Eszterházy Miklós nádor (1583-1645)

Kettős veszedelem fenyegeti az életrajzírót munkája közben. Az egyik az, hogy elfogulttá válik a személy iránt, akinek életét és jelentőségét kutatja: mégpedig ritkábban úgy, hogy vele szemben ellenszenvvel viseltetik, gyakrabban pedig azáltal, hogy róla csak jót akar föltételezni. Természetes is, hogy így van. Hiszen ha a valóságnak megfelelő képet akar rajzolni magának, eleven embert és nem élettelen árnyékot, egészen bele kell élnie magát annak egyéniségébe, valósággal eggyé kell forrnia vele a rekonstrukció munkája közben, hogy el tudja képzelni, hogy meg tudja magyarázni a lélek belsejét, a cselekvések mozgató rugóit. Az ő írásait forgatja, az ő életét követi lépésről-lépésre, mintegy hősének társaságában él hónapokon, vagy éppen éveken keresztül s azalatt gondolkozását kitölti, életének egész tudományos oldalát lefoglalja. S amint az ember önmagával szemben tud a legkevésbé objektív lenni, önmaga cselekvéseit tudja legjobban megokolni s jogosnak tartani másokkal szemben, némiképpen hasonlóan az író is, tárgyához hasonulva, hősét könnyen mentegetni próbálja, tévedéseit, ballépéseit kimagyarázni és hajlandó lesz a múltban azzal szembehelyezkedett történelmi szereplőket elítélni. A másik veszedelem életrajzírás esetében abban áll, hogy a történetíró mindent saját tárgyán keresztül figyel és szinte kikerülhetetlenül abba a hibába esik, hogy hősének jelentőségét túlértékeli. Nem foglalkozhat a kor többi szereplőjével is éppen olyan részletesen, tehát hajlandó bizonyos gondolatokat, eszméket és eredményeket kizárólag neki tulajdonítani, pedig talán másoknak nagyobb részük volt azokban.