Lucy Worsley
Agatha Christie
2. fejezet
Téboly a
családban
Agatha
Christie-t a kiadói ízig-vérig angol hölgynek állították be, aki imádja a teát tejszínnel,
és akinek Devon termékeny vörös földjében vannak a gyökerei. Valójában azonban
a világ különböző pontjairól jött össze a családja, és ő már kezdettől a
kívülálló szemszögéből tudta nézni Nagy-Britanniát és a briteket.
Frederick,
az édesapja New York Cityben született, az édesanyja pedig Dublinban. Frederick
mindkét szülője amerikai volt, Clara apja német, angol anyja pedig mint
katonafeleség mindig oda költözött a világban, ahová a férjét vezényelték.
Agatháék
családi vagyonát amerikai nagyapja, a massachusettsi Nathaniel Alvah Miller
alapozta meg, aki önerőből lett üzletember. Eleinte utazó ügynökként dolgozott,
evőeszközökkel házalt, majd hivatalnoki állásba ment. Martha (vagy Minerva)
nevű felesége egy hentes lánya volt, és közös életüket a Lower East Side egy
panziójában kezdték. Nathanielnek azonban jó érzéke volt a pénzcsináláshoz.
Egyszerű hivatalnoki pozíciójából nemsokára társtulajdonosa lett a Claflin,
Mellon & Company nevű nagykereskedő cégnek (Agatha önéletrajzában a név
helytelenül „Chaflin”-nak van írva). Forgalmas üzlet volt ez a Broadwayn.
Millerék
fia, Frederick 1846. október 31-én született. De Frederick még csak ötéves
volt, amikor Martha tüdővészben elhunyt. Nathaniel ezt követően fokozatosan
nyitott Európa felé. A fiát Svájcba küldte iskolába, ami világfias
választás volt, ő maga pedig gyakran megtette a nyolcnapos gőzhajóutat az
Államokból Manchesterbe, mert ott szerezte be a varrógépeket, amiket azután
Amerikában árultak. 1861-ben a Claflin, Mellon & Company megnyitotta
Manhattanben új mintaáruházát, amelyben 700 eladó dolgozott. Nathaniel egy idő
után brit állampolgárságért folyamodott, s az ehhez szükséges ajánlók közt
nagykereskedők és bankárok voltak.
Angliában
Nathaniel újra megnősült: egy Margaret West (1828–1919) nevű nőt vett
feleségül. Őbelőle lett Nagyi-néni, Frederick új anyukája, aki az unokahúgát,
Clarát is magával hozta a Miller családba.
Frederick és
Clara már gyermekkorukban is sok időt töltöttek együtt, és Frederickre
egyébként jellemző is, hogy nem ment túl messzire feleségért. „Nagyon kedves
ember” – így jellemezte a lánya, de tagadhatatlan, hogy igen lusta is volt.
„A mai normáknak és elvárásoknak egyébként sem felelne meg – ismeri be a
lánya is. – Aki »független jövedelemmel« rendelkezett, az nem dolgozott […]
Erős a gyanúm, hogy apám egyébként sem tudott volna kiemelkedő teljesítményt nyújtani.”
Frederick
szenvedélyesen szeretett vásárolgatni, bár saját véleménye szerint a
legkedvesebb tevékenysége a „semmittevés” volt. Ez egy olyan könyvből
származik, melyben a család által kedvelt és időnként kitöltött, nyomtatott
kérdőívek vannak. Frederick leghosszabb és legihletettebb válasza a kérdőíven
az, amit a „Kedvenc ételed?” kérdésre adott: „Beefsteak, sült sertésborda,
bundás alma, őszibarack, alma. Diófélék. Még több őszibarack, még több dió. Ír
birkagulyás. Piskótatekercs.”
Ez a kedves
és lusta ember, Frederick harminckettedik évében mintegy belibbent a házasságba
a nevelőanyja unokahúgával 1878 áprilisában egy Notting Hill-i templomban.
Huszonnégy éves arája, Clara sokkal kevésbé volt lusta, mint ő, de nem is volt
annyira kedves. A menyegzőn merev, szűk, krémszínű damasztruhát viselt,
amit gyöngyökkel díszített öv szorított össze a derekán.
