20 perc könyvklub

Robert Merle

Mesterségem a halál

1934

Júniusban parancsot kaptam, hogy lovasszázadommal menjek S.-be, és vegyek részt egy SS-lovasparádén. A horogkeresztes zászlódíszbe öltözött utcákon pompás rendben, lelkes hangulatban zajlott le a felvonulás. Himmler, miután megszemlélt bennünket, beszédet intézett hozzánk, s szavai mély hatást gyakoroltak rám. Őszintén szólva, gondolataiban semmi újat nem találtam, de az a tény, hogy ezen a fényes ünnepségen közvetlenül a Reichsführer[1] szájából hallottam őket, kétségbevonhatatlanul bizonyította igazukat.

Elöljáróban a Reichsführer a mozgalom hatalomra jutását megelőző súlyos hónapokról emlékezett meg. Az emberek hátat fordítottak nekünk, mondta, s jó néhányan börtönben sínylődtünk. De hála Istennek, a mozgalom és az SS kiállta a próbát. És most Németország megajándékozott bennünket a győzelemmel.

Ez a győzelem, jelentette ki ünnepélyesen a Reichsführer, nem változtat, nem változtathat semmit a Halálfejes Hadtest szellemén. Az SS-eknek a verőfényes napokban éppúgy, mint a vihar idején, rettenthetetlen katonáknak kell maradniuk, akiket a becsület hevít. Minden időben – folytatta –, a régi teuton lovagok kora óta a becsületet tekintették a katona legmagasztosabb eszményének. De akkoriban még nem voltak tisztában vele, mi is a becsület. Így nemegyszer az a nehézség állt elő, hogy a katonáknak több út közül saját belátásuk szerint kellett választaniuk.

Ezek a nehézségek – állapította meg örömmel a Reichsführer – megszűntek az SS-ek számára. A Führer, Adolf Hitler egyszer s mindenkorra meghatározta, mi az SS becsülete, s meghatározását elitcsapatai jelmondatává tette. „Becsületed – mondta – a hűség.” Azóta minden tökéletesen egyszerű és világos. A katonának nem kell többé lelkiismereti kérdésekkel bajlódnia. Elég, hogy hűséges, egyszóval engedelmeskedik a parancsnak. A mi kötelességünk, egyetlen kötelességünk az, hogy engedelmeskedjünk. S hála e feltétlen engedelmességnek, a Halálfejes Hadtest valódi szellemének megfelelően, bizonyosak lehetünk benne, hogy sohasem tévedünk, mindig az igazi utat járjuk, s a jó és rossz napokban egyaránt rendíthetetlenül szolgáljuk az örök elvet: „Deutschland, Deutschland über alles!”[2]

Beszéde végeztével Himmler fogadta a párt és az SS vezetőit. Szerény rangom tudatában meglepődtem, amikor azzal tüntetett ki, hogy magához hívatott.

A városháza egyik termében várt rám. Egy nagy, üres asztal mögött állt.

– Oberscharführer Lang, ugye maga részt vett Kadow kivégzésében?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Ugye öt évet ült a dachaui börtönben?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– És azelőtt Törökországban volt?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Altisztként?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Szülei meghaltak?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

Csalódást és megdöbbenést éreztem. Himmler pontosan emlékezett személyi adataimra, de azt elfelejtette, hogy ugyanezeket a kérdéseket egyszer már feltette nekem.

Egy darabig csend volt, szemügyre vett, majd folytatta:

– Ugye, két éve találkoztunk von Jeseritz ezredesnél?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Ugye maga von Jeseritz ezredes bérlője?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

Cvikkere hirtelen megvillant. Hidegen megkérdezte:

– Ugye egyszer már feltettem magának ezeket a kérdéseket?

Dadogva feleltem:

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– És ugye maga azt hitte, hogy erről megfeledkeztem?

– Jawohl, Herr Reichsführer.

– Tévedett.

