Magyar középkor Facebookra hangolva

Boldizsár Ildikó · 2019. 11. 13. · 2 perc olvasnivaló

Nagyra becsülöm azokat a pedagógusokat, akik nem a tudásátadást tartják hivatásuk legfontosabb elemének, hanem a diákokkal való kapcsolódás lehetőségét. Munkájuk során nem abból indulnak ki, hogy mit kell megtanítaniuk az ilyen-olyan kerettantervek szigorú követelményrendszerében, hanem abból, hogy kiknek és hogyan fogják megtenni ezt. Jár némi nehézséggel az efféle szemlélet, mert időről időre – sajnos manapság egyre gyakrabban – meg kell újítani a módszert, hiszen az, ami „tavaly” még működött, az „idén” már szinte biztosan nem fog. Szülőként és tanárként is tapasztalom, hogy egyre nagyobb a nyelvi, és ebből következően a kommunikációs szakadék a felnőttek és a fiatalok között, s a közös nyelv hiánya nemcsak a mindennapi kommunikáció során gördít akadályokat a megértés elé, hanem tanítás közben is. Anyaként gyakran megkérdezem a három gyerekemtől, hogy tulajdonképpen miről is beszélgetnek egymás között, és igyekszem megérteni a türelmes vagy türelmetlen magyarázataikat. Tanárként azonban máshogy élem meg a kommunikációs szakadékot: mivel idő hiányában nem sok lehetőség nyílik egymás mondatainak magyarról magyarra fordítására, törekszem arra, hogy időnként az általuk ismert és preferált nyelven is át tudjam adni az ismeretek egy részét, persze a jópofizás látszata vagy a tananyag lebutítása nélkül. Egyre nehezebb ugyanis megragadni a figyelmüket, rengeteg idő, energia megy el a megfelelő eszközök megtalálására és alkalmazására.

25 szelfi

Talán Lőrinc Lászlót, a Történelemtanárok Egyletének alelnökét is egy hasonló tapasztalat vezette, amikor egy olyan „mintha-történelemkönyvet” írt, amelyben a tananyag – nevezetesen a négy évszázadot felölelő Árpád-kor – a mai fiatalok internetes, virtuális nyelvén elevenedik meg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a könyvben az akkor élt híres vagy kevésbé híres személyiségek (törzsvezérek, királyok, királynők, krónikások, földesurak és egyszerű emberek) egy-egy szelfit posztolnak – Bertóthy Ágnes és Rátkai Kornél  megformálásában –, melyek után érdekes, vicces, remek poénokkal tarkított Facebook-kommentek következnek. A rengeteg információt és tudást tartalmazó „tananyag” épp ezekből az első olvasásra valóban poénosnak tűnő kommentekből áll össze. Úgy elevenednek meg a magyar középkor eseményei, kultúrtörténeti és életmódbeli sajátosságai, hogy észre sem vesszük, mennyi mindent megtanultunk közben. A biztonság kedvéért azért a szerző minden fejezet végén közöl egy rövid, lényegre törő, sőt tudományos igényű összefoglalót is az adott eseményről.

Én azt szeretem legjobban a könyvben, hogy a történelem festménnyé vagy szoborrá merevedett alakjai életre kelnek benne, kiderül róluk, hogy ők is tele voltak érzelmekkel, hatalomvággyal, haraggal, intrikával és persze sok-sok reménnyel egy jobb élettel, élhető világgal kapcsolatban. Lőrinc Lászlónak sikerült elkerülnie a legnagyobb veszélyt írás közben: nem tűnik sem erőltetettnek, sem kínos utánzásnak az, ahogyan a virtuális szlenