POTTER-SZEREPLŐVÁLOGATÁSOK,
avagy
DRACO TALÁLKOZIK HERMIONÉVAL
Tizenegy éves koromig egy Cranmore nevű, kissé flancos, fiúknak
fenntartott magániskolába jártam. Egyáltalán nem hasonlított a Roxfortra,
szóval ne gondoljunk tornyokra, tavakra meg nagytermekre. Viszont nagyon
tudományos hely volt. Itt menő dolognak számított osztályelsőnek lenni, és az
embert inkább a jó jegyei miatt tisztelték, mint azért, mert mondjuk, rendszeresen
lelép, hogy valami filmforgatáson bohóckodjon. A nagypapám segített a tandíj
kifizetésében. Ő maga is tudós volt – később bővebben is szó lesz róla –, és
ahelyett, hogy az egyetemi tanulmányainkra tett volna félre, inkább az általános
iskolai magánoktatást finanszírozta mind a négyünknek. Az volt az elképzelése,
hogy addig verjenek belénk némi tudományt, amíg fiatalok és fogékonyak vagyunk.
Ha bírok bármiféle tudományos képességgel – ismerem a matematika alapjait, vagy
tudom, hogy az olvasás valami élvezetes tevékenység –, azt teljes mértékben a
Cranmore-ban töltött éveknek köszönhetem. Mire azonban a magániskolai pályafutásom
a végéhez ért, a figyelmem kezdett egyre jobban elkalandozni. Határozottan
emlékszem, hogy az utolsó két hónapban ebéd után volt egy félórás időszak, amikor
a tanár néha hangosan felolvasott nekünk valamit. Egy alkalommal egy varázslófiúról
mesélt, aki a lépcső alatt lakott. Az igazat megvallva nem sokat számított, mit
olvasott, ugyanúgy reagáltam volna: hagyjál már, ember! Varázslófiú? Kösz, nem
az én világom.
Tizenegy évesen iskolát váltottam. Az új suli közelebb volt hozzánk,
és sokkal közelebb a való világhoz. Az iskola Charles Howard, Effingham második
grófja nevét viselte (Howard of Effingham), és míg a Cranmore-ban megtanultam
írni, olvasni és számolni, addig a Howardban azt tanultam meg, hogyan
ismerkedjek másokkal. Itt láttam olyat először, hogy a diákok visszabeszélnek a
tanároknak; ez a Cranmore-ban gyakorlatilag ismeretlen jelenség volt. Kölykök
dohányoztak az iskola területén, a lányokat pedig néha hazaküldték, ha túl
rövid szoknyát húztak. Természetesen fogalmam sem volt róla, mit tartogat
számomra a jövő, de a mai napig szentül hiszem, hogy az életem nagyon másképp
alakult volna, ha nem megyek át másik iskolába. A magániskola és a filmforgatás
egyaránt távol esnek a normális, hétköznapi közegtől. A Howard of Effinghamben
viszont egészséges adag normalitást tapasztal- hattam meg.
Na nem mintha az átmenet olyan könnyű lett volna. Hetedik
évfolyamosként az első héten annak az iskolának az egyenruhá- ját kellett
mindenkinek viselnie, amelyből érkezett. Ez azt jelen- tette, hogy a legtöbb
gyerek ugyanolyan ruhában volt: pólóban és rövidnadrágban. Számomra és egyetlen
másik diák – a haverom, Stevie – számára viszont ez a szabály vörösesbarna
sapkát, zakót és térdig felhúzott zoknit jelentett. Röviden tehát úgy
festettem, mint egy igazi lúzer, és bőven akadtak is olyanok, akik ezt közölték
velem. Szóval a belépő nem volt zökkenőmentes, de visszatekintve örültem a
változásnak. Úgy nőttem fel, hogy azt gondoltam, a világban csak úgy lehet
boldogulni, ha valaki okostojás. Az új helyemen viszont kezdtem megtanulni,
hogy sokkal fontosabb és hatékonyabb, ha képesek vagyunk kommunikálni
mindenféle emberrel. A hétköznapibb környezet pedig sokat segített nekem ebben.
És ez a képesség később, ahogy az életem többi része elszakadt a szokványostól,
még nagyobb előnynek bizonyult.
Egészen addig megúsztam, hogy pimasz kiskölyök voltam. Sőt nemcsak
megúsztam, de ennek köszönhetően filmszerepeket kaptam. A kamaszkor beköszöntével
azonban eljött az idő, hogy a pimaszságból valami más lett. Lényegében
idegesítő alak vált belőlem. Egy mihaszna fráter. Ne értse félre senki, Surrey
egy kellemes részén laktam, és ami a mihasznákat illette, én elég flancos
fajtának számítottam. Tényleg, én csak azon voltam minden erőmmel, hogy
beilleszkedjek az új közegbe. Csak igyekeztem hétköznapi lenni.
