20 perc könyvklub

Margaret Atwood

Égető kérdések

– Guvat és Gazella? De mit jelent ez? – érdeklődtek a kiadóim, amikor elmondtam nekik a frissen befejezett regényem címét.

– Guvat és Gazella két olyan bioforma neve, amelyek a regény idejében már kihaltak – feleltem. – És egyben a főszereplőké is.

– De mire a regény elkezdődik, ők már halottak – jegyezte meg a kiadó.

– Épp ez benne a pláne – válaszoltam. – Vagy legalábbis az egyik. (A másik pláne, amit nem említettem, az, hogy az angol cím, az Oryx and Crake hasonlít a békakuruttyolásra egy tóban. Próbálja meg háromszor kiejteni, így: Oryx oryx oryx. Crake crake crake. Ugye?)

Mivel a kiadókat még mindig nem sikerült meggyőznöm, hozzátettem, hogy az R, Y, X és a K erőbetűk, és hogy egy olyan cím, amely mindegyiket tartalmazza, nem lehet rossz. Vajon hittek nekem? Nehéz megmondani. De a mai napig Oryx and Crake a regény angol címe.

És ez a két regényem egyike, amelyeket nagy valószínűséggel az iskolákban kamaszoknak tanítanak. Nyilvánvaló, hogy a tanárok behódoltak a varázsbetűk erejének. Vagy valaminek.

Ráadásul ez az első regényem, és így akkoriban az egyetlen, amelyben végig férfi a narrátor. Igen, elegem volt abból, hogy folyton azt kérdezték tőlem, miért írok „mindig” nőkről. Nem mindig írtam róluk. De ez a könyv egyedülálló volt. Hűen a genderalapú irodalomkritika axiómáihoz, amint megjelent, feltették a kérdést, hogy miért nem használtam női narrátort. Senki sem tökéletes.

Elmondom, hogyan történt. A Guvat és Gazella megírásába 2001 márciusában kezdtem bele. Ausztráliában voltam, és épp akkor fejeztem be egy könyvturnét az előző regényem, A vak bérgyilkos kapcsán. Madármegfigyeléssel töltöttem némi időt az Arnhem Land monszun-esőerdejében, ahol több nyitott oldalú barlangkomplexumot is meglátogattam, ahol az őslakosok a környezetükkel harmóniában, változatlan kultúrájukban éltek negyven- vagy ötvenezer éven át.

Madarászcsoportunk ezután Philip Gregory Kazuárházát kereste fel Cairns közelében. Ahogy a madarászok és a természetjárók szokása volt már akkor is – és évtizedekkel korábban is –, a természetben zajló nagyarányú kihalásokról beszélgettünk, amely annak köszönhető, hogy az ember egyre gyorsuló ütemben változtatja meg a világot. Vajon meddig lesznek még kazuárok – ezek a rendkívüli, röpképtelen madarak, amelyek kék, lila és rózsaszín dinoszauruszoknak néznek ki, és a fél karmukkal képesek kibelezni egy embert? Számos ilyen kószált a Kazuárház területén, feldarabolt banánokat ettek, és felfaltak minden süteményt, amit óvatlanul az ablakpárkányon hagytak hűlni. Vajon mennyi ideig lesznek képesek túlélni az aljnövényzetben szaladgáló háromszínű guvatok? Nem sokáig, ez volt az általános vélemény.

És mi a helyzet a Homo sapiens sapiensszel? Vajon a mi fajunk tovább pusztítja majd azt a biológiai rendszert, amelyből kiemelkedett – és amely azóta is fenntartotta –, biztosítva ezzel gyors kihalását? Vagy megáll, átgondolja felelőtlen viselkedését, és sikerül visszafordítania a folyamatot? Képes lesz kilavírozni magát a sarokból, ahová a saját találmányai szorították? Vagy – miután kifejlesztette önmaga eltörlésének biotechnológiai eszközeit, mondjuk egy mesterséges szupervírust, és felfedezte az emberi génállomány megváltoztatásának módját –, úgy dönt, hogy lecseréli magát egy jobb, kevésbé mohó és kevésbé ragadozó változatára, amit egy filantróp vagy a világ jobbítására törekvő, őrült egyén tervezne? Vajon már itt lappang közöttünk egy próféta és/vagy őrült tudós, aki arra készül, hogy megnyomja az újraindító gombot?

Miközben a háromszínű guvatokat figyeltem a Kazuárház erkélyéről, a Guvat és Gazella terve szinte teljes egészében megjelent előttem. Még aznap este elkezdtem jegyzeteket készíteni. Túlságosan fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy ilyen hamar belekezdjek egy újabb regénybe, de amikor egy történet ilyen kitartóan dörömböl, nem lehet halogatni.

Minden regénynek hosszú előzménye van az írója életében – mindaz, amit látott, tapasztalt, olvasott és amin elgondolkodott –, és a Guvat és Gazella sem volt kivétel. Már régóta foglalkoztattak a disztópikus „mi lett volna, ha”-típusú forgatókönyvek, és a fajok kihalása is. Több közeli rokonom tudós, és az évenkénti karácsonyi családi vacsorák fő témái – miközben a pulykát inkább boncolják, mint szeletelik – valószínűleg a bélparaziták vagy az egerek nemi hormonjai vagy mostanában a CRISPR génszerkesztő eszköz feltalálása, amellyel kapcsolatban már fontolgatnak egy olyan típusú kereskedelmi vállalkozást, mint ami a Guvat és Gazellában is megjelenik. Az én szabadidős olvasmányaim általában a Stephen Jay Gould- vagy a Scientific American-féle népszerű tudományos cikkek, részben azért, hogy lépést tudjak tartani a családi beszélgetésekkel.

Évek óta vagdosok ki kisebb cikkeket az újságok hátsó lapjairól, és riadtan vettem észre, hogy a tíz évvel ezelőtt paranoid fantáziálásnak gúnyolt trendek lehetőséggé, majd valósággá váltak. És ez történt a Guvat és Gazella esetében is: emberi szervek tenyésztése sertésekben, ami a könyv írásakor még csupán lehetőség volt, mostanra valósággá vált. A „CsirkeBimbó” akkoriban a saját találmányom volt, de a „laborhús” már itt van. A macskadorombolás öngyógyító funkciója – amelynek tudományos alapja még gyerekcipőben járt a könyv írása idején – ma már széles körben elfogadott. És még számos felfedezés és találmány van születőben.

De melyik következik be előbb – a biotechnológia, a mesterséges intelligencia és a napenergia szép új világa vagy a high-tech társadalom összeomlása, amely lehetővé teszi és létrehozza őket? A biológia törvényei épp olyan kérlelhetetlenek, mint a fizikáé: ha elfogy az élelem és a víz, meghalsz. Egyetlen állat sem merítheti ki az erőforrásait, és remélhet túlélést. Az emberi civilizációk ugyanennek a törvénynek vannak alárendelve, és a klímaváltozás által okozott katasztrófák már most is pusztítást okoznak közöttünk.

A Guvat és Gazella A Szolgálólány meséjéhez hasonlóan spekulatív regény – Orwell 1984-ének leszármazottja, nem H. G. Wells Világok harca című hagyományos science fictionjének utóda. Nem tartalmaz intergalaktikus űrutazást, teleportálást, marslakókat. A Szolgálólány meséjéhez hasonlóan nem szerepel benne semmi olyan, amit még nem találtunk fel, vagy nem kezdtünk el feltalálni. Minden regény azzal kezdődik, „mi van, ha”, majd lefekteti az axiómáit. A Guvat és Gazellában a „mi van, ha” egyszerűen ez: „mi van, ha folytatjuk a megkezdett utat? Mennyire csúszós a lejtő? Mi menthet meg minket? Kinek van akaratereje arra, hogy ezt megállítsa? Lehetséges, hogy képesek leszünk biotechnológiával kijutni a katasztrófából, amit úgy tűnik, máris mozgásba hoztunk?”

A Guvat és Gazella csupa móka és kacagás, amelyben szinte az egész emberi faj megsemmisült, majd két részre szakad: egy technokráciára és egy anarchiára. De van egy reménysugár: egy csoport kvázihumán, akiket genetikailag úgy alakítottak át, hogy soha ne szenvedjenek a Homo sapienst sújtó bajoktól. Más szóval, megtervezett emberek.

A megtervezett emberek, avagy a Guvatkák – a könyvben így hívják őket – számos olyan kiegészítéssel rendelkeznek, amellyel én magam is szívesen rendelkeznék: beépített rovarriasztó, automatikus napvédő faktor és a levelek nyulakhoz hasonló megemésztésének képessége. Nincs szükségük ruhákra, mezőgazdaságra, területre, hogy élelmiszert és textilalapanyagot termeljenek, és ezért nincsenek területért folyó háborúk.

