sem derült ki, mivel bukott le, nem mintha ez bármin is változtatott volna. Akkor biztosra vette, hogy meg fog halni, de azok csak mosolyogtak. Szívesen, mondták neki, tartsa csak meg a pénzt. Szüksége lesz rá. Mert – mosolyogtak változatlanul – arról gondoskodni fognak, hogy soha többé ne kapjon munkát.

Orosz katonai mikotoxinnal tették tönkre az idegrendszerét.

Memphisben harminc órán át hallucinált az ágyához szíjazva, miközben a tehetsége mikronról mikronra égett ki belőle.

A károsodás csekély volt, alig észrevehető és végtelenül eredményes.

Case számára maga volt a pokol. Őt a cybertér testetlen extázisa éltette. Azokban a bárokban, amelyeket menő cowboyként gyakran látogatott, az elit szenvtelen megvetéssel viseltetett a hús iránt. A test csak hús. Case pedig saját húsának a börtönébe került.

Gyorsan új jenre váltotta a teljes vagyonát. A nagy köteg régi papírpénz pont olyan végtelen ciklusban forgott a világ feketepiacain, mint a Trobriand-szigetek kagylói. Készpénzzel nehéz volt törvényes üzletet kötni a Sprawlban; Japánban ez már illegálisnak számított.

Görcsösen ragaszkodott a meggyőződéshez, hogy itt meg fogja találni a gyógymódot. Chibában. Vagy egy működési engedéllyel rendelkező klinikán, vagy az orvostudomány feketepiacán. Chiba – az implantátumok, az idegvagdosás és a mikrobionika fellegvára – mágnesként vonzotta a Sprawl technobűnöző szubkultúrájának képviselőit.

Chibában végignézte, ahogy újjen-tartalékait két hónap alatt felemésztik a vizsgálatok és a konzultációk. A zugklinikák dolgozói, az ő utolsó reménysége, mindössze elismeréssel adóztak a megcsonkítását végzők szakértelmének, majd lassan megcsóválták a fejüket.

Most már a legolcsóbb koporsókban aludt, a kikötők környékén, a rakpartokat színpadi megvilágításba borító kvarc-halogén reflektorok ragyogásában. Az adásszünetet idéző égbolt vakításában Tokió fényei nem is látszottak oda, még a Fuji Electric Company hatalmas hologramlogója sem. A Tokiói-öböl végtelen síkságnak tűnt, sirályok köröztek fehér hungarocellhabjai felett. A kikötőn túl terült el a város, a gyárkupolákkal fémjelzett nagyvállalati arkológia betonkockáival. A dokkokat és a várost régi utcák keskeny határsávja választotta el egymástól; ennek a környéknek nem volt hivatalos neve. Night City napközben jellegtelenül várakozott a mérgezett ezüst égbolt alatt, szívében Ninseijel és a lehúzott redőnyű ninsei bárokkal, míg a neonfények holtan, a hologramok bénultan várták a sötétet.

A Chattől két sarokra nyugatra, a Jarre de Thé nevű teaházban Case dupla presszókávéval öblítette le az estét bevezető első tablettáját. A nyolcszögletű, lapos, rózsaszín pirula a brazil dex egy erős változata volt, Zone egyik örömlányától szerezte be.

A Jarre falát tükörlapok borították, és mindegyik panelt vörös neoncsíkok keretezték.

Amikor Case magára maradt Chibában, nem volt túl sok pénze, reménye pedig még kevesebb arra, hogy ráleljen a gyógymódra. Halálosan túlpörgette magát, és rá nem jellemző hideg intenzitással hajtotta a pénzt. Az első hónapban két férfit és egy nőt ölt meg olyan összegért, amiért egy évvel korábban a kisujját sem mozdította volna. Ninsei ledarálta, és végül már az utcákban is valamiféle halálvágy kivetülését látta, egy rejtett mérget, amelyről nem is tudta, hogy bekerült a szervezetébe.

Night City olyan volt, mint egy unatkozó kutató elmebeteg szociáldarwinista kísérlete, aki ráadásul folyamatosan lenyomva tartja az előretekerés gombot. Ha valaki abbahagyta a pörgést, nyom nélkül elsüllyedt, aki viszont túlságosan belelendült, az megtörte a feketepiac kényes felületi feszültségét. Az ember mindkét esetben eltűnt, és nem maradt utána más, csak homályos emlék a Ratz-féle állandósult elemek fejében. A szíve, a tüdeje vagy a veséi viszont akár tovább is élhettek valami idegen testében, akinek a zsebe új jennel volt kibélelve, és futotta klinikai tartályokra.