És az is voltam. Oké, volt némi színészi tapasztalatom. Sze-
repeltem néhány reklámban és két filmben. De ez senkit sem érdekelt. Az új
barátaimat sokkal jobban foglalkoztatta a gördeszkázás, az amatőr pirotechnika
és a biciklitároló mögött körbeadott cigaretta. Azt hiszem, még engem sem érdekelt
annyira a filmezés. Szórakoztató mellékes tevékenység volt, nem több.
Mindenesetre nem szerepelt a terveim között, hogy ennél komolyabban űzzem ezt a
szakmát. Azt sem bántam volna, ha soha többé nem szerepelek egy filmben sem.
És fennállt a lehetősége, hogy így is lesz. Kezdtem kicsit
felvágóssá válni. Kissé nagyképűvé. Nyilván senki nem adna szerepet egy ilyen
kölyöknek, ugye?
Amikor az ügynökeim először megkértek, hogy vegyek részt egy Harry
Potter és a bölcsek köve (Harry Potter and the Philosopher’s Stone) című film
szereplőválogatásán, egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez a projekt kaliberét
tekintve különbözne a korábbi munkáimtól. A fejemben ez csak egy újabb Csenő
manók volt: viszonylag magas költségvetésű film egy csomó gyerekkel, amelyben –
ha ügyes vagyok – talán nekem is jut egy kósza szerep. De ha mégsem? Az sem lett
volna gond. Nem volt ez számomra döntő,mindent vagy semmit lehetőség. Jó
eséllyel úgyis adódik majd helyette más.
Hamarosan azonban kiderült, legalábbis a szereplőválogatási
rendszerből, hogy bizony vannak különbségek. Ezek nyílt meghallgatások voltak.
Nekem az ügynökeim szóltak, hogy menjek el, a gyerekek nagy többsége azonban
azért volt ott, mert imádta a Harry Potter-könyveket. Azt hiszem, én lehettem
az egyetlen kölyök az egész meghallgatáson, akinek fogalma sem volt róla, mik
is ezek a könyvek, és milyen sokat jelentenek az olvasóknak. Már rég elfelejtettem
azokat az ebéd utáni felolvasásokat a varázsló- fiúról.
A meghallgatás sokkal hosszabbra nyúlt, mint bármelyik, amellyel addig
dolgom volt. Igaz, nem utazhattunk el Hollywoodba, de az egész
szereplőválogatást határozottan komolyabban vették, mint általában. Több ezer
gyereket kellett meghallgatni, és sok időbe telt, mire mindegyikük megkapta a maga
esélyét a sikerre. A válogató csapat számára nagyon kimerítő lehetett. Én a
nyílt lelkesedés tőlem megszokott hiányával álltam az egészhez. Míg az összes
többi kölyök szinte kibújt a bőréből, hogy esetleg szerepelhet egy filmben, és
láthatóan betéve tudta a könyvet, én mindennek homlokegyenest az ellenkezőjét
képviseltem.
Harmincunkat sorba állították. Az egyik felnőtt – mint később
megtudtam, Chris Columbus, a rendező – végigment a soron, és mindegyikünktől
megkérdezte, hogy a könyvnek melyik részét várjuk a legjobban a mozivásznon.
Emlékszem, a kérdés teljesen hidegen hagyott. Ahogy érkeztek a világos, határozott
válaszok – Hagridot! Agyart! A kviddicset! –, én csak álltam ott, és azon
töprengtem, mikor mehetek már haza. Aztán egyszer csak a mellettem álló gyerek
került sorra, és én rádöbbentem, hogy nemcsak a válaszomat nem gondoltam át
egyáltalán, de halvány fogalmam sincs róla, miről beszélnek a többiek. Ki az a Hagrid?
Mi a fene az a kviddics? A szomszédom azt felelte, hogy ő a Gringottsot várja a
legjobban, én pedig azt gondoltam magamban: „Az meg mi a nyavalya? Talán valami
repülő állat?”
Nem volt rá idő, hogy kiderítsem. Chris Columbus odalépett hozzám.
Te a könyv melyik részét várod a legjobban, Tom? Lefagytam. A teremre
kínos csend ereszkedett. Aztán felöltöttem legmegnyerőbb mosolyomat, és a gringottsos
srácra böktem.
Ugyanazt, mint ő, haver! – feleltem. – Alig várom, hogy lás- sam
azokat a Gringottokat!
Megint súlyos csend.
Úgy érted, hogy szeretnéd látni a Gringottsot… a bankot?
kérdezte Columbus.
– Igen, persze! – vágtam rá magabiztosan. – A bankot! Alig várom!
Ő hosszasan bámult rám. Tudta, hogy csak rizsázom. Tudtam, hogy
tudja, hogy rizsázom. Aztán bólintott, és továbbment a soron. Csak úgy
repkedtek a lelkes és tájékozott válaszok.
