20 perc könyvklub

P R O LÓGUS

Ha az olvasás az életed (vagy az én esetemből kiindulva a munkád), egy idő után elég nagy biztonsággal eltalálod, hogy merre tart a sztori. Előbb-utóbb rendeződnek a fejed- ben a kategóriánként és műfajonként besorolt motívumok, archetípusok és cselekménycsavarok.

A férj a gyilkos.

A „kocka csaj” száznyolcvan fokos fordulatot hajt végre, és kiderül, hogy szemüveg nélkül egy dögös bombázó.

A pasi megkapja a csajt – vagy a másik csaj kapja meg. Valaki elmagyaráz egy bonyolult természettudományos fogalmat, mire egy másik szereplő: „Ööö, nekem ez kínai!”

A részletek könyvről könyvre változnak, de igazából nincs új a nap alatt.

Vegyük például a „kisvárosi szerelmi történetet”. Amely úgy néz ki, hogy a cinikus New York-i vagy Los

Angeles-i nagymenőt levezénylik egy világvégi porfészekbe, hogy tegyen tönkre, mondjuk, egy családi vállalkozásként működő karácsonyfafarmot, amely útjában van a lelketlen nagyvállalatnak.

De miután nagyvárosi emberünk beállít a kisvárosba, borul a terv. Ugyanis a karácsonyfafarmot vagy pékséget vagy bármit, amit hősünknek ki kell nyírnia, természetesen egy baromi vonzó tulajnő vezeti, aki, szerencsés módon, még hozzáférhető is udvarlásilag.

Csakhogy hősünknek otthon, a nagyvárosban van pár- kapcsolata. A partnere egy könyörtelen, gátlástalan némber, aki kitartóan biztatja, hogy tegye csak tönkre pár ember éle- tét az előléptetés fejében. Folyton telefonálgat, és hősünk szavába vágva osztogatja szívtelen, érzéketlen tanácsait a Peloton szobabicaj nyergéből.

Messziről látszik, hogy gonosz, hiszen úgy van hátra- nyalva természetellenesen szőke haja, mint Sharon Stone- nak az Elemi ösztönben, és rühelli a karácsonyi dekorációt. De hősünk egyre több időt tölt az elragadó péklánnyal/ varrónővel/karácsonyfafarmos csajjal, és gyökeres változáson megy át. Rájön, hogy mi valójában az élet értelme!

És miután eme jóravaló nő odaadó szerelmének hála kicserélődve hazatér, sétálni hívja jégkirálynő partnerét. Mire a csaj eltátja a száját, és valami olyasmit mond, hogy Ebben a Manolo Blahnik cipőben?

Jó lesz, meglátod – feleli a fickó, majd séta közben akár azt is javasolhatja, hogy a csaj nézzen föl a csillagos égboltra.

Tudod, hogy nem lehet! – csattan fel a jégkirálynő. – Most botoxoltak!

Hősünk ekkor döbben rá, hogy a régi életéhez már nem tud visszatérni, és nem is akar. Véget vet hát rideg, örömte- len kapcsolatának, és megkéri újdonsült szerelme kezét. (Randizni ugyan minek?)

És ez az a pont, amikor azon kapod magad, hogy üvöl- tözöl a könyvvel, mondván: Nem is ismered a csajt! Mi a második keresztneve, basszus? Libby, a hugicád pedig lepisz- szeg, és úgy vágja a fejedhez a popcornt, hogy föl sem néz a ráncos borítójú könyvtári könyvéből.

És ezért kések most el a munkaebédről.

Azért kések el, mert ez az én életem. Ez a motívum szab irányt a napjaimnak, erre az archetípusra rakódik rá mind- az, ami történik velem.

Én vagyok a nagyvárosi ember. De nem az, amelyik összejön a dögös farmerrel. Hanem a másik.

A merev, karót nyelt, agyonmanikűrözött irodalmi ügy- nök, aki a Peloton nyergében olvassa a kéziratot, míg be nem kúszik a szöveg helyére a békés, derűs tengerpartot ábrázoló képernyővédő.

Igen, én vagyok az, akit dobnak.

Nemcsak olvastam tehát a fent idézett sztorit, hanem át is éltem, méghozzá épp elégszer ahhoz, hogy tudjam: most is ez történik velem. Most, amikor telómat a fülemre szorítva szlalomozom Közép-Manhattanben a zsúfolt jár- dán, a késő délutáni csúcsban.

Még nem mondta ki, de már égnek áll a tarkómon a szőr, és liftezik a gyomrom. Pedig még csak terelgeti a tár- salgást a rajzfilmbe illő szakadékba pottyanás felé.

Úgy volt, hogy Grant két hétig lesz Texasban. Épp csak nyélbe üti az üzletet a cégük és a felvásárolni kívánt, San Antonio melletti butikhotel között, és már jön is. De mivel már kétszer volt részem üzleti út utáni szakításban, úgy fogadtam a kiruccanás hírét, mintha Grant azt közölte volna, hogy beállt haditengerésznek, és reggel indul a hajó. Libby próbált meggyőzni, hogy túlreagálom a dolgot, de nem lepődtem meg, amikor Grant három egymást kö- vető este nem hívott, majd a következő két estén rövidre fogta a beszélgetést. Akkor már tudtam, hogy ennek vége.

És három napja, pár órával a visszaút előtt, megtörtént a dolog.

Kiderült, hogy vis maior folytán tovább kell San Antonió- ban maradnia, mint tervezte. Ugyanis kilyukadt a vakbele. Elvileg vehettem volna gyorsan egy repülőjegyet, és rohanhattam volna a kórházba. Csakhogy épp küszöbön állt egy nagy üzlet, így a telómra kellett tapadnom, még- hozzá sziklaszilárd wifikapcsolat mellett. Az ügyfelem nagyon számított rám, mert ez volt az ő nagy-nagy, sors- fordító dobása. Meg aztán Grant kifejtette, hogy a vakbél- műtét rutineljárás, avagy, hogy szó szerint idézzem, „nem nagy ügy”.

Itthon maradtam hát, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ezzel átengedtem Grantet a kisvárosi románcok isteneinek. Rájuk bíztam, hogy tegyék vele azt, amihez a legjobban értenek.

Most pedig, három nappal később, gyakorlatilag sprin- telek a Good Luck tűsarkúban, hogy ne késsek túl sokat a munkaebédről, és közben görcsösen markolom a telómat. Grant hangja úgy rezonál bennem, mintha azt hallanám, hogy szöget ver a kapcsolatunk koporsójába.

Még egyszer. Ezt kérdésnek szántam, de parancsnak hangzott. Grant sóhajt egy nagyot.

Nem jövök vissza, Nora. Az elmúlt hét sok mindent meg- változtatott. Főleg engem – teszi hozzá egy kis kuncogással. Nagyot dobban, vagy inkább puffan az én rideg, nagyvárosi szívem.

Pék a csaj? – kérdezem. Grant kihagy egy ütemet.

Hogy?

Pék a csaj? – ismétlem, mintha ez egy tök normális, észszerű, alkalomhoz illő kérdés lenne. Mármint ahhoz az alkalomhoz, amikor telefonon rúg ki a pasid.

Aki miatt elhagysz – magyarázom.

Grant hallgat egy sort, majd beadja a derekát.

A hoteltulajdonos házaspár lánya. Úgy döntöttek, hogy nem adják el a szállodát. Én pedig itt maradok, és segítek nekik.

Nem tehetek róla, de muszáj röhögnöm. Mindig is így reagáltam a rossz hírekre. Lehet, hogy ezért osztották rám a saját életemben a főgonosznő szerepét, de mi mást tehet- nék? Rogyjak le a zsúfolt járdára, és olvadjak könnytócsává? Az mire lenne jó? Az étterem előtt megállok, és finoman megnyomkodom a szememet.

