Brianna Wiest
Te magad vagy a hegy
Előszó
Az élet, akárcsak a természet, gyakran még olyankor is a
segítségünkre siet, amikor viszontagságokkal, kellemetlenségekkel,
változásokkal kell szembenéznünk.
Ahogy az erdőtüzek létfontosságúak a környezet ökológiájában
– új magvakat fakasztanak, amelyek aztán kicsíráznak a hőtől, és egész
fanemzedékek születnek meg belőlük –, időről időre a mi lelkünk is
keresztülmegy a pozitív szétesés vagy megtisztulás időszakain, amelynek során
elengedjük régi énképünket, és újjal váltjuk fel. Tudjuk, hogy a természet a
határokon a legtermékenyebb, ott a legexpanzívabb, ahol különböző klímák
találkoznak, ugyanígy mi is akkor alakulunk át, amikor szélsőséges állapotokba,
olyan helyzetekbe kerülünk, hogy ki kell lépnünk komfortzónánkból, és újra kell
rendeznünk sorainkat. Amikor nem támaszkodhatunk megküzdési mechanizmusainkra,
hogy elfedjük életproblémáinkat, úgy érezzük, mélypontra jutottunk. Az igazság
az, hogy ez a fajta ráeszmélés olyankor történik, amikor végre megbékéltünk régóta
meglévő problémáinkkal. Az összeomlás sokszor éppen az a fordulópont, amely
megelőzi az áttörést, olyasfajta pillanat, mint amikor a felrobbanó csillagból
szupernóva lesz.
Pontosan úgy, ahogy két egymásnak ütköző kőzetlemezből hegy
képződik, a mi hegyünk is egyszerre jelen lévő, ugyanakkor egymásnak feszülő
szükségletekből alakul ki. Ez a hegy elvárja, hogy összebékítsük két részünket:
a tudatost és a tudattalant, amelyik tudja, mit akarunk, és amelyiknek fogalma
sincs, mi tart még mindig vissza a megvalósítástól.
A hegyet régóta használják a szellemi megvilágosodás, a
személyes fejlődési út vagy a leküzdhetetlennek tűnő nehézségek metaforájaként.
Mint a természetben oly sok mindentől, a hegyektől is valami eredendő
bölcsességet tanulhatunk: miképp valósíthatjuk meg a bennünk szunnyadó legjobb
lehetőségeket.
Az emberi lét célja a fejlődés. Az élet minden aspektusában
ez mutatkozik meg. A fajok sokasodnak, a DNS egyes szakaszok elhagyásával
és újabbak kialakításával fejlődik, a Világegyetem határai folyamatosan
tágulnak. Hasonlóképpen, az élet összes szépségének és mélységének felfogására
való képességünk korlátlanul nőhet a bensőnkben, ha hajlandók vagyunk
kezünkbe venni a problémáinkat, és katalizátorként fogjuk fel őket. Az
erdőségeknek ehhez lángba kell borulniuk, a vulkánoknak ki kell törniük, a
csillagoknak fel kell robbanniuk, az embernek pedig ahhoz, hogy megváltozzon,
sokszor az kell, hogy szembesüljön vele: nincs más választása, mint a
változás.
Amikor egy hegy tornyosul előttünk, ez nem feltétlenül azt
jelenti, hogy valamilyen értelemben alapvető baj lenne velünk.
A természetben minden tökéletlen, de éppen a tökéletlenség miatt
lehetséges a fejlődés. Ha minden egyforma lenne, a csillagokat és bolygókat
megteremtő gravitáció sem működhetne. Törések, hibák, hézagok híján nem
fejlődhetne, nem is jöhetne létre semmi. Tökéletlenségünk nem arra utal, hogy
valamiképpen hibáztunk volna – azt jelzi, hogy emberek vagyunk, de ami még
fontosabb: további lehetőségek rejlenek bennünk.
Talán tudjuk, mi a hegyünk. Talán egy függőség, a testsúly,
egy kapcsolat, munka, motiváció, vagy pénz. Talán nem tudjuk. Lehet valamilyen
bizonytalan szorongás, önbizalomhiány, félelem, mindenre kiáradó általános
elégedetlenség. A hegy sokszor nem annyira előttünk tornyosuló nehézség,
mint inkább bennünk megbúvó probléma, bizonytalan alap, amely esetleg fel sem
tűnik a felszínen, mégis életünk minden pontját érinti.