Az üzlet errefelé folyamatosan a hallásküszöb alatt duruzsolt. A lustaságért, az óvatlanságért, az elegancia hiányáért és a kifinomult protokollok semmibevételéért halálbüntetés járt.

Amikor a nyolcszögletű pasztilla hatni kezdett, Case még mindig egyedül üldögélt a Jarre de Thé asztalánál. A verejték gombostűhegyei ütköztek ki a tenyerén, és hirtelen tudatára ébredt a karján és a mellkasán lévő összes szőrszál csiklandozásának. Tudta, hogy egy bizonyos ponton névtelen, ősi játékot kezdett saját magával: egy halálos pasziánszot. Már nem hordott fegyvert, és nem ügyelt az alapvető óvintézkedésekre sem. Ő ütötte nyélbe a leggyorsabb, legkockázatosabb ügyleteket az utcán, és elterjedt róla, hogy mindent meg tud szerezni, amire csak igény támad. Énje egy része tudta, hogy egyre fogyatkozó ügyfelei előtt nyilvánvaló, milyen önpusztító a röppályája, a másik része viszont egyenesen megnyugvást lelt a tudatban, hogy a vég már csak idő kérdése. És ez az önelégült halálváró rész irtózott a leginkább Linda Lee gondolatától.

A lányt egy játékteremben látta meg egy esős éjszakán.

A cigarettafüst kék ködét átégető szellemek alatt, a Wizard’s Castle, a Tank War Europa, New York sziluettje között… És most már mindig így emlékezett rá: arca a nyughatatlan lézerfényben fürdött, vonásai kóddá redukálódtak, járomcsontja vörösen felizzott, amikor a Wizard’s Castle lángba borult; homlokát elöntötte az azúrkék, amikor München elesett a tankháborúban, ajkain forró arany futott végig, amikor egy tovasikló kurzor szikrákat fakasztott egy felhőkarcoló-kanyon faláról. Case aznap este fel volt dobva, mivel Wage ketamintéglája elindult Yokohama felé, és a pénz már a zsebében lapult. Ninsei járdáin meleg eső sistergett, és ahogy belépett az ajtón, a játékba feledkező lány arca valahogy kiemelkedett a konzoloknál álló többtucatnyi emberé közül. Néhány órával később, amikor egy kikötői koporsóban aludt, ugyanolyan volt az arca, a felső ajka pedig arra emlékeztetett, ahogy a gyerekek a repülő madarakat rajzolják.

Case-t valósággal doppingolta a sikeresen megkötött üzlet. Átvágott a termen, hogy a lány mellé állhason, és látta, az felpillant. Szürke szeme körül elkenődött a kontúrceruza vonala. A tekintete olyan volt, mint egy közeledő jármű reflektorától halálra vált állaté.

Az éjszakájuk délelőttbe nyúlt, amiben szerepet kapott két jegy a kompkikötőben és első útja az Öblön át. Az eső kitartott, tovább zuhogott Haradzsuku-szerte, cseppekben ült meg a lány nejlonkabátján. Körülöttük tokiói gyerekek sereglettek el a híres butikok mellett fehér saruban és celofánkabátban, amíg a lány ott nem állt mellette egy pacsinkószalon éjféli zakatolásában, úgy szorongatva a kezét, mintha ő is gyermek lenne.

A drogok és feszültség egyhavi egyvelegébe telt, hogy az a folyton riadt szempár a visszatükröződő vágyakozás kútjává váljon. Case látta, ahogy a lány személyisége szétesik, leborjadzik, mint egy jéghegy, a részei pedig elsodródnak, és végül megpillantotta mögöttük a nyers sóvárgást, a függőség éhes mechanizmusát. Látta, hogy a lány milyen összpontosítással veszi magához a következő löketet, és az imádkozó sáskákra emlékeztette, amelyeket Sigában látott mindenfelé az utcai árusoknál, a kék, mutáns pontyok akváriumai és a bambuszketrecbe zárt tücskök között.