Tehát, csak hogy értsem, most az van, hogy lemondasz a fantasztikus munkádról, a fantasztikus kéglidről, meg rólam, és Texasba költözöl? És mindezt egy nő miatt teszed, akinek a szakmai önéletrajza annyiból áll, hogy ő „a hotel- tulajdonos házaspár lánya”?

Fontosabb dolgok is vannak az életben, mint a pénz és a fényes karrier, Nora – köp szemen Grant.

Én meg újfent elröhögöm magam, majd így szólok: Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszélsz-e. Grant egy milliárdos szállodamogul fia. Az, hogy

„ezüstkanállal a szájában született”, nagyon enyhe kifejezés. Alighanem a seggét is aranyfüsttel bevont klotyópapírral törölte.

Grant számára puszta formalitás volt az egyetem meg a gyakornoki munka, sőt, még rendes nadrágot is csak a forma kedvéért vesz föl, basszus! Hiszen nem ennek kö- szönheti a pozícióját, hanem a vegytiszta, leplezetlen nepo- tizmusnak.

Bízvást kijelenthetem tehát, hogy az utolsó mondatá- hoz pofa kellett. Rinocéroszbőrrel vastagon, vagy hogy stíl- szerű legyek, gazdagon bevont pofa.

Ezt nyilván hangosan is kimondtam, mert Grant kér- dőre von:

Ez meg mit jelentsen?

Bekukucskálok az étterem ablakán, majd a telefonra pillantok. Elkéstem, pedig nem szoktam. Most sem az volt a terv, hogy ez lesz a rólam alkotott első benyomás.

Grant, te egy harmincnégy éves trónörökös vagy. Nálunk, többieknél viszont szorosan összefügg a munka és a táplálékhoz jutás.

Látod? – csap le Grant. – Ezzel a szemlélettel számol- tam le egyszer s mindenkorra. Te néha olyan rideg tudsz lenni, Nora. Chastityvel azt tervezzük, hogy…

Nem áll szándékomban maró gúnnyal reagálni, de a név hallatán kiszakad belőlem egy rikácsoló kacaj. Ugyanis az a helyzet, hogy ha valami botrányosan szar dolog törté- nik velem, kilépek a testemből. Magamon kívülről figye- lem, ahogy történnek ezek a dolgok, és az jár a fejemben, hogy: Tényleg? Ilyen sorsot szán nekem az univerzum? Ilyen durván az orromra koppint?

Most éppen úgy, hogy a pasimat egy olyan nő karjaiba tereli, akinek a neve azt jelenti, hogy „az ép szűzhártya meg- őrzésének képessége”. Ez azért tényleg elég vicces, nem?

Grant bosszúsan belefújtat a telefonba.

Ők jó emberek, Nora. Ők a föld sója. És én is ilyen ember akarok lenni. Nora, ne csinálj úgy, mintha fölzaklatna…

Mi az, hogy ne csináljak úgy?

Soha nem volt szükséged rám…

Hát persze hogy nem szorulok rád!

Kemény munkával építettem föl az életemet, amely úgy, ahogy van, a sajátom. Azaz senki sem húzhatja ki alólam a dugót, hogy beszippantson az örvény, és elnyeljen valami kozmikus lefolyó.

Még csak nem is aludtál nálam soha… – mondja Grant.

Az én matracom objektíve jobb!

A matracvásárlást kilenc és fél havi kutatómunka előzte meg. Mi sem természetesebb, mint hogy pasit is nagyjából így választok, és mégis az a vége, ami.

…úgyhogy ne játszd el, hogy összetörtem a szívedet

– fejezi be a mondatot Grant. – Össze lehet azt egyáltalán törni?

Megint röhögnöm kell.

