20 perc könyvklub

Lucy Worsley

Agatha Christie

2. fejezet

Téboly a családban

Agatha Christie-t a kiadói ízig-vérig angol hölgynek állították be, aki imádja a teát tejszínnel, és akinek Devon termékeny vörös földjében vannak a gyökerei. Valójában azonban a világ különböző pontjairól jött össze a családja, és ő már kezdettől a kívülálló szemszögéből tudta nézni Nagy-Britanniát és a briteket.

Frederick, az édesapja New York Cityben született, az édesanyja pedig Dublinban. Frederick mindkét szülője amerikai volt, Clara apja német, angol anyja pedig mint katonafeleség mindig oda költözött a világban, ahová a férjét vezényelték.

Agatháék családi vagyonát amerikai nagyapja, a massachusettsi Nathaniel Alvah Miller alapozta meg, aki önerőből lett üzletember. Eleinte utazó ügynökként dolgozott, evőeszközökkel házalt, majd hivatalnoki állásba ment. Martha (vagy Minerva) nevű felesége egy hentes lánya volt, és közös életüket a Lower East Side egy panziójában kezdték. Nathanielnek azonban jó érzéke volt a pénzcsináláshoz. Egyszerű hivatalnoki pozíciójából nemsokára társtulajdonosa lett a Claflin, Mellon & Company nevű nagykereskedő cégnek (Agatha önéletrajzában a név helytelenül „Chaflin”-nak van írva). Forgalmas üzlet volt ez a Broadwayn.

Millerék fia, Frederick 1846. október 31-én született. De Frederick még csak ötéves volt, amikor Martha tüdővészben elhunyt. Nathaniel ezt követően fokozatosan nyitott Európa felé. A fiát Svájcba küldte iskolába, ami világfias választás volt, ő maga pedig gyakran megtette a nyolcnapos gőzhajóutat az Államokból Manchesterbe, mert ott szerezte be a varrógépeket, amiket azután Amerikában árultak. 1861-ben a Claflin, Mellon & Company megnyitotta Manhattanben új mintaáruházát, amelyben 700 eladó dolgozott. Nathaniel egy idő után brit állampolgárságért folyamodott, s az ehhez szükséges ajánlók közt nagykereskedők és bankárok voltak.

Angliában Nathaniel újra megnősült: egy Margaret West (1828–1919) nevű nőt vett feleségül. Őbelőle lett Nagyi-néni, Frederick új anyukája, aki az unokahúgát, Clarát is magával hozta a Miller családba.

Frederick és Clara már gyermekkorukban is sok időt töltöttek együtt, és Frederickre egyébként jellemző is, hogy nem ment túl messzire feleségért. „Nagyon kedves ember” – így jellemezte a lánya, de tagadhatatlan, hogy igen lusta is volt. „A mai normáknak és elvárásoknak egyébként sem felelne meg – ismeri be a lánya is. – Aki »független jövedelemmel« rendelkezett, az nem dolgozott […] Erős a gyanúm, hogy apám egyébként sem tudott volna kiemelkedő teljesítményt nyújtani.”

Frederick szenvedélyesen szeretett vásárolgatni, bár saját véleménye szerint a legkedvesebb tevékenysége a „semmittevés” volt. Ez egy olyan könyvből származik, melyben a család által kedvelt és időnként kitöltött, nyomtatott kérdőívek vannak. Frederick leghosszabb és legihletettebb válasza a kérdőíven az, amit a „Kedvenc ételed?” kérdésre adott: „Beefsteak, sült sertésborda, bundás alma, őszibarack, alma. Diófélék. Még több őszibarack, még több dió. Ír birkagulyás. Piskótatekercs.”

Ez a kedves és lusta ember, Frederick harminckettedik évében mintegy belibbent a házasságba a nevelőanyja unokahúgával 1878 áprilisában egy Notting Hill-i templomban. Huszonnégy éves arája, Clara sokkal kevésbé volt lusta, mint ő, de nem is volt annyira kedves. A menyegzőn merev, szűk, krémszínű damasztruhát viselt, amit gyöngyökkel díszített öv szorított össze a derekán.

