Philip Roth
Összeesküvés Amerika ellen
1.
1940. június – 1940. október
Szavazz Lindberghre, vagy szavazz a háborúra
Félelem ül ezeken az emlékeken, folyamatos félelem. Persze
nincsen gyerekkor rettegés nélkül, mégse tudom, hogy akkor is ennyire
szorongtam volna, ha nem Lindbergh az elnök, vagy ha nem vagyok zsidók ivadéka.
Mikor 1940 júniusában bekövetkezett az első csapás – a
republikánusok philadelphiai pártgyűlése Charles A. Lindberghet, a repülés
világhírű amerikai hősét jelölte elnöknek –, elemit járt apám harminckilenc
éves biztosítási ügynök volt, aki nem egészen ötven dollárt keresett hetente:
arra elég volt, hogy időben kifizethessük a számlákat, de többre nemigen
futotta belőle. Anyám – aki tanítónőképzőbe szeretett volna menni, de nem
tehette a költségek miatt, így érettségi után titkárnő lett, majd háziasszony,
aki a válság legrosszabb éveiben is megóvott minket attól, hogy szegénynek
kelljen éreznünk magunkat, mert olyan akkurátusan beosztotta az apámtól
péntekenként átvett keresményt, ahogyan a háztartást vezette – harminchat éves
volt. Bátyám, a hallatlanul tehetségesen rajzoló, hetedikes Sandy tizenkét
éves volt, míg én, az egy osztályt átugrott harmadikos – aki az ország első
számú filatelistájának, Roosevelt elnöknek az ihletésére sok millió más
gyerekkel együtt akkoriban csaptam fel bélyeggyűjtőnek – hétéves voltam.
Egy kétlakásos-manzárdos kis ház emeletén laktunk, fákkal
szegélyezett utcában, amelyen oromzatos téglaverandával kiegészített faházak álltak
alacsony sövénnyel elrekesztett, parányi előudvarok mögött. A weequahici
kerületet Newark elmaradott délnyugati peremének szántóföldjein húzták fel,
közvetlenül az első világháború után; körülbelül fél tucat utcája a
spanyol–amerikai háború győztes tengernagyainak parancsoló nevét viselte,
a helyi mozinak, a Rooseveltnek FDR ötödfokú unokatestvére – az
ország huszonhatodik elnöke – volt a névadója. A mi utcánk, a Summit
sétány a helyi magaslat tetején húzódott, már amennyiben bármi is valódi
magaslatnak minősülhet egy kikötővárosban; Newark kevés ponton emelkedett száz
lábbal magasabbra a tőle északra és keletre elterülő, árapályos ingoványoknál
meg a repülőtértől keletre húzódó, mély öbölnél, amely, miután megkerüli a
Bayonne-félsziget olajtartályait, a New York-i öböllel egyesülve,
a Szabadság-szobor mellett torkollik az Atlanti-óceánba. Ha kinéztünk
nyugatra a szobánk hátsó ablakából, néha elláttunk egészen a nagybirtokokkal és
gazdag, gyéren lakott kertvárosokkal szegélyezett, alacsony Watchungs-hegylánc
erdőktől sötét vonaláig, amely az ismert világ szélét jelentette, és körülbelül
nyolc mérföldre esett a házunktól. Tőlünk egy háztömbbel délre volt Hillside
kisváros, ahol túlnyomórészt gojok laktak. Hillside határán kezdődött Union
megye, egy egészen más New Jersey.