Amikor a körülményekből adódó probléma jelentkezik, igazából
az élet valóságával kerülünk szembe. Ha a probléma krónikus, önmagunk
valóságával állunk szemben. Amikor egy hegy emelkedik előttünk, sokszor azt
hisszük, hogy az élet nehézségeivel találkoztunk, pedig valójában szinte mindig
arról van szó, hogy éveken át felhalmozott apró traumák, alkalmazkodási
kényszerek, megküzdési stratégiák adódtak össze az idők során.
A hegy a köztünk és vágyott életünk között húzódó
akadály. Szembenézni vele – ez az egyetlen út, amely elvezet a szabadsághoz és
kiteljesedéshez. Azért vagyunk itt, mert valamilyen trigger megmutatta a
sérülésünket, sérülésünk pedig megmutatja az utat, az út pedig megmutatja
sorsunkat.
Amikor ilyesfajta törésponthoz – a hegy lábához, a tűz
hevéhez, a végső felébredés előtti legsötétebb éjszakához – érkezünk, az
összeomlás legfontosabb pontjához értünk, és ha rászánjuk a munkát, kiderül,
hogy ez vezet az áttöréshez, amelyre egész életünkben vártunk.
Korábbi énünk már nem képes azt az életet élni, amelyet
eddig próbáltunk fenntartani. Ideje újradefiniálnunk magunkat, ideje
újjászületnünk.
Régi énünket bele kell vetnünk látomásunk tüzébe. Meg kell
tanulnunk úgy gondolkodni, ahogy korábban soha nem tettük. El kell gyászolnunk
egykori, fiatalabb énünket, aki eljutott idáig, de innen már nem képes
továbbvinni minket. Magunk elé kell idézni jövőbeli énünket, és eggyé kell
válnunk vele, életünk főszereplőjével, aki ettől kezdve vezetni fog bennünket.
Egészen egyszerű, néma, mégis gigászi feladat áll előttünk. Akkora vállalás,
amilyennel a legtöbben meg sem próbálkoznak. Most kell megtanulnunk, hogy
agilisak, ellenállóképesebbek legyünk, és megismerjük önmagunkat. Teljesen meg
kell változnunk, nem lehetünk többé azok, akik voltunk.
Az előttünk magasodó hegy életünk értelme, ittlétünk célja,
a mi utunk, amely végre megnyílt előttünk. Egyszer majd túljutunk rajta, de
ennek során olyasvalakivé válunk, aki örökké velünk marad.
Végső soron nem a hegyet, hanem önmagunkat kell leküzdenünk.
1.
Te magad vagy a hegy
Az életben semmi sem tart vissza jobban saját magunknál.
Ha örökösen szakadék választja el azt, ahol vagyunk, attól,
ahol lenni szeretnénk – és hiába próbáljuk áthidalni, megakadályoz benne saját
ellenállásunk, fájdalmunk, a kellemetlenség érzete –, ez szinte mindig az
önszabotázs hatása.
A felszínen úgy tűnhet, hogy az önszabotázs
mazochizmus. Mintha az öngyűlölet, az önbizalomhiány, a hiányzó akaraterő jele
volna. Valójában azonban egyszerűen egy öntudatlan szükségletet fejez ki,
amelyet az önszabotáló viselkedés elégít ki. Ahhoz, hogy leküzdhessük,
lélektani mélyfúrást kell végeznünk. Meg kell találnunk a traumatizáló
eseményt, ki kell engednünk a feldolgozatlan érzelmeket, egészségesebb utat
kell találnunk szükségleteink kielégítésére, újra kell teremtenünk az
énképünket, fejlesztenünk kell néhány képességet, például érzelmi
intelligenciánkat és ellenálló képességünket.
Nem kis feladat ez, valamikor azonban mindannyiunknak el
kell végeznünk ezt a munkát.
Az önszabotázs kezdetben nem mindig nyilvánvaló
Carl Jung egyszer kisgyermek korában elesett az iskola
udvarán, és beütötte a fejét. Miután megsérült, azt gondolta: „Akkor talán
többé nem is kell visszamennem az iskolába.”
Noha ma már nagy hatású munkásságáról ismerjük, igazából nem
szeretett iskolába járni, nehezen illeszkedett be a társai közé. Nem sokkal az
említett eset után időnként leküzdhetetlen ájulási rohamok törtek rá. Ahogy ma
mondanánk, öntudatlanul „neurózist” fejlesztett ki magában, utóbb pedig
felismerte, hogy minden neurózis valamilyen „legitim szenvedést pótol”.