Bár Clara és
Frederick Angliában terveztek élni, Frederick gyakran átlátogatott Amerikába.
A neve szerepelt a New York-i Társasági Névjegyzékben, a kevés újgazdagok
egyikeként. Mert az apja pályafutása dacára – ahogy új barátai siettek őt
tisztázni – Frederick „soha nem üzletelt”, ezért őt „egyöntetűen befogadta a
New York-i elit”.
Frederick és
Clara valamiért mégis úgy döntöttek, hogy az angol tengerparton, a hangulatos
és barátságos Torquayben bérelnek házat. A mindenféle szervezethez
csatlakozni kész Frederick tagja lett a jachtklubnak, és beállt
eredményjegyzőnek a helyi krikettklubba. („Amikor megengedték nekem, hogy
besegítsek, én borzasztóan büszke voltam – emlékezett Agatha –, és nagyon
komolyan vettem a feladatot.”)
Az 1890-es
években Torquay arról volt híres, hogy az enyhe teleken jól el lehetett ott
tölteni az időt. Frederick és Clara első gyermeke itt, egy bérelt házban
született 1879. január 9-én. A babát Nagyi-néni után természetesen
Margaretnek keresztelték. Margaretet (1879–1950), Agatha nővérét később
mindenki Madge-nek szólította.
A következő
év júniusában Clarának fia született, Louis Montant (1880–1929), avagy Monty,
mégpedig épp egy Amerikába tett látogatásuk idején. A család ekkor úgy
határozott: átköltöznek Amerikába, és ott fognak élni, s azért jöttek csak
vissza Torquaybe, hogy az ottani dolgaikat elrendezzék, és felszámoljanak
mindent. Frederick épp visszament New Yorkba, amikor Clara szeme megakadt az
Ashfield nevű villán. Hat hálószoba volt benne, be volt kötve a helyi
csatornahálózatba, de legfőbb vonzereje mégis a kert lehetett: „hatalmas
télikert, orchideaház és páfrányház, bőséges kínálatú, nagy gyümölcsöskert,
pompás pázsit és konyhakert.”
Clara ekkor
úgy döntött, hogy mégsem költöznek Amerikába, és nem olyan nő volt, akit
könnyen rá lehet venni, hogy megmásítsa a döntését. Szerette a színpadias
ruhákat: „elegáns volt és méltóságteljes… hosszú, fekete, libegősen könnyű
marokénköpenyben… mindig magasra tartott fejjel lépett be a házba.” Mint afféle
kifinomult, viktoriánus hölgy, imádta Tennysont, Landseert, Mendelssohnt és
„Miss Nightingale”-t. De nem volt mentes az emberi gyengeségektől: beismerte,
hogy nem tud ellenállni a „fagylaltnak és az American soda cooler koktélnak”.
Noha Clara
Margaret Boehmer (1854–1926) kétségkívül impulzív személyiség volt, a legjobban
mégis a stabilitásra vágyott. Édesapja, Friedrich Boehmer katonatiszt volt, aki
Martinique szigetén született, német apától; angol édesanyját Pollynak hívták.
Öt gyermekük született, négy fiú meg Clara; a lányuk akkor jött a világra,
amikor Friedrich épp Dublinban szolgált.
Amikor
Friedrich megkapta az obsitot a seregtől, azaz nyugdíjba vonult, Jersey
szigetére költözött a családdal, és ott halt meg. Agatha elmondása szerint a
halálát az okozta, hogy leesett a lóról. De a helybéli egyházi anyakönyv
prózaibb okot említ: bronchitiszt.
Polly ekkor
magára maradt öt gyermekkel, akiket a hadseregtől kapott kis nyugdíjból kellett
volna fölnevelnie. Valamit muszáj volt kitalálnia, ha nem akarta, hogy a
gyermekei elveszítsék amúgy is gyönge lábakon álló középosztálybeli
státuszukat. Ezért adta oda az akkor kilencéves Clarát Margaret nővérének
(Nagyi-néninek), mert Margaret éppen akkor készült hozzámenni a maga tehetős
amerikai üzletemberéhez. Clara soha életében nem tudta elfelejteni, hogy az
édesanyja odaadta őt másnak. Mindig is szeretetéhes maradt, és roppant
ragaszkodó. Képes volt „belelovalni magát mindenféle szörnyű lelkiállapotba”,
és Agatha úgy vélekedett az anyjáról, hogy „szégyenlősséggel, szánni való
önbizalomhiánnyal” küzdött.