„Na, mindegy – gondoltam. – Néha sikerül, néha nem.”
A meghallgatás azonban még korántsem ért véget. Columbus közölte,
hogy szünetet tartunk.
Csak nyugodtan lazítsatok egy kicsit – mondta. – Nem fogunk
filmezni benneteket. Mindenki csinálja, amihez csak kedve van. Ez persze nem volt
teljesen igaz. A kamerák be voltak kapcsolva, a fejünk fölött pedig nagy,
bolyhos mikrofon lógott. Mivel már jártam forgatáson, tudtam, mi történik, és
ez nem kicsit önteltté tett. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy én bizony nem
fogok belesétálni a csapdájukba.
Ekkor odajött hozzám egy különös kislány. Barna, bodros haja volt,
és nem lehetett több kilencévesnél. A mikrofonra mutatott.
Mi az ott? – kérdezte.
Én végtelenül unottan és meglehetős pökhendiséggel
felpillantottam. Lehet, hogy még gúnyosan el is vigyorodtam.
Mi micsoda?
Az ott fent.
Azt jelenti, hogy vesznek bennünket. Nyilvánvalóan.
Azzal sarkon fordultam, és faképnél hagytam, a kislány pedig
elkerekedett szemmel nézett körül a teremben. Később megtudtam, hogy Emma Watsonnak
hívják, és most először volt ilyen helyen. Nem tudom, hallotta-e bárki is a kis
szóváltásunkat, de ha igen, akkor biztosan megláttak bennem némi mardekáros gőgöt.
A szereplőválogatás utolsó részében négyszemközt találkoztunk Columbusszal. A gyerekek
meghallgatása nem egyszerű. Józanul belegondolva, mégis mennyire nyújthatnak jó
alakítást, ha egyszerűen adnak nekik egy monológot, és kiállítják őket a
színpad közepére? Columbusnak azonban különleges tehetsége volt hozzá, hogy
kihozza belőlünk, amit látni akart. Elpróbáltunk egy rövid jelenetet, amelyben
Harry egy sárkánytojásról kérdezgeti Hagridot. Mivel igazi sárkánytojást nehéz
volt beszerezni, egy sima tyúktojás szolgált kellékül. A jelenet maga egyszerű volt.
Egyszer elpróbáltuk, és már forogtak is a kamerák.
Belső. Meghallgatóterem. Nappal.
TOM (Harryként) Mi ez, Hagrid?
COLUMBUS (a tőle telhető legjobb Hagrid-hangon) Ez egy nagyon értékes
norvég tarajossárkány- tojás, az bizony.
TOM Azta! Igazi sárkánytojás! Hol szerezted?
COLUMBUS Ezek bizony nagyon ritkák, ’Arry. Na-gyon nehéz ilyet
találni.
TOM Megfoghatom?
Szünet.
COLUMBUS Nem bánom, de nagyon óvatosan, tudod, törékeny…
Azzal óvatosan felém nyújtotta a tojást, ám mielőtt a kezembe adta
volna, szándékosan leejtette. A tojás szétloccsant a padlón. Minden csupa
sárkány lett. Columbus a reakciómat figyelte. Gondolom, a legtöbb gyerek úgy
érezte volna, hogy mondania kell valamit, vagy megijedt volna a fejleménytől.
Én azonban, amilyen kis seggfej voltam, csak vihogtam egyet.
Pimaszságom – de nevezhetjük nyugodtan pofátlanságnak is – a jelek
szerint nem jelentett akadályt a továbblépés szempontjából, ugyanis az első nap
után többször is visszahívtak. Legalább kétszer olvastam Harry szerepében, de
próbálkoztam Ronnal is. Ekkor már néhány egyszerű sort vettünk a filmből, ám
ezek az égvilágon semmit sem jelentettek nekem, mivel továbbra sem volt halvány
fogalmam sem arról, ki az ördög ez a lépcső alatt lakó varázsló meg a vörös
hajú cimborája. Adtak egy kerek szemüveget, és a homlokomra ragasztottak egy
forradást. Az egész napot a stúdióban töltöttem a többi továbbjutott
szereplőjelölttel. Az egyik próbához még a hajamat is Ron-színűre festették,
bár ezúttal szerencsére megúsztam a dauerolt vörös parókát. Egyre inkább megfogant
bennem a gondolat, hogy talán mégis egész menő lenne eljátszani ezt a Harry
Potter-srácot…
A meghallgatás azonban véget ért, és hetekig nem hallottam felőlük.
Mindegy. Ha nincs hír, az jót jelent, nem igaz? Nem.
Abban az évben a családom egy franciaországi Eurocamp- nyaraláson vett
részt. Anyuval, apuval és a három fivéremmel beszuszakoltuk magunkat a régi,
kék Transit kisbuszba, amelynek erős hajlama volt rá, hogy félúton lerobbanjon.