Bár Clara és Frederick Angliában terveztek élni, Frederick gyakran átlátogatott Amerikába. A neve szerepelt a New York-i Társasági Névjegyzékben, a kevés újgazdagok egyikeként. Mert az apja pályafutása dacára – ahogy új barátai siettek őt tisztázni – Frederick „soha nem üzletelt”, ezért őt „egyöntetűen befogadta a New York-i elit”.

Frederick és Clara valamiért mégis úgy döntöttek, hogy az angol tengerparton, a hangulatos és barátságos Torquayben bérelnek házat. A mindenféle szervezethez csatlakozni kész Frederick tagja lett a jachtklubnak, és beállt eredményjegyzőnek a helyi krikettklubba. („Amikor megengedték nekem, hogy besegítsek, én borzasztóan büszke voltam – emlékezett Agatha –, és nagyon komolyan vettem a feladatot.”)

Az 1890-es években Torquay arról volt híres, hogy az enyhe teleken jól el lehetett ott tölteni az időt. Frederick és Clara első gyermeke itt, egy bérelt házban született 1879. január 9-én. A babát Nagyi-néni után természetesen Margaretnek keresztelték. Margaretet (1879–1950), Agatha nővérét később mindenki Madge-nek szólította.

A következő év júniusában Clarának fia született, Louis Montant (1880–1929), avagy Monty, mégpedig épp egy Amerikába tett látogatásuk idején. A család ekkor úgy határozott: átköltöznek Amerikába, és ott fognak élni, s azért jöttek csak vissza Torquaybe, hogy az ottani dolgaikat elrendezzék, és felszámoljanak mindent. Frederick épp visszament New Yorkba, amikor Clara szeme megakadt az Ashfield nevű villán. Hat hálószoba volt benne, be volt kötve a helyi csatornahálózatba, de legfőbb vonzereje mégis a kert lehetett: „hatalmas télikert, orchideaház és páfrányház, bőséges kínálatú, nagy gyümölcsöskert, pompás pázsit és konyhakert.”

Clara ekkor úgy döntött, hogy mégsem költöznek Amerikába, és nem olyan nő volt, akit könnyen rá lehet venni, hogy megmásítsa a döntését. Szerette a színpadias ruhákat: „elegáns volt és méltóságteljes… hosszú, fekete, libegősen könnyű marokénköpenyben… mindig magasra tartott fejjel lépett be a házba.” Mint afféle kifinomult, viktoriánus hölgy, imádta Tennysont, Landseert, Mendelssohnt és „Miss Nightingale”-t. De nem volt mentes az emberi gyengeségektől: beismerte, hogy nem tud ellenállni a „fagylaltnak és az American soda cooler koktélnak”.

Noha Clara Margaret Boehmer (1854–1926) kétségkívül impulzív személyiség volt, a legjobban mégis a stabilitásra vágyott. Édesapja, Friedrich Boehmer katonatiszt volt, aki Martinique szigetén született, német apától; angol édesanyját Pollynak hívták. Öt gyermekük született, négy fiú meg Clara; a lányuk akkor jött a világra, amikor Friedrich épp Dublinban szolgált.

Amikor Friedrich megkapta az obsitot a seregtől, azaz nyugdíjba vonult, Jersey szigetére költözött a családdal, és ott halt meg. Agatha elmondása szerint a halálát az okozta, hogy leesett a lóról. De a helybéli egyházi anyakönyv prózaibb okot említ: bronchitiszt.

Polly ekkor magára maradt öt gyermekkel, akiket a hadseregtől kapott kis nyugdíjból kellett volna fölnevelnie. Valamit muszáj volt kitalálnia, ha nem akarta, hogy a gyermekei elveszítsék amúgy is gyönge lábakon álló középosztálybeli státuszukat. Ezért adta oda az akkor kilencéves Clarát Margaret nővérének (Nagyi-néninek), mert Margaret éppen akkor készült hozzámenni a maga tehetős amerikai üzletemberéhez. Clara soha életében nem tudta elfelejteni, hogy az édesanyja odaadta őt másnak. Mindig is szeretetéhes maradt, és roppant ragaszkodó. Képes volt „belelovalni magát mindenféle szörnyű lelkiállapotba”, és Agatha úgy vélekedett az anyjáról, hogy „szégyenlősséggel, szánni való önbizalomhiánnyal” küzdött.