Case az üres csészéjére meredt, a kávéból maradt fekete karikát bámulta. Az vibrált a speedtől. A barnára laminált asztallap bemattult a rengeteg apró karcolástól. Miközben a dex felfelé indult a gerincében, Case meglátta maga előtt azt a számtalan, véletlenszerű hatást, ami ilyen felületet eredményez. A Jarre berendezése ócska volt, jellegtelen, múlt századi; kelletlenül keveredtek a japán eredetű motívumok a halvány milánói műanyagokkal. Mintha az egészet vékony filmréteg borította volna, mintha egymillió vendég rossz közérzetét tapasztva a tükrökre és az egykor fényes plasztikborításra, letörölhetetlen ködöt vonva mindenre.

– Hé, Case, haverfej…

Felnézett a kontúrceruzával kihúzott szürke szempárba. A lány kopott, francia űrhajószubbonyt viselt, és új, fehér edzőcipőt.

– Már kerestelek. – Leült vele szemben, és az asztalra könyökölt. Kék overallján a cipzár vállban kiszakadt; Case tekintete automatikusan keresni kezdte a tűszúrásnyomokat a karján. – Kérsz egy cigit?

A lány előkotort egy gyűrött doboz Yeheyuan cigarettát a bokazsebéből, és odakínálta. Case elvett egy szálat, és hagyta, hogy Linda tüzet adjon egy piros műanyag öngyújtóval.

– Alszol te rendesen, Case? Fáradtnak tűnsz. – Délibb dialektusa volt a sprawlinál, Atlanta környéki. Szeme alatt sápadtnak és egészségtelennek tűnt a bőr, de azért simának és feszesnek is. Húszéves volt. A szája sarkában már megjelentek a nem múló fájdalomráncok. Sötét haját nyomott mintás selyemszalag fogta össze hátul. A mintája talán mikroáramköröket idézett, vagy egy város térképét.

– Ha eszembe jut bevenni a tablettáimat, akkor nem – felelte Case. Elárasztotta a vágyakozás szinte kézzelfogható lökete, a magányosságé és az amfetamin hullámhosszát meglovagoló gerjedelemé. Felidézte a lány bőrének illatát a kikötő melletti koporsó túlfűtött sötétjében, a derekánál összekulcsolt ujjait.

Az egész csak hús, gondolta, azt akarja.

– Wage – szólalt meg a lány, összehúzva a szemét – lyukat akar látni az arcodon. – A saját cigarettáját is meggyújtotta.

– Ki mondta? Ratz? Ratzcal beszéltél?

– Nem. Monával. A legújabb pasija Wage egyik embere.

– Nem tartozom neki annyival. És ha kicsinál, végképp búcsút inthet a pénzének – vont vállat Case.

– Már túl sokan lógnak neki. Lehet, hogy veled fog példát statuálni. Vigyázz magadra! Komolyan mondom.

– Persze. És te, Linda? Van hol aludnod?

– Aludni. – A lány megrázta a fejét. – Persze, Case. – Megborzongott, és előregörnyedt az asztal felett. Arcát halvány verejtékréteg borította. Cage kotorászott a kabátzsebében, majd egy gyűrött ötvenest húzott elő.

– Tessék! – Automatikusan kisimította az asztal alatt, négyrét hajtotta, és átnyújtotta a lánynak.

– Erre neked is szükséged van, cukorborsó. Jobb lenne, ha Wage-nek adnád. – A szürke szempárban megjelent valami, amit Case nem tudott megfejteni, valami, amit még sohasem látott.

– Wage-nek sokkal többel tartozom. Vedd csak el! Többet is várok még onnan, ahonnan ez jött – hazudta, és közben figyelte, ahogy az új jen eltűnik egy cipzáros zsebben.

– Szerezd meg a pénzed, Case, és keresd meg gyorsan Wage-et!

– Viszlát, Linda! – A férfi felállt.

– Persze. – A lány mindkét írisze alatt megjelent egy milliméternyi fehérség. Szanpaku. – Vigyázz magadra!

Case bólintott. Alig várta, hogy elhúzhassa a csíkot.

Amikor visszanézett a becsapódó műanyag ajtóra, a lány szemét látta tükröződni egy vörös neonketrecben.

Péntek éjszaka Ninseiben.

Elhaladt a jakitoristandok és a masszázsszalonok mellett, utána egy Beautiful Girl nevű franchise-kávézó következett, aztán meg egy játékterem elektronikus hangvihara. Ahogy kitért egy sötét öltönyös szarari alkalmazott útjából, észrevette a férfi jobb keze fejére tetovált Mitsubishi–Genentech logót.