Több olyan tulajdonságuk is van, amelyek valóban valamiféle előrelépést jelentenének, bár a legtöbbünknek nem tetszenének. Ezek közé tartozik az emlősök többségéhez hasonló szezonális párosodás, amely során a testük bizonyos részei kékre színeződnek, mint a páviánoknál – így nincs több romantikus visszautasítás vagy nemi erőszak. Mindenki szexel, és hogy egy kis romantika is legyen a dologban, a hím Guvatkák énekelnek és táncolnak udvarlás gyanánt. Sok állat teszi ezt, a kedvencem az ezüstös pikkelyke nevű rovar: ha a nőstény elfogadja a hím táncát, a hím átad neki egy spermacsomagot, és ennyi. Amikor ezt elmeséltem a könyvelőmnek, azt felelte: „Vannak ügyfeleim, akik ölni tudnának ezért.”

Ezen kívül a hím Guvatkák virágot adnak ajándékba, akárcsak a hím pingvinek, akik egy kővel ajándékozzák meg a nőstényeket. Gondoltam rá, hogy hozzáteszem az Ausztráliában megfigyelt lugasépítő madár tulajdonságait, de ez bonyolult lett volna, mert a hímek rivalizálását is magával hozta, amit Guvat ki akart küszöbölni, ezért elvetettem: a hím Guvatkák nem lopják el egymástól a kék műanyag ruhacsipeszeket, ellentétben a lugasépítő madarakkal. Viszont a Guvatkák csoportosan szexelnek, mint a macskák, senki sem aggódik a valódi apa kiléte miatt.

A hím Guvatkák békés, szelíd, vegetáriánus és kedves lények. Sajnos, a mi Homo sapiens sapiens-kövületünk, akit Jimmynek hívnak, agyzsibbasztóan unalmasnak találja őket. Történetmesélő állatok vagyunk – végletesen függünk a drámától.

Az úgynevezett „tökéletes vihar” mindig több különböző erő együttállása esetén következik be, és ez igaz az emberi történelem viharaira is. Ahogy a regényíró Alistair MacLeod megjegyezte, az írók arról írnak, ami aggasztja őket, és engem jelenleg a Guvat és Gazella világa aggaszt. Itt nem csupán a frankensteini újításainkról van szó – az emberi találmányok többnyire semleges eszközök, amelyek pozitív és negatív erkölcsi töltésüket a felhasználásuk módjából nyerik. Ezek a felhasználási módok sokszor dicséretesek; bár az is igaz, hogy még a „jó” találmányoknak is lehetnek nem szándékolt következményeik. A halálozási ráta csökkentése az élelmiszer-utánpótlás növelése nélkül minden alkalommal éhínséghez, társadalmi forrongáshoz és háborúkhoz vezet.

A regények nem kínálnak választ: ezt meghagyják az önsegítő könyveknek. Helyette kérdéseket tesznek fel.

A Guvat és Gazellában az első kérdés valószínűleg a következő: „Magunkra bízhatjuk saját magunkat?” Mert nem számít, milyen magas szintű a technológia, a Homo sapiens sapiens a szíve mélyén az maradt, ami több tízezer éven át volt – ugyanazok az érzelmek, ugyanazok a gondok, ugyanaz a jó, a rossz és a csúf. Mi, emberek, vegyesfelvágottak vagyunk.

De tegyük fel, ha ki tudnánk küszöbölni a rosszat és a csúfot, hogyan tennénk? És vajon a végeredmény még mindig emberi lenne? És ha az ilyen lények híján volnának az agresszív és gyilkos ösztönöknek, mint a nyihahák a Gulliver utazásaiban Jonathan Swifttől, nem halnának ki olyan gyorsasággal, mint sok őslakos a tizenhatodik és tizenhetedik századi európaiakkal való találkozás során? Elég, ha néhányan közülünk viszonylag kedvesek és tisztességesek vagyunk, akárcsak Gulliver – és mint Jimmy a Guvat és Gazellában? Jimmynek „jó szíve van”. Vajon a mi jó szívünk elég lesz ahhoz, hogy megmentsük önmagunkat, vagy valami másra lesz szükség?

Ahhoz, hogy megvédjük az új, szebb és etikusabb modellünket, amelynek a megalkotására egyre inkább képesek vagyunk, és hogy megőrizzük a bioszférát, amelyet olyan sebességgel pusztítunk, nem kellene felszámolnunk az emberi lények jelenlegi modelljét? Azt gondolhatnánk, hogy igen.

Guvat is így gondolja. És meg is teszi.