Jung esetében az történt, hogy az ájulást öntudatlanul
összekapcsolta az iskolából való távolmaradással. Mint később gondolta, ájulási
rohamaiban az a tudattalan vágya nyilvánult meg, hogy kikerüljön az osztályból,
ahol kellemetlenül, boldogtalanul érezte magát. Hozzá hasonlóan sok embernél a
félelem vagy a ragaszkodás nagyon gyakran mélyebb problémák tünete, amelyek
leküzdésére nincs ennél jobb módszerük.
Az önszabotázs is egyfajta megküzdési mechanizmus
Önszabotázs olyankor lép fel, ha nem vagyunk hajlandóak
tudatosan szembenézni legbenső szükségleteinkkel, mert többnyire azt hisszük,
nem tudnánk kielégíteni őket.
Néha a kapcsolatainkat tesszük tönkre, mert igazából
szeretnénk megtalálni önmagunkat, de közben attól is félünk, hogy egyedül
maradjunk. Máskor szakmai sikerességünket akadályozzuk meg, mert valójában művészettel
szeretnénk foglalkozni, ugyanakkor a társadalom szemében ettől kevésbé
ambiciózusnak tűnnénk. Időnként érzelmeink pszichoanalitikus értelmezésével
hátráltatjuk saját gyógyulásunkat, hogy ne kelljen őket valóban átélnünk.
Olykor az önmagunkkal folytatott beszélgetést hiúsítjuk meg, mert ha hinnénk
magunkban, szabadon kilépnénk a világba, kockázatot vállalnánk, ettől pedig
sebezhetőnek éreznénk magunkat.
Végső soron az önszabotázs sokszor csak egy maladaptív
megküzdési stratégia, hogy megkapjuk, amire szükségünk van, de ne kelljen
igazából foglalkozni vele, hogy miben is áll ez a szükséglet. Ám az összes
többi megküzdési stratégiához hasonlóan ez is csak a megküzdésre szolgál. Nem
válasz, nem megoldás, soha nem szünteti meg igazán a problémát. Csak eltompítjuk
a vágyainkat, ideiglenesen egy kis ízelítőt szerzünk a megkönnyebbülésből.
Az önszabotázs irracionális félelemből fakad
Leginkább önszabotáló viselkedésünk olykor valójában a
világra és önmagunkra vonatkozó, régóta dédelgetett, soha meg nem vizsgált
félelmeink következménye.
Talán abból a gondolatból fakad, hogy buták, csúnyák
vagyunk, nem tetszünk senkinek. Vagy attól való félelmünkből, hogy kirúgnak az
állásunkból, hogy beszálljunk egy liftbe, vagy belekezdjünk egy új kapcsolatba.
Más esetekben még elvontabb oka lehet, például az a gondolat, hogy „üldöznek”,
átlépik a határainkat, „el akarnak kapni” vagy rágalmaznak minket.
Az ilyen hiedelmekből idővel mániák lesznek.
A legtöbb embernél az absztrakt rettegésben valójában
legitim félelem jelenik meg. Miután túlságosan riasztó lenne megmaradni a
valóságos félelemnél, olyan problémákra, körülményekre vetítjük ki, amelyek
kisebb eséllyel fordulnak elő. Ha egészen valószerűtlen szituációt választunk,
„biztonságos” lesz amiatt aggódni, mert tudat alatt már tudjuk, hogy nem
fordulhat elő. Tehát utat találhatunk érzéseink kifejezésére anélkül, hogy
valódi veszélybe sodornánk magunkat.
Például, ha nagyon félünk beülni másvalakinek a kocsijába,
talán igazából a kontroll elvesztésétől rettegünk, vagy attól, hogy más fogja
irányítani az életünket. Talán az „előrehaladástól” rettegünk, a mozgó autó
egyszerűen csak ezt jeleníti meg.
Ha tudatában lennénk a valódi problémának, elkezdhetnénk a
megoldásán dolgozni, talán úgy, hogy legelőször is felismerjük, hányféle módon
mondunk le saját erőnkről, vagyunk túlságosan passzívak. Ha viszont nem
ismerjük az igazi okot, továbbra is arra vesztegetjük az időnket, hogy
próbálunk nem idegeskedni, kevésbé szorongani, amikor kocsiba ülünk, de
kiderül, hogy hiába, csak egyre rosszabb lesz.
Ha a felszíni problémát próbáljuk kezelni, mindig falba
ütközünk. Mert azelőtt próbáljuk letépni a sebtapaszt, hogy bármilyen
stratégiánk lenne a seb begyógyítására.