Vajon eredeti volt? Ha igen, gondolta Case, akkor az illető bajban van. Ha nem, akkor megérdemli. Az M-G-alkalmazottakba egy bizonyos szint fölött fejlett mikroprocesszorokat ültettek be, amelyek a mutagének szintjét ellenőrizték a vérükben. Egy ilyen cuccért simán kinyírják az embert Night Cityben, a hulláját meg egyenesen betolják egy zugklinikára.

A szarari alkalmazott japán volt, Ninseiben viszont túlnyomórészt gajdzsinok nyüzsögtek. Matrózcsapatok a kikötőből, magányos, feszült turisták, akik az útikönyvekben nem szereplő élvezeteket hajszolták, implantátumokat villogtató sprawli nehézfiúk, valamint mindenféle rendű ér rangú szélhámos járta az utcákat a vágy és az üzlet bonyolult táncában.

Számtalan elmélet született arra, hogy Chiba City miért viseli el a Ninsei-enklávét, de Case a felé a magyarázat felé hajlott, hogy a negyedet a Jakuza tartja fent egyfajta történelmi rezervátumként, a szerény származás mementójaként. De abban a vélekedésben is látott némi logikát, hogy a technológiai virágzásnak törvényen kívüli zónákra is szüksége van, és Night City létét nem a lakói indokolják, hanem a technológia szándékosan felügyelet nélkül hagyott homokozójaként szolgál.

Lindának vajon igaza volt?, tűnődött el a lámpára meredve. Wage tényleg meg akarja ölni, hogy példát statuáljon? Ezt nem érezte jogosnak. Persze Wage főleg illegális szerves vegyületekkel foglalkozott, és azt mondják, az ilyesmihez őrültnek kell lenni.

Linda azt állította, hogy Wage holtan akarja látni. Case tisztában volt azzal, hogy az utcasarki bizniszeknél igazából sem a vevőnek, sem az eladónak nincs szüksége rá. Közvetítőként az a feladata, hogy betöltse a szükséges rossz szerepét. A hazugságok vésőjével vájta ki magának ezt a kétes piaci rést, az árulás lapátjával hányta ki belőle egyik éjszakát a másik után. Most pedig érezte, hogy kezdenek ráomlani a falai, amitől különös eufória előszele csapta meg.

Előző héten nem továbbított egy szintetikus mirigyváladékot, és nagyobb haszonnal dobta piacra a megszokottnál. Tudta, hogy Wage-nek ez szúrja a szemét. Az ilyeneknek kilenc éve Wage volt az elsődleges beszállítója Chibában, és ráadásul azon kevés gajdzsin kereskedők közé tartozott, akinek sikerült kapcsolatokat kiépítenie Night City határain túli, szigorúan hierarchikus bűnözőtársadalomban. A genetikai alapanyagok és a hormonok a fedőcégek és hamis személyiségek bonyolult rendszerén keresztül csorogtak le Ninseibe. Wage-nek valahogy sikerült visszanyomoznia valamit egyszer, és mostanra tíznél is több városban örvendhetett biztos kapcsolatoknak.

Case azon kapta magát, hogy egy kirakatot bámul. A bolt apró, színes kütyüket kínált matrózoknak. Karórákat, pillangókéseket, öngyújtókat, mini videókamerákat, szimstim deckeket, végükön súllyal ellátott manrikiláncokat és surikeneket. A surikenek, a pengeéles karmú acélcsillagok mindig lenyűgözték. Némelyik krómszínű volt, mások feketék, megint másoknak szivárványszínben játszott a felszíne, mint a vízen elterült olajé. De a tekintetét leginkább a krómszínűek vonzották. Puha, skarlátvörös mikroszálas műbőrön állították ki őket, szinte láthatatlan damilra függesztve; a közepüket sárkányok vagy jin-jang szimbólumok díszítették. Magukra vonzották és megcsavarták az utca neonfényeit, és Case-be belehasított az érzés, hogy ezek alatt a csillagok alatt utazik, a sorsát olcsó króm csillagképek szabják meg.

– Julie – mondta a csillagainak. – Ideje meglátogatnom a jó öreg Julie-t. Ő tudni fogja.