Grant ugyanis téved. Mert ha az ember szívét egyszer már úgy istenigazából darabokra zúzták, akkor egy ilyen telefonos lapátra tétel meg se kottyan. Okozhat szívizom- rándulást vagy enyhe szívzörejt, de összetörésről szó sincs.

Grant nagyon belelendült:

Még sírni sem láttalak soha!

Nagyon szívesen! – felelhetném, ha akarnám. Hányszor, de hányszor hallottuk Anyutól könnyes kacaj kíséretében, hogy a legutóbbi lovagja szerint túl emocionális!

Hát igen, ez a gond azzal, ha valaki nőnek születik: csi- nálhat bármit, semmi sem jó. Ha kimutatod az érzelmeidet, hisztérika vagy, ha pedig jól eldugod őket, hogy a pasidnak ne legyen rájuk gondja, akkor szívtelen némber.

Mennem kell, Grant – mondom.

Hát persze hogy menned kell – feleli.

A jelek szerint az, hogy tartom magam az előre megbe- szélt időponthoz, ékes bizonyítéka annak, hogy egy gonosz, frigid robot vagyok, aki százdollárosokból és csiszolatlan gyémántokból veti ágyát. (Bár úgy lenne!)

Elköszönés nélkül bontom a vonalat, majd befurak- szom az étterem ajtaja fölötti ponyvatető alá, és megpróbá- lom összeszedni magam. Veszek egy nagy levegőt, és várom, hogy elerednek-e a könnyeim. Nem erednek el. Sem most, sem máskor. És ezzel együtt tudok élni.

Ugyanis van munkám, amit Granttal ellentétben a ma- gam és a Nguyen Irodalmi Ügynökség javát szolgálva el is fogok végezni.

Lesimítom a hajamat, majd kihúzom magam, és belé- pek. Libabőrös lesz a karom az orkánszerű légkonditól.

Mivel az ebédidőn nagyjából túl vagyunk, gyér számú a vendégsereg. A hátsó régióban pillantom meg Charlie Last- rát, aki talpig feketébe öltözött, mint a könyvkiadás nagy- városi vámpírja.

Személyesen még nem találkoztunk, de kétszer is le- csekkoltam a Publishers Weeklyben megjelent közleményt, amely tudatja, hogy a Wharton House Books vezető szer- kesztőjévé lépett elő. A fotóját is rögzítette a memóriám: szi- gorú, sötét szemöldök, világosbarna szempár, kis ránc az állán a telt ajkak alatt. Az arcán pedig sötétlik egy anyajegy, amely nyilván „szépségfoltnak” minősülne, ha nő lenne. Charlie Lastra nem lehet több harmincötnél. Az arcát „kisfiúsnak” minősíthetnénk, ha nem tűnne olyan fáradt- nak, és nem vegyülnének a fekete hajába ősz szálak.

Továbbá homlokráncol. Vagy ajakbiggyeszt. A szája ajakbiggyeszt, a homloka ráncol… Ajak biggyed, redő táncol.

És az órájára pillant.

Ez nem jó jel. Mielőtt elindultam, Amy, a főnöknőm figyelmeztetett, hogy Charlie hírhedten morózus alak, de nem aggódtam. Hiszen mindig pontos vagyok.

Kivéve, ha telefonon tesznek lapátra. Olyankor, úgy tűnik, hat és fél percet kések.

– Helló! – nyújtom a kezem Charlie asztalához köze- ledve. – Nora Stephens. Nagyon örülök, hogy végre szemé- lyesen is találkozunk.

Föláll. Csikorog a padló a széke alatt. A fekete ruhája, a komor arca, valamint az egész lénye által keltett össz- hatás úgy működik, mint egy fekete lyuk: az utolsó cseppig kiszívja az étteremből a fényt, és örökre elnyeli.