Boldogan éltünk 1940-ben. Szüleim barátságos, vendégszerető
emberek voltak, baráti körüket apám munkatársai alkották, meg azok az
asszonyok, akik anyámmal közösen segítették megszervezni a szülői
munkaközösséget a Chancellor úti, frissen épült iskolában, ahol bátyám és én
tanultunk. Valamennyien zsidók voltak, a környékbeli férfiak vagy maguk is
vállalkozók – a helyi cukrászda, a vegyesbolt, az ékszerbolt,
a ruhaüzlet, a bútorüzlet, a benzinkút, a fűszer-csemege,
a Newark–Irvington vonalon működő, apró-cseprő vegyes munkákat vállaló kis
akcidensnyomdák tulajdonosai, illetve önálló vízvezeték-szerelők,
villanyszerelők, szobafestő- és mázolók, kazánszerelők –, vagy a biztosítási
szakma talpasai, akik az apámhoz hasonlóan nap mint nap házaltak az utcákon és
a házakban a kötvényeikkel. A zsidó orvosok, ügyvédek, a sikeres
kereskedők, a belvárosi nagyáruházak tulajdonosai családi házakban laktak
a Chancellor útból leágazó utcákon, a domb keleti lejtőjén, közelebb a
füves-lombos Weequahic parkhoz, amelynek tájkertté alakított százötven
hektárja, csónakázótava, golfpályája, ügetőpályája választotta el környékünket
a 27-es főutat szegélyező gyáraktól és kikötőktől, az azoktól is keletebbre eső
Pennsylvania vasúti viadukttól, a még annál is keletebbre eső,
gyorsan fejlődő repülőtértől, és végül egész Amerika keleti szélétől: a newarki
öböl dokkjaitól és raktáraitól, ahova behajózták a világkereskedelem
rakományát. A kerület nyugati peremén, a parkosítatlan oldalon, ahol
mi éltünk, előfordult egy-egy tanár vagy gyógyszerész, ám egyébként kevés
értelmiségi akadt, és közvetlen szomszédságunkban pláne hiába kerestünk volna
gazdag gyárost vagy nagyvállalkozót. A férfiak ötven, hatvan, sőt hetven
vagy annál is több órát robotoltak hetente, az asszonyok pedig állandóan
dolgoztak, és igen csekély munkától kímélték meg őket a háztartási gépek:
mostak, inget vasaltak, zoknit stoppoltak, gallért fordítottak ki, gombot
varrtak, kötött holmit naftalinoztak, bútort viaszoltak, padlót söpörtek és
sikáltak, ablakot mostak, lefolyót, fürdőkádat, vécécsészét, tűzhelyt
tisztítottak, szőnyeget porszívóztak, beteget ápoltak, élelmiszert vásároltak,
főztek, rokonokat etettek, rendet tartottak fiókban és szekrényben, felügyelték
a festést-mázolást és a háznál végzett javításokat, megszervezték a vallási
ünnepeket, kifizették a számlákat, vezették a háztartási könyveket, miközben
gondjuk volt gyermekeik egészségére, öltözetére, tisztaságára, tanulmányaira,
táplálkozására, magaviseletére, születésnapjaira, fegyelmére és erkölcsére.
A közeli bevásárlóutcák néhány családi üzletében a feleség is ott gürcölt
a férje mellett; idősebb gyerekeik tanítás után és szombatonként árut
szállítottak, leltároztak és takarítottak.
Szememben a szomszédságot a munka határozta meg és
jellemezte, sokkal inkább, mint a vallás. A kerületben senki sem hordott
szakállt, nem öltözködött ásatag óvilági módon, nem viselt kipát se az utcán,
se a lakásokban, ahol rendszeresen megfordultam a gyerekkori barátaimmal.
A felnőttek megjelenése nem utalt vallásosságukra, már ha vallásosak
voltak egyáltalán, és a környéken senki se beszélt idegenes kiejtéssel,
leszámítva az idősebb boltosokat, például a szabót vagy a kóser hentest, és a
beteges vagy elaggott nagyszülőket, akik szükségből éltek együtt felnőtt
gyerekeikkel. 1940-re New Jersey legnagyobb városának délnyugati peremén a
zsidó szülők és gyerekeik olyan angolsággal szóltak egymáshoz, amely jobban
hasonlított az Altoonában vagy Binghamtonban beszélt amerikaira, mint az
elhíresült tájszólásra, amelyet a Hudson túlsó partjának öt kerületében
használtak a zsidók. Héber betűket festettek fel sablonnal a hentesbolt
kirakatára, véstek a kis kerületi zsinagógák szemöldökfájába, de mindenütt
másutt (a temetőt kivéve) gyakoribbak voltak az imakönyv ábécéjénél az anyanyelv
ismerős betűi, mert gyakorlatilag mindenki azokat használta az összes
elképzelhető, alantas vagy magasztos célra. A sarki cukrászda előtti
újságos kioszknál tízszer annyian vásárolták a turflapot, mint a jiddis
napilapot, a Forvertzet.
Izrael még nem létezett, hatmillió európai zsidó még nem
szűnt meg létezni, és számomra felfoghatatlan volt a távoli Palesztina (brit
mandátum 1918 óta, amikor a győztes antant leválasztotta az utolsó távoli
tartományokat a kimúlt Oszmán Birodalomról) helyi hordereje. Amikor pár havonta
sötétedés után beállított egy szakállas ismeretlen, aki sose mutatkozott kalap
nélkül, hogy tört angolsággal kérjen adományt a palesztinai zsidó haza
megteremtéséhez, én, holott nem voltam tudatlan gyerek, nem nagyon értettem,
mit keres az ajtónk előtt. Szüleim Sandynek vagy nekem adtak némi aprót, hogy
dobjuk a perselybe; mindig azt gondoltam, jóságból alamizsnálkodnak, mert nem
akarják megbántani szegény öregembert, aki évek óta képtelen felfogni, hogy
nekünk már három nemzedék óta megvan a hazánk. Az iskolában minden reggel
tisztelegtem hazánk zászlaja előtt. Iskolai ünnepeken osztálytársaimmal együtt
zengtem nagyszerűségeinek dicséretét. Lelkesen megültem ünnepeit, sose
töprengtem rajta, mi közöm a július negyedikei tűzijátékhoz, a hálaadásnapi
pulykasülthöz, vagy a dupla meccsközvetítéshez a polgárháború hőseinek
emléknapján. A mi hazánk Amerika volt.
Aztán a republikánusok Lindberghet jelölték elnöknek, és
minden megváltozott.
Lindbergh majdnem egy évtizedig ugyanakkora hős volt a mi
környékünkön, mint másutt. Történetesen 1927 tavaszának ugyanazon napján jött
rá anyám, hogy várandós a bátyámmal, amelyen Lindbergh harminchárom és fél óra
alatt, kísérő nélkül átrepült Long Islandről Párizsba a pici Spirit of St.
Louis monoplánnal. Ennek következtében az ifjú pilóta, akinek vakmerősége lázba
hozta Amerikát és a nagyvilágot, teljesítménye pedig a repülés hihetetlen
fejlődését ígérte, különleges szerepet kapott a gyermek első, összefüggő
mitológiáját alkotó, családi anekdotakincsben. A várandós állapot
misztériuma és Lindbergh hősiessége az istenivel határos előkelőségig
magasztosította anyámat, akinél egyenesen egy világszenzáció üdvözölte az első
testet öltött magzatot. Sandy később egy rajzzal örökítette meg
a pillanatot, egyszerre ábrázolva a két nagyszerű eseményt. Rajzán –
amelyet kilencévesen és a szovjet plakátművészet öntudatlan ihletében alkotott
– anyánkat mérföldekre képzelte a házunktól, a Broad és a Market sarkán
örvendező sokaságba. Karcsú, huszonhárom éves, sötét hajú fiatalasszony,
mosolya maga a harsogó elragadtatás, s meglepően szabadnak tűnik, ahogy ott áll
virágos konyhai kötényében a város legforgalmasabb kereszteződésénél; egyik
keze szétnyitott ujjakkal pihen a még mindig megtévesztően, lányosan keskeny
medencére boruló kötény elején, míg a másikkal egyedül ő mutat fel a Spirit of
St. Louis-ra, amely pontosan abban a halandók számára is lindberghi dicsőségű
pillanatban száll el a newarki belváros felett, amelyben anyám rájön, hogy
megfogant benne Sanford Roth.
