Vera Végtelen Világa

Beck Zoli · 2019. 09. 26. · 5 perc olvasnivaló

Nem tudom, tényleg nem tudom, kell-e, egyáltalán van-e értelme Grecsó Krisztián legújabb regényéről írnom. Bizonytalanságom egyik alapvető oka az, hogy ez aztán tényleg állati népszerű könyv, valódi könyvsiker. És ennek a szövegnek volt várása, interjúk a szerzővel, recenziók, kritikák, komoly fókusz. Megdöbbennék, ha ez a regény nem kerülne be a Libri-díj jövő évi tízes listájába. Kell-e tehát népszerűsíteni a népszerűt – vizet a tengerbe, homokot a sivatagba, cukrozni a cukrot, mit tudom én. Másrészt – és ezt a dilemmát is elődobtam már valahol – az ember mégiscsak egy barátja könyvéről ír, ami azt követeli, hogy elég mélyre menj, amikor írsz, mégse kenheted el az egészet azzal, hogy: „jó-jó”, tartozol ennyivel egy barátnak; másfelől viszont csak nem viszel be ütést, nyilvánosan legalábbis, ha mégis nagyon bírálni kellene.

Kopasz

Mindebből – hogy ezt hosszúra ne húzzam, hiszen mégis világos a vége a hezitálásnak, különben most mit olvasnál – az következett, hogy írnom kell, hogy dolgom írni. Bár következhetett volna az is, hogy éppen írni nem szabad.

Ahogy megjelent a könyv (mert én is azok között voltam, akik nagyon várták, hogy mikor), mentem a könyvesboltba megvásárolni. Aztán lelkesen haza, közben dobtam egy üzenetet a Grecsónak, hogy a könyv nálam, szóval kezdhet baromira izgulni, mert itt olvasás kezdődik. Színpadra, öregem. Azt írta, sajnálja, hogy meg kellett vennem, nála a családunknak szánt példány, de én türelmetlen voltam, szóval nem akartam megvárni, amíg az ideér: ezt a könyvet (a vásároltat) olvasókönyvnek, az ajándékpéldányt meg szeretetkönyvnek neveztük el – ebből világossá válik az is, hogy a negyvenes férfiak érzékeny-érzelgős cseppfolyóssága nem mindig kontrollált. Szóval az ép, dedikált kötet egyszerűen kultusztárgy, a másik meg foltos, gyűrött, összefirkált munkapéldány.

Egyébként leginkább ettől az érzelgősségtől féltem: a történet 1980-ban játszódik, Béla bácsi születésnapi mulatságától Karácsonyig, vagy mondjuk Lehockiék (a címszereplő felől olvasva: Józef) érkezésétől a távozásukig, vagy a titkok megsejtésétől a titoktalanításig. Hogy nehogy az legyen, hogy nosztalgia, túlontúl hosszú leírás a Wartburg 353-ról, szóval hogy nem látunk át a párán, hogy kesergünk az ártatlanságunk elvesztésén. Szerencsére nem ez lett. Ez a Grecsó legjobb könyve. Pontosan megírt szöveg, nem terjengős és nem körülményes, a mesterség olykor azért áthallatszik, de szinte végig – és különösen az utolsó, kifejezetten ütős 60-80 oldalon – lendületes, egybetartott próza van. A nézőpont, a narrátori pozíció látszólag a kifejezett harmadik személyé, felnőtt hang ez, de nem Vera felnőtt hangja, tehát nem imitált visszaemlékezés, amiként nem is mindentudó elbeszélőnk van: bár olyan, aki objektív, eltartja magától a tárgyát, de nem tud nem empatikus lenni. Együtt érez Verával, bármennyire is nem akar – de ez nem csap át moralizálásba soha, attól megvédi az, hogy olykor ez a hang mintha Vera belső monológjával egybejátszana. A gyermek perspektívája a felnőtt kontrollált hangján.  Ezt egyébként nehéz volt az elején elfogadnom: azt, hogy ez így lesz, Lehockiékról (Jakubról és Józefről), apáról és Béláról, Sára néniről és anyuról, Sáriról, és így tovább már az első, születésnapi jelenetből így, ezen a kevert hangon kapunk jellemzést. Valahogy úgy, mintha egy filmben az operatőr nem akarná megemelni a kamerát, mindig a gyerek magasságában mozog, azt veszi észre, ami ebben a magasságban van, ám közben tudatosan, leíró-elemző akarattal pásztáz. Ugyanígy egyszerre belső és külső élményként íródik meg a Sári-Vera konfliktus, a barátság-elválás-újra találkozás története, és közben a hang (a narrátor hangja) és Vera nézőpontja egyre erősebben kapcsolódik össze: amiként ez a lány halad a felnőtté válás útján, amiről nem az események, inkább hangjának ily módon való változása tudósít bennünket.

Talán ezért is kevés a párbeszéd (vagy olyan nehézkes, mint amikor apu felhívja Géza bácsit, elsimítani Vera ügyét), miközben folytonos dialógusok zajlanak a leírásban, de nem kifejtetten, hanem egyből az értelmezői szűrőn keresztül. Hogy mit mond a felindult Béla (a férj), hogyan vádaskodik, hogyan kéri számon Sárát (a színésznő feleséget), ezt inkább elcsípett félmondatok magyarázataiból, vagy más eseményelemek leírásából sejtjük. Mondjuk abból, hogy a hátul összekócolt haj problémája felmerül ugyan, de arra csak néhány fejezettel arrébb reagál Sári, egy valószínűsíthető családi veszekedést értelmezve azzal, hogy az nem összekócoltság, hanem tupír. A ki-nem-mondottság állandó, lefojtott feszültsége a regény ereje. És persze, az idő is így, Vera felől elrendezve, de nem az ő hangján elbeszélve lesz különössé, lebegővé, bizonytalanná. A kitartott, végtelennek tűnő pillanat: az iskolai versenyen, vagy a farkasszemet nézés Géza bácsival a villamos megállójában.
Nos, ezen a hangon van megírva ez a beavatás-történet, az első szerelemé, az önmagával bajlódó tinédzseré, és körülötte a homályban hagyott, mégis pontosan érzékelhető valóságé. Azé a valóságé, amelyről tudjuk: kiábrándító, korrupt és boldogtalan, de legalábbis szorongó, és bizonytalan emberek azok a felnőttek, akik mi is leszünk majd – ha felnövünk egyszer. Mert gyerekként sem vagyunk tiszták és ártatlanok.

Nézz szét mi van még Beck Zoli polcán

További bejegyzések

Válasszon könyvet Beck Zoli polcáról (26)