Szívem hangosan vert, olyan szigorú vigyázzállásba merevedtem, hogy lábamba beleállt a görcs. Minden szótagot hangsúlyozva, hangosan mondtam:

– Tévedtem, Herr Reichsführer.

Jóindulattal jegyezte meg:

– Egy katonának sohasem szabad kételkednie a parancsnokában.

Ezután hosszú szünet következett. Úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől. Igaz, hogy jelentéktelen dologban kételkedtem, de kételkedtem. A kritizáló és rágalmazó zsidó szellem megfertőzött: odáig merészkedtem, hogy bíráltam a parancsnokomat.

A Reichsführer figyelmesen rám nézett, majd folytatta:

– Ennek többé nem szabad előfordulnia.

– Nein, Herr Reichsführer.

Újra csend támadt, majd Himmler nyájasan és egyszerűen azt mondta:

– Erről tehát nem beszélünk többé.

És én megrendülten értettem meg, hogy ismét a bizalmába fogadott. A Reichsführerre néztem. Néztem szigorú, merev arcvonásait, és a biztonság érzése töltött el.

A Reichsführer merev tekintetét fejem fölé szegezte, s úgy folytatta, mintha könyvből olvasná:

– Oberscharführer, figyelemmel kísértem az SS-beli tevékenységét, és alkalmam nyílt véleményt alkotnom magáról. Örömmel közölhetem, hogy véleményem kedvező. Maga higgadt, szerény, magabiztos. Nem tolja magát előtérbe, hagyja, hogy eredményei beszéljenek maga helyett. Pontosan teljesíti a parancsokat, de a kijelölt területen önálló kezdeményezésre is képes, továbbá komoly szervezői tehetségről tesz tanúságot. E tekintetben különösen nagyra becsülöm azokat az iratokat, amelyeket embereiről küldött. Ezek igazi német alaposságra vallanak.

Nyomatékkali jelentette ki:

– Ihre besondere Stärke ist die Praxis.[3]

Rám vetette tekintetét, és így folytatta:

– Örömmel közölhetem, hogy a börtönéletben szerzett tapasztalatait az SS hasznosíthatja.

Szemét ismét a fejem fölé szegezte, és habozás vagy megtorpanás nélkül, zavartalanul folytatta:

– A párt úgy határozott, hogy Németország különböző részein koncentrációs táborokat állít fel azzal a célzattal, hogy a bűnözőket munkára fogjuk, s ezáltal megjavítsuk. A nemzetiszocialista állam ellenségeit is kénytelenek leszünk ezekbe a táborokba bezárni, hogy megvédjük őket polgártársaik felháborodásától. Célunk ez esetben is mindenekelőtt a nevelés lesz. Arról van szó, hogy egyszerű, dolgos és fegyelmezett életmód révén átformáljuk a lelkeket.

– Az az elgondolásom – folytatta –, hogy magát kezdetben a dachaui Konzentrationslager parancsnokságához osztom be. Rangjának megfelelő zsoldot és illetményeket fog kapni. Ezenfelül szállást, fűtést és élelmezést. A családját magával viheti. – Szünetet tartott. – Azt hiszem, mindazoknak az SS-eknek, akik KL-ben teljesítenek szolgálatot, példás német családi életet kell élniük. Enélkül elveszítik erkölcsi szilárdságukat.

Rám nézett:

– Amit mondtam, nem kell parancsnak tekintenie, csupán javaslatnak. Magán áll, hogy elfogadja-e vagy sem. Én személy szerint azt hiszem, hogy a börtönben szerzett tapasztalatai és sajátos képességei ilyenfajta munkakörben lehetnek leghasznosabbak a pártnak. Mégis, szolgálataira való tekintettel, módot adok, hogy egyéb kívánságait is előterjessze.

Rövid ideig tétováztam, majd azt mondtam:

– Herr Reichsführer, szeretném jelezni, hogy szerződést írtam alá von Jeseritz ezredesnek: tíz évig nála maradok.

– Kétoldalú a szerződés?