Az önszabotázs tudattalan negatív asszociációkból ered
Az önszabotázs az egyik első jele annak is, hogy belső
narratívánk elavult, korlátoz, vagy egyszerűen csak nem felel meg a valóságnak.
Életünket nemcsak az határozza meg, amit róla gondolunk –
hanem az is, amit önmagunkról gondolunk. Saját énképünk eszméjét egész
életünkben építgetjük. Darabokból rakjuk össze, a környezetünktől szerzett
adatokból, benyomásokból: hogy mit hittek rólunk a szüleink, minek láttak
kortársaink, mit tartunk magától értetődőnek a személyes tapasztalataink
alapján, és így tovább. Az énképünkön azért nehéz változtatni, mert agyunk
megerősítési torzítása úgy hat, hogy igazolja önmagunkról táplált korábbi
hiedelmeinket.
Sokszor azzal követünk el önszabotázst, hogy a fejünkben
negatív asszociáció köti össze az általunk áhított célt az olyan emberekkel, akik
elérték vagy törekednek rá.
Ha az a problémánk, hogy szeretnénk elérni az anyagi
biztonságot, mégis folyton meghiúsítjuk minden igyekezetünket, hogy
megteremtsük magunknak, vissza kell mennünk a pénzről alkotott eredendő
elképzelésünkig. Hogyan kezelték a pénzügyeiket a szüleink? Vagy ami még
fontosabb, mit mondtak azokról, akiknek volt pénzük, és azokról, akiknek nem
volt? Sok anyagi problémákkal küzdő ember azzal igazolja az élethelyzetét, hogy
a pénzt mint olyat teljes egészében elutasítja. Azt vallja, hogy akinek pénze
van, az mind borzalmas. Ha olyan környezetben nőttünk fel, ahol egész
életünkben azzal traktáltak, hogy mind ilyen, akinek pénze van, ne
csodálkozzunk, ha mi majd mindent megteszünk az ellen, hogy nekünk legyen!
Az önszabotázsunk tárgyát illető szorongásunkban rendszerint
saját korlátozó hiedelmeink tükröződnek.
Lehet, hogy az egészséget a kiszolgáltatottsággal kapcsoljuk
össze, mert volt egy tökéletesen egészséges szülőnk, aki egyszer csak
megbetegedett. Talán azért nem írjuk meg a mesterművünket, mert igazából nem
szeretünk írni, csak szeretnénk „sikeresnek” látszani, hogy dicséretet kapjunk.
Az emberek tipikusan olyankor törekednek erre, amikor elfogadásra vágynak, de
nem kapják meg. Előfordulhat, hogy azért fogyasztunk ártalmas ételeket, mert
megnyugtatnak, de soha nem tesszük fel a kérdést, miért is szorulunk
megnyugtatásra. Esetleg nem is vagyunk igazán pesszimisták, de másképpen nem
tudunk az emberekhez kapcsolódni, csak ha panaszkodunk nekik.
Ahhoz, hogy mindezt megváltoztassuk, legelőször is meg kell
kérdőjeleznünk a meglévő gondolatainkat, majd le kell cserélnünk őket.
Be kell látnunk, hogy távolról sem mindenki korrupt, akinek
pénze van. Vagy ami még fontosabb, mivel egyesek önző módon használják a
pénzüket, még nagyobb a jelentősége annak, hogy más jó szándékú, becsületes
emberek nem félnek megszerezni ezt a nagyon lényeges eszközt, hogy a többiek és
önmaguk számára még több időt, lehetőséget, jólétet teremtsenek. Rá kell
jönnünk, hogy az egészség nem növeli, hanem csökkenti a kiszolgáltatottságot,
és bár mindenkit bírálnak, aki valamit tesz a közösségért, ez nem ok arra, hogy
mi ne tegyünk semmit. Be kell bizonyítanunk önmagunknak, hogy önmagunk
megnyugtatásának az egészségtelen táplálkozáson kívül számtalan más, jóval
hatékonyabb útja létezik, és hogy másokhoz kapcsolódni nem csak negatív
hozzáállással lehet.
Amint elkezdjük igazán megfigyelni és kétségbe vonni korábbi
hiedelmeinket, azonnal rájövünk, mindig is mennyire torzak, észszerűtlenek
voltak – arról nem is beszélve, hogy mennyire visszatartottak a bennünk rejlő
igazi lehetőségektől.