Clarát nyilván az tette ilyen bizonytalanná, hogy ő volt a „szegény rokon”, de újabb kutatások szerint a családjában voltak mentális problémák. Clara bátyja, Frederick például agyonlőtte magát 1909-ben; Clara unokatestvére, Amy Boehmer 1891-ben vízbe ölte magát – és egy másod-unokatestvér is vízbe ugrott 1922-ben, és megfulladt. Clara nagyapjának a fivére elmegyógyintézetben halt meg, és a nagypapa lánytestvére is eltöltött ott némi időt 1850-ben. Az anyja unokatestvére 1880-ban halt meg „mániában” egy elmegyógyintézetben, s ennek nővérét is ideggyógyintézetbe csukták 1891-ben. Egy másik távoli unokatestvér pedig alkoholista volt, aki verte a feleségét, s ezért el is ítélték.

Hogy ezek az esetek összefüggtek-e egymással, nem is igazán lényeges. Az ilyen történetek egy viktoriánus családban mindenképpen félelmet és szégyenérzést generáltak. Az anyai ágon jelen lévő „téboly”, ahogy akkoriban ezt nevezték, visszatérő téma lett Agatha írásaiban. Abban a nagyon korai írásban is, ami a csodaszép házról szólt, a főszereplő édesanyja az őrültek házában halt meg:

A családban öröklődik az elmebaj. A nagypapa főbe lőtte magát, egy lánytestvér meg… kiugrott az ablakon… és Allegra édesanyja is már évek óta ebben az otthonban élt. És nemcsak hogy… fura lett volna, nem. Dühöngő őrült volt! Szörnyű valami ez a téboly.

Még vártak rájuk nehéz idők, de a meglévő adatok közt nincs egyetlen célzás sem arra, hogy bármiféle elégedetlenség zavarta volna meg Clara és Frederick hosszú és boldog házasságát. Clara tízéves korától nem is nézett más férfira. Ám azt el kell mondanunk, hogy a férjek bálványozása bele volt építve a viktoriánus házasság intézményébe.

Agathának első írónő-példaképe maga Clara volt, aki novellákat és verseket is írt. A Clara saját kézírásával fennmaradt versek, melyek a magánéletről szólnak, sajátosan viktoriánus fényben mutatják meg, hogyan látta ő és Frederick a házasságukat. Clara magát lényegileg alárendeltnek tudja:

Hallgass meg engem, én jó Istenem,

Hallgasd meg, kérlek, forró, halk imám,

Segíts, könyörülj gyarló lelkemen:

hogy ő szeressen, mást nem is kiván.

Frederick válaszverséből kiderül, hogy feleségét „a ház angyalá”-nak látta, s ebben követte a klasszikus viktoriánus nőfelfogást, mely a nőt csöndes, tiszta, házias lénynek tartotta: az otthon erényes középpontjának.

De lásd, hű és gyengéd az én szivem,

Övé szerelmem, másé nem lehet,

Hófehér angyal, hitves ő nekem,

csak tőle várok boldog életet,

csak ő vezesse, ő és senki más

sötétből fényre árva lelkemet.

Ennek az emberpárnak a rendíthetetlen kapcsolata adta meg Agathának élete első évtizedében, hogy olyan nagyon szeretve érezte magát. És különösen Clarával még az agyuk is egy srófra járt, „intuitív módon átlátták azokat a helyzeteket is, amelyek a normál halandók számára érthetetlenek maradtak”.

Eljött azonban az idő Agatha számára, amikor maga mögött kellett hagynia Ashfieldet, és szembe kellett néznie a XX. századdal, melyben a nők már nem engedhették meg maguknak, hogy „hófehér angyal”-ok legyenek, és bizony meg kellett küzdeniük a megaláztatással.