– Nein, Herr Reichsführer.

– Tehát semmilyen biztosítéka nincs, hogy a bérletében megmarad?

– Nincs, Herr Reichsführer.

– Ez esetben, azt hiszem, nincs mit vesztenie, ha a birtokot otthagyja.

– Nincs, Herr Reichsführer… feltéve, ha Herr von Jeseritz elenged.

Himmler elmosolyodott:

– Legyen nyugodt, el fogja engedni.

Folytatta:

– Gondolkozzék, és egy héten belül írja meg, mit határozott.

Ujja hegyével az asztalra koppintott.

– Végeztem.

Tisztelegtem, fogadta tisztelgésemet, s ezután távoztam.

Csak másnap este tértem vissza a lápra. A gyerekek már lefeküdtek. Kettesben vacsoráztam Elsie-vel. Vacsora után megtömtem a pipámat, rágyújtottam, kimentem, és leültem a kerti padra.

Enyhe idő volt, különlegesen világos éjszaka.

Elsie nemsokára utánam jött, s én közöltem vele Himmler ajánlatát. Amikor befejeztem, ránéztem. Két tenyere a térdén pihent, feje mozdulatlan volt. Néhány másodperc múlva folytattam:

– Kezdetben nem élnénk sokkal jobb anyagi körülmények között, de neked nem kellene ennyit gürcölnöd.

– Nem rólam van szó – mondta mereven.

Folytattam:

– Ha tiszt leszek, a helyzet megjavul.

– Van rá kilátás, hogy kinevezzenek?

– Igen. Régi párttag vagyok, és a háborúban eltöltött szolgálati időmet is beszámítják.

Elsie csodálkozva fordult felém.

– Ugye, mindig arra vágytál, hogy tiszt légy?

– Igen.

– Akkor mit tétovázol?

Újra meggyújtottam a pipámat.

– Nincs ínyemre – dünnyögtem.

– Micsoda nincs ínyedre?

– A börtön mindig csak börtön marad. Még az őrszemélyzet számára is.

Egymásra rakta a kezét.

– Akkor hát világos a dolog: vissza kell utasítani az ajánlatot.

Nem feleltem.

– Ha nemet mondanál – kérdezte néhány másodperc múlva Elsie –, a Reichsführer megharagudna rád?

– Nem hiszem. Ha egy parancsnok megengedi az alárendeltjének, hogy válasszon, nem haragudhat meg.

Magamon éreztem Elsie pillantását, és megkérdeztem:

– És neked hogy tetszene?

Habozás nélkül rávágta:

– Sehogy. Nekem nem tetszene. Egyáltalán nem tetszene.

Rögtön hozzátette:

– De az, hogy én mit gondolok, ne befolyásoljon.

Pöfékeltem néhányat, majd előrehajoltam, felvettem egy marék kavicsot, és táncoltatni kezdtem a tenyeremen.

– A Reichsführer azt hiszi, hogy egy KL-ben volnék a leghasznosabb a párt számára.

– Egy KL-ben?

– Konzentrationslagerben.

– Miért hiszi ezt?

– Mert öt évig raboskodtam.

Elsie a pad támlájára dőlt, és maga elé meredt.

– Itt is hasznos vagy.

Lassan feleltem:

– Persze. Itt is hasznos vagyok.

– És ezt a munkát szereted.

Ezen egy pillanatig elgondolkoztam, majd azt mondtam:

– Az nem számít. Ha a KL-ben vagyok leghasznosabb a pártnak, KL-be kell mennem.

– De hátha itt hasznosabb vagy?

Felkeltem.

– A Reichsführernek más a véleménye erről.

Egyenként a kútkávához dobáltam a kavicsokat, majd, hogy a hamut kirázzam, csizmámhoz vertem a pipám, és visszamentem a házba. Vetkőzni kezdtem. Rövidesen Elsie is utánam jött. Későre járt. Fáradt voltam, de nem tudtam elaludni.