Minden kétséget kizáróan ez volt életem legjobb vakációja. Friss bagett. A
Nutella felfedezése. Emlékszem, hogy a sátrak között lógtam a nyári melegben,
és a jojómmal szórakoztam, miközben anyu újságot olvasott. Egyszer csak
odahívott, és mutatott egy fényképet.
A képen két fiú és egy lány szerepelt. Az egyik fiúnak sötét haja
volt. A másiknak vörös üstöke. A lánynak hosszú, barna, bodros haja, és rögtön
felismertem benne azt a kislányt, akivel a meghallgatáson nem éppen kedvesen
bántam. A cikk a következő címet viselte: „Nyilvánosságra hozták a Harry Potter
szereposztását”. Igyekeztem közönyösnek mutatkozni. „Nem gond – rántottam meg a
vállam. – Majd legközelebb.” Azzal odébbálltam, hogy tovább jojózzak. Nem fogok
hazudni, volt bennem némi csalódottság, de gyorsan úrrá lettem rajta, és tíz
perccel később már tovább is léptem. Lehet, hogy jó móka lett volna
varázslóskodni, de nem fogok, úgyhogy jobban teszem, ha inkább élvezem a
nyaralást, és játszom a jojómmal a napsütésben.
Aztán persze visszahívtak. Nem Harry vagy Ron (és nem is Hermione) szerepére kellettem. Mást szántak nekem. Draco Malfoyt, a rosszfiút.
Nyilván.
Bár elmondhatnám, hogy a tizenkét éves Tomot a meghallgatáson való
részvétel arra indította, hogy elbújjon egy halom Harry Potter-könyvvel, de nem
így történt. És azt hiszem, ez az előnyére vált. A film készítői ugyanis
tulajdonképpen nem színészeket kerestek, sokkal inkább olyan gyerekeket, akik
ilyen karakterek voltak. Daniellel, Ruperttel és Emmával telibe találtak. Ők
lényegében Harry, Ron és Hermione, legalábbis akkor azok voltak. És bár
szeretném hinni, hogy Draco és én nem voltunk pontosan egyformák, egészen
biztosan volt valami a rám jellemző általános nemtörődömségben, ami felkeltette
a figyelmüket. Draco talán hazament volna, hogy Hermione módjára
beletemetkezzen a Potter-könyvekbe? Aligha. Inkább kidumálta volna magát egy
olyan helyzetből, amikor megkérdezik tőle, melyik szereplőt várja a legjobban a
vásznon? Valószínűleg.
El kellett tehát tudnunk játszani a szerepet, de még ennél is
fontosabb volt, hogy úgy nézzünk ki, ahogy kell. A stáb úgy hatá- rozott,
megnézik, hogyan is festek fehér hajjal. Ezzel megtörtént az első a számtalan
szőkítés közül. A következő tíz évben ez a művelet életem állandó részévé vált.
A legelső Malfoy-frizura elkészítése sokkal tovább tartott, mint vártam. Nem
lehet csak úgy egyszerűen átváltani egy másik színre, főleg, ha világosabbat
akarunk. Először több réteg hidrogén-peroxiddal kezeljük a hajat, aztán ezt
kiegészítjük színezővel. A hidrogén-peroxid első alkalommal nagyon égetett;
olyan érzés volt, mintha tűzhangyák rágcsálnák a fejbőrömet. Kínszenvedés.
Aztán közölték, hogy meg kell ismételni, én pedig rimánkodtam, hogy ne tegyék.
A könyörgésem azonban süket fülekre talált: már ültettek is vissza a
fodrászszékbe. Eleinte néhány nap alatt hat vagy hét alkalommal kellett
elvégezni ezt, hogy elérjék a kívánt színt. A film készítői számára nagyon
fontos volt, hogy a szín tökéletes legyen. Látni akarták, hogy mutat a
Malfoy-szőke a Weasley-vörös vagy a Granger-barna mellett. Órákon át ültem a
kamera előtt különböző színminták mellett, hogy szemügyre vehessék, hogy nézek
majd ki például a sötét Roxfort- talárban vagy a Mardekár zöld-ezüst
kviddicsszerelésében.
És arra is kíváncsiak voltak, milyen leszek a vásznon Harry, Ron és
Hermione mellett. A három főszereplő az egyik utolsó meghallgatásomon is ott
volt, hogy a készítők megnézhessék, hogyan hatnak együtt a színeink, a
magasságunk és az általános viselkedésünk. Aztán eljutottunk arra a pontra a
folyamatban, ahol fel kellett olvasnunk egy jelenetet együtt – már nem lehetett
tyúktojással szórakozni –, így hát dolgozni kezdtünk Harry és Draco első találkozásán.