Julius Deane százharmincöt éves volt, heti szinten költött vagyonokat a szervezete működését módosító szérumokra és hormonokra. A korosodás elleni legfőbb fegyvere évente megismételt tokiói zarándokútja volt; ott a génsebészek felfrissítették a DNS-kódját, amit Chibában nem tudtak megcsinálni. Utána Hongkongba utazott, és megrendelte a legújabb divat szerinti öltönyeit és ingeit. Nemnélkülinek és emberfelettien türelmesnek tűnt, a legfőbb örömét valószínűleg a ruházkodás vallásának ezoterikus formáiban lelte. Case még sohasem látta rajta kétszer ugyanazt a szettet, holott a ruhái gyaníthatóan előző századi öltözékek aprólékosan kidolgozott rekonstrukciói voltak. Arany pókháló keretű dioptriás szemüvegének lencséit rózsaszín szintetikus kvarcból csiszolták, és olyan alakúra metszették, mint a viktoriánus babaházak tükreit.

Az irodája egy raktárépületben volt Ninsei mögött, és egy részét mintha évekkel korábban itt-ott véletlenszerűen teleszórták volna európai bútorokkal, amiből arra lehetett következtetni, hogy Deane egykor lakásként akarta hasznosítani a helyiségeket. Annak a szobának az egyik falánál, ahol Case várakozott, neoazték könyvespolcok porosodtak. Két termetes, Disney-stílusú asztali lámpa keltett esetlen benyomást egy alacsony, Kandinszkijt idéző, vörös lakk dohányzóasztalon. Egy Dalí-óra lógott le a falról a könyvespolcok között, eltorzult számlapja a csupasz betonpadló felé csordult. Hologrammutatói forgás közben megnyúltak vagy összezsugorodtak a számlapot követve, de soha nem a pontos időt mutatták. A helyiség tömve volt üvegszálas szállítómodulokkal, amelyekből szárított gyömbér illata terjengett.

– Tisztának látszol, öregfiú – szólalt meg Deane testetlen hangja. – Gyere be!

Mágneses reteszek nyíltak ki csattanva a hatalmas, rózsafautánzatú ajtóban, a könyvespolcoktól balra. JULIUS DEANE EXPORT-IMPORT, hirdette a felirat a műanyagon, hámló, öntapadós nagybetűkkel. Ha Deane rögtönzött előszobájában az össze nem illő bútorok az előző évszázad végét idézték, maga az iroda ugyanannak a századnak a kezdetéről származhatott.

Deane ránctalan, rózsaszín arca egy ősöreg, szögletes, sötétzöld ernyőjű rézlámpa fényköréből méregette Case-t. Az importőr egy hatalmas, biztonságot jelentő festett acélasztalnál ült, két oldalán egy-egy magas, valamiféle sápadt fából készült fiókos szekrény tornyosult. Case arra tippelt, hogy egykor akták tárolására használhattak ilyen bútorokat. Az asztallapon kazetták, sárga nyomtatványok és egy mechanikus írógép különböző alkatrészei hevertek; utóbbit Deane-nek eddig nem jutott ideje összeszerelni.

– Mi szél hozott, fiú? – kérdezte, miközben Case elé tolt egy hosszúkás darab, kék-fehér kockás papírba csomagolt aszalt gyömbért. – Kóstold meg! Ting Ting Djahe, a legjobb. – Case visszautasította, leült egy billegő fa forgószékbe, és végighúzta az ujját egyik fekete nadrágszárának kopott varrásán. – Julie, úgy hallom, Wage meg akar ölni.

– Á! Nofene. És ezt hol hallottad, ha szabad kérdeznem?

– Emberektől.

– Emberektől – visszhangozta Deane gyömbért forgatva a szájában. – Miféle emberektől? Barátoktól?

Case bólintott.

– Nem mindig könnyű megállapítani, ki az ember barátja, igaz?

– Tartozom neki egy kis pénzzel, Deane. Nem mondott neked semmit?

– Mostanában nem érintkeztünk. – Az öregember felsóhajtott. – Persze ha mégis tudnék valamit, nem biztos, hogy olyan helyzetben lennék, hogy elmondhassam neked. A dolgok állását tekintve, érted.

– A dolgokét?

– Ő egy fontos kapcsolat, Case.

– Igen. Meg akar ölni, Julie?

– Nem tudok róla. – Deane megvonta a vállát. Mintha csak a gyömbér áráról diskuráltak volna. – Amennyiben ez megalapozatlan pletykának bizonyul, öregfiú, gyere vissza úgy egy hét múlva, és neked is jut egy kis valami Szingapúrból.