Clarát
nyilván az tette ilyen bizonytalanná, hogy ő volt a „szegény rokon”, de újabb
kutatások szerint a családjában voltak mentális problémák. Clara bátyja,
Frederick például agyonlőtte magát 1909-ben; Clara unokatestvére, Amy Boehmer
1891-ben vízbe ölte magát – és egy másod-unokatestvér is vízbe ugrott 1922-ben,
és megfulladt. Clara nagyapjának a fivére elmegyógyintézetben halt meg, és a
nagypapa lánytestvére is eltöltött ott némi időt 1850-ben. Az anyja
unokatestvére 1880-ban halt meg „mániában” egy elmegyógyintézetben, s ennek
nővérét is ideggyógyintézetbe csukták 1891-ben. Egy másik távoli unokatestvér
pedig alkoholista volt, aki verte a feleségét, s ezért el is ítélték.
Hogy ezek az
esetek összefüggtek-e egymással, nem is igazán lényeges. Az ilyen történetek
egy viktoriánus családban mindenképpen félelmet és szégyenérzést generáltak. Az
anyai ágon jelen lévő „téboly”, ahogy akkoriban ezt nevezték, visszatérő téma
lett Agatha írásaiban. Abban a nagyon korai írásban is, ami a csodaszép házról
szólt, a főszereplő édesanyja az őrültek házában halt meg:
A családban
öröklődik az elmebaj. A nagypapa főbe lőtte magát, egy lánytestvér meg…
kiugrott az ablakon… és Allegra édesanyja is már évek óta ebben az otthonban
élt. És nemcsak hogy… fura lett volna, nem. Dühöngő őrült volt! Szörnyű valami
ez a téboly.
Még vártak
rájuk nehéz idők, de a meglévő adatok közt nincs egyetlen célzás sem arra, hogy
bármiféle elégedetlenség zavarta volna meg Clara és Frederick hosszú és boldog
házasságát. Clara tízéves korától nem is nézett más férfira. Ám azt el kell
mondanunk, hogy a férjek bálványozása bele volt építve a viktoriánus házasság
intézményébe.
Agathának
első írónő-példaképe maga Clara volt, aki novellákat és verseket is írt.
A Clara saját kézírásával fennmaradt versek, melyek a magánéletről
szólnak, sajátosan viktoriánus fényben mutatják meg, hogyan látta ő és
Frederick a házasságukat. Clara magát lényegileg alárendeltnek tudja:
Hallgass meg
engem, én jó Istenem,
Hallgasd
meg, kérlek, forró, halk imám,
Segíts,
könyörülj gyarló lelkemen:
hogy ő
szeressen, mást nem is kiván.
Frederick
válaszverséből kiderül, hogy feleségét „a ház angyalá”-nak látta, s ebben
követte a klasszikus viktoriánus nőfelfogást, mely a nőt csöndes, tiszta,
házias lénynek tartotta: az otthon erényes középpontjának.
De lásd, hű
és gyengéd az én szivem,
Övé
szerelmem, másé nem lehet,
Hófehér
angyal, hitves ő nekem,
csak tőle várok
boldog életet,
csak ő
vezesse, ő és senki más
sötétből
fényre árva lelkemet.
Ennek az
emberpárnak a rendíthetetlen kapcsolata adta meg Agathának élete első
évtizedében, hogy olyan nagyon szeretve érezte magát. És különösen Clarával még
az agyuk is egy srófra járt, „intuitív módon átlátták azokat a helyzeteket is,
amelyek a normál halandók számára érthetetlenek maradtak”.
Eljött
azonban az idő Agatha számára, amikor maga mögött kellett hagynia Ashfieldet,
és szembe kellett néznie a XX. századdal, melyben a nők már nem engedhették meg
maguknak, hogy „hófehér angyal”-ok legyenek, és bizony meg kellett küzdeniük a
megaláztatással.
