A holokauszt mint elbeszélés - A hazugság helye

A magyar holokauszt hatvanadik évfordulója arra nyújtott alkalmat és késztetést, hogy elbeszéléssé homogenizálódjon, s ezáltal beépüljön a magyar nemzet kollektív tudatába. A tét szinte a megtörténtekével azonos súlyú. Ha a narratíva igazul beszéltetik el, mód nyílna megszabadulni a bűntől, s a bűn okozta betegségtől az igazság gyógyító ereje, s médiuma a kultúra illetve a kultúrába szervülés/ oldódás folyamata révén. Az elpusztítottak így nemcsak végtisztességet kapnának, de haláluk is értelmet nyerhetne. Az égető aktualitás egyaránt vonatkozik a még köztünk élő szereplőkre, de még inkább az utánuk következő nemzedékekre amelyek az eredeti résztvevőkhöz hasonlóan a meg nem emésztett múlt foglyai és ártatlan elszenvedői. Az évforduló inkább két kijegecesedett narratíva szála magyarok követték el a bűnt magyarok ellen", illetve az elárult állampolgár" kevés igazságot (gyógyszert) nyújt. A tettet valóban magyarok követték el (s ez akár előrelépésnek is tekinthető a németekre hárítással szemben), de nem magyarok, hanem egy olyan népcsoport ellen, akik asszimilálódni kívántak a magyarsághoz vagy itt, ezen a földön, ebben a sorsban, ebben a kultúrában szerettek volna boldogulni a 19. század első felétől. (1944 előtti történetük mindössze huszonöt éves állampolgári jogegyenlőséget mutat fel, s a holokauszt elkövetésekor jogaik messze a feudális jogosítványaik alatt maradtak.) A magyar holokauszt ugyanis egy közel kétszáz éves be(nem)fogadás történet végére kitett pont.
A HOLOKAUSZT MINT ELBESZÉLÉS címen sorba írt és rendezett esszéknek ugyan a történelem a témája de nem annak többé-kevésbé föltárt, úgynevezett tényei, hanem az elmondásuk problémája.
A 21. század narratívájának egyre meghatározóbb médiuma a múzeum és emlékhely, illetve: a hiteles helyen felállított múzeum. Az eredetileg Magyar Holokauszt Múzeumnak indult Páva project a rendszerváltás utáni kortörténetét jeleníti meg. A HAZUGSÁG HELYE cikkekből, feljegyzésekből, levelekből állt össze az emlékezéseltérítés szociográfiájává.
Végtelenül belekeveredve nem az emlék, de az ezzel egyet jelentő élet(em) helyéért küzdve csak tanú lehettem. Ha nem is az ítéletet; de a tanulságot levontam: életnek nem lehet helye ott, ahol nem engedik az emléket a helyére. A szembenézéssel, a mágikus-szimbolikus újrajátszással a megkönnyebbítő katarzisba. Ennek a katarzisnak helye van. Földrajzilag megragadható, szakralizált térben, és a lélek tereiben. Mindkettőnek szüksége van vagy inkább: lett volna egy szilárd és szent pontra.
Nekem e szent és szilárd hely hiányának, a hiány helyének és állapotának a körbejárása adatott meg. S a fájdalma. A tanúság persze nem élet. De bízom abban, hogy egyszer, valahol az fakadhat belőle"-zárja szavait (és történetét) a szerző.