– A Bencoolen utcai Nan Hai hotelből?

– Sok a kérdés, fiam! – vigyorodott el Deane. Az acélasztalon lehallgatászavaró eszközök is álltak kisebb vagyont érő kupacban.

– Még találkozunk, Julie. Beköszönök Wage-hez.

Deane ujjai felemelkedtek, hogy végigsimítsanak halvány selyem nyakkendőjének tökéletes csomóján.

Case nem egészen egysaroknyira jutott Deane irodájától, amikor beléhasított a szinte sejtszintű bizonyosság, hogy valaki követi, méghozzá nagyon közelről.

Bizonyos mértékű egészséges paranoiát természetesnek vett. Csak arra figyelt, hogy ne hagyja elfajulni, ami elég nehéz volt a nyolcszöghegyek mögött. Leküzdötte az adrenalinhullámot, és keskeny arcára az unott üresség álarcát erőltette, úgy tett, mintha csak sodródna a tömeggel. Amikor meglátott egy sötét kirakatot, sikerült megállnia mellette. Az üzlethelyiségben eredetileg minisebészet üzemelt, de átmenetileg bezárták felújítás miatt. Case, kezét a dzsekije zsebében tartva bebámult az üvegen át a faragott műjáde piedesztálon fekvő, lombikban növesztett hús lapos rombuszára. A rajta lévő bőr színe Zone örömlányaira emlékeztette; egy beültetett chiphez drótozott világító, tetovált digitális kijelző díszítette. Miért vacakolna az ember műtétekkel – merült fel benne a gondolat, miközben verejték csorgott végig a bordáin –, ha a zsebében is hordhatja ezt a cuccot?

Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a tekintetét, és a körülötte áramló tömeget figyelte a tükröződő üvegben.

Ott.

A rövid ujjú, terepszínű egyenruhás matrózok mögött. Sötét haj, tükrös lencséjű szemüveg, sötét ruházat, karcsú alak…

Már el is tűnt.

Case nekiiramodott, legörnyedve, a testek között cikázva.

– Kölcsönadsz nekem egy pisztolyt, Shin?

A fiú elmosolyodott.

– Két óra. – Egy sigai szusistand mögött álltak, a friss, nyers tengeri herkentyűk szagában. – Visszajössz, két óra.

– Most kell, tesó. Nincs most nálad valami?

Shin kotorászni kezdett a kiürült kétliteres vízitormaporos flakonok mögött. Előhúzott egy keskeny, szürke nejlonba tekert csomagot.

– Sokkoló. Egy óra, húsz új jen. Harminc letét.

– A picsába! Nem ilyen kell. Egy pisztolyra van szükségem. Elképzelhető, hogy le akarok lőni valakit, érted?

A fiú vállat vont, és visszatette a sokkolót a tormaporos flakonok mögé. – Két óra.

Az üzletbe belépve rá sem pillantott a kiállított surikenekre. Életében nem dobott el egyet sem.

Vett két csomag Yeheyuant egy Mitsubishi bankchippel, amely Charles Derek May névre szólt. Ez még mindig jobb volt a Truman Starrnál, aminél elfogadhatóbbat nem tudott szerezni az útleveléhez.

A terminál mögött álló japán nő a látszat alapján rávert pár évet a jó öreg Deane-re, de minden orvosi segítség nélkül. Case elővette a vékony tekercs jent a zsebéből, és megmutatta neki.

– Fegyvert akarok venni.

Az eladó a késekkel teli vitrin felé mutatott.

– Nem – felelte Case. – Nem szeretem a késeket.

A nő előhúzott egy hosszúkás dobozt a pult alól. A fedele sárga kartonból volt, rápecsételve egy összetekeredett, felfújt csuklyájú kobra sematikus rajza. A dobozban nyolc egyforma, selyempapírba csavart henger lapult. Case végignézte, ahogy a foltos, barna ujjak lehámozzák a csomagolást az egyikről. A nő elé tartotta a tárgyat, hogy megvizsgálhassa: matt acélcső volt, egyik végén bőrszíj, a másikon egy kis bronzpiramis. Az asszony a markába fogta a csövet, a másik mutató- és hüvelykujjával pedig megfogta a piramist, és meghúzta. Három olajozott, teleszkópos alkatrész siklott ki az eszközből pattanásig feszült rugókon, majd a helyükre kattantak.

– Kobra – mondta a nő.