Sandy négyéves volt, én, Philip, még meg sem születtem,
amikor 1932 márciusában Charles és Anne Morrow Lindbergh első gyermekét, egy
kisfiút, akinek születését húsz hónappal korábban országos örömujjongás
fogadta, elrabolták családja új házából, a New Jersey-i vidéken megbújó
Hopewellből. Körülbelül tíz héttel később véletlenül találták meg pár
mérföldnyire az erdőben a bébi oszló holttestét. Vagy meggyilkolták, vagy
véletlenül ölték meg, miután kiragadták a kiságyból, kiemelték az emeleti
gyerekszoba ablakán a sötétségbe, és levitték úgy hálóruhásan az összeeszkábált
létrán, miközben az anya és a pesztra a szokásos esti munkákkal
foglalatoskodott a ház egy másik részében. Mire 1935 februárjában lezárult New
Jersey-ben a gyilkosság és a gyermekrablás tárgyalása, és a flemingtoni bíróság
bűnösnek találta a harmincöt éves, rovott múltú, német Bruno Hauptmannt, aki
német feleségével lakott Bronxban, a világ első transzatlanti pilótáját
Lincolnhoz mérhető, vértanú titánná változtatta a vakmerőségen átütő szenvedés.
A tárgyalás után Lindberghék elhagyták Amerikát, abban
reménykedve, hogy az önként vállalt, ideiglenes száműzetés megóvja a következő
Lindbergh gyermeket, és bizonyos mértékig visszaadja a hőn vágyott magánéletet.
A család egy angliai falucskába költözött, innen kezdett átjárogatni
Lindbergh a náci Németországba, ami gazemberré tette sok amerikai zsidó
szemében. Öt látogatása idején saját szemével győződhetett meg a német
hadigépezet hatalmas arányairól, vendégeskedett Göring légimarsallnál,
ünnepélyesen átvette a Führer nevében adományozott kitüntetést, nyíltan
hangoztatta elismerését Hitler iránt, Németországot „a világ legérdekesebb
államának”, vezetőjét pedig „nagy embernek” nevezte. Ennek az érdeklődésnek és
csodálatnak Lindbergh azok után adott hangot, hogy Hitler 1935-ös fajvédő
törvényei megfosztották a zsidókat állampolgári, szociális és
tulajdonjogaiktól, kirekesztették őket a nemzetből, és megtiltották nekik, hogy
árjákkal kössenek házasságot.
Mire 1938-ban iskolába kerültem, Lindbergh neve ugyanazt a
felháborodást váltotta ki a házunkban, mint a detroiti Coughlin atya vasárnapi
rádióműsorai. Coughlin a Social Justice című, jobboldali lapot
szerkesztette, és heveny antiszemitizmusával meglehetősen széles közönséget
tudott felhergelni az ország nehéz napjaiban.
1938 novemberében – az európai zsidóság tizennyolc
évszázadának legfeketébb, legbaljósabb évében – söpört végig Németországon a
modern történelem legszörnyűségesebb pogromja, a Kristallnacht; a nácik
zsinagógákat gyújtottak fel, lerombolták a zsidók üzleteit, házait, és
egyetlen, az iszonyatos jövőt megelőlegező éjszakán zsidók ezreit hurcolták el
otthonaikból koncentrációs táborokba. Mikor megpendítették Lindberghnek, hogy
nem kellene-e visszaadnia, válaszul a példátlan barbárságra, amelyet egy állam
tanúsít a tulajdon polgáraival szemben, a négy szvasztikával ékes
aranykeresztet, amelyet Göring légimarsall nyújtott át neki a Führer nevében,
nemet mondott, arra hivatkozva, hogy a Német Szolgálati Saskereszt nyilvános
visszaadása „szükségtelenül megsértené” a náci vezetést.
Lindbergh volt az első híres, élő amerikai, akit megtanultam
gyűlölni – mint ahogy Roosevelt elnök volt az első híres, élő amerikai, akit
szeretni tanítottak –, így amikor a republikánusok őt indították 1940-ben
Roosevelttel szemben, semmihez sem fogható csapás érte hatalmas
biztonságérzetemet, amelyet magától értetődőnek tartottam, mint amerikai szülők
amerikai iskolába járó amerikai gyermeke a világgal békében élő Amerika egyik
amerikai városában.