A feketében járó emberek zömét amolyan lusta, fantá- ziátlan „professzionalizmus” vezérli, Charlie-n viszont csupa nagybetűs VÁLASZTÁSnak hat a laza merinói gyapjúszvetter, a nadrág és a bakancs. Úgy néz ki, mint egy celeb, akit meglesett az utcán egy lesifotós. Rajtakapom magam, hogy osztok-szorzok: azt számolgatom, hogy hány ameri- kai dollár lehet rajta. Libby szerint ez az én „zavaróan kö- zéposztálybeli partitrükköm”, pedig csak szeretem a szép cuccokat. A stresszes napokat gyakran zárom egy kis online kirakatnézegetéssel.

Charlie toalettjét nyolcszáz és ezer dollár között helyez- ném el. Ez, őszintén szólva, abszolút az én „sávom”, igaz, a tűsarkún kívül mindent használtan vettem.

Charlie két hosszú másodpercig nézi a tenyeremet, mielőtt belecsapna.

Késett – állapítja meg, majd leül. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy a szemembe nézzen.

Most komolyan, létezik rosszabb az olyan embernél, aki azt hiszi, hogy a társadalmi szerződésben lefektetett sza- bályok fölött áll, pusztán azért, mert vállalható arcberende- zéssel és dagadt pénztárcával született? Grant már ellőtte a mai toleranciaadagomat, úgyhogy nem fér bele még egy öntelt seggarc. Mégis muszáj végigjátszanom ezt a játékot, a szerzőim kedvéért.

Tudom – felelem széles, bocsánatkérő mosollyal, de nem kérek bocsánatot. – Köszönöm, hogy megvárt. A szerel- vény egyszer csak megállt az alagútban. Tudja, hogy van ez. Rám emeli a tekintetét. Most még sötétebb a szeme.

Olyan sötét, hogy nem is tudom, van-e a pupillája körül szivárványhártya. Az arca pedig elárulja, hogy nem tudja, hogy van ez, mármint a szerelvények vonatkozásában, amelyek ki tudja, milyen szörnyű, alantas okból, egyszer csak megállnak az alagútban.

Valószínűleg sosem jár metróval.

Valószínűleg csilivili, fekete limuzin fuvarozza minden- hova vagy Clydesdale paripák vonta, gótikus stílusú hintó.

Lefejtem magamról a blézeremet (halszálkamintás, Isa- bel Marant), és helyet foglalok Charlie-val szemben.

Rendelt már?

Nem – feleli.

Ennyit mond, nem többet. Reményeim megcsappannak.

Már több hete lefixáltuk ezt az ismerkedő ebédet, majd a múlt pénteken elküldtem Charlie-nak egyik legrégebbi ügyfelem, Dusty Fielding új kéziratát. Most viszont szöget üt a fejembe, hogy kitehetem-e a szerzőmet egy ilyen alak kénye-kedvének…

Kézbe veszem az étlapot.

A kecskesajtos salátájuk fenomenális – mondom. Charlie összecsukja az étlapját, és megint engem mére-

get, majd összehúzza a dús, fekete szemöldökét.

Most rögtön el kell mondanom – szólal meg a termé- szettől adódóan mély, rekedtes hangján –, hogy Fielding új könyve szerintem olvashatatlan.

Leesik az állam. Nem is tudom, mit mondjak. Nem terveztem, hogy szóba hozom a könyvet, hiszen Charlie e-mailben is bármikor megírhatta volna, hogy elutasítja. Továbbá úgy is közölhette volna, hogy mellőzi az „olvas- hatatlan” jelzőt.

De ha most látja jónak elmondani, akkor is úgy kívánja az illem, hogy legalább a kenyereskosarat megvárja.

Én is összecsukom az étlapomat, és összekulcsolom az ujjaimat az asztalon.

Szerintem pedig ez a legjobb könyv, amit eddig írt.

Dustynak már három könyve jelent meg, és mind a három fantasztikus, de egyik sem fogyott valami jól. A leg- utóbbi kiadója nem is reszkírozott tovább, így Dusty megint lubickol a mély vízben, mint a visszadobott hal, és fedelet keres a következő regénye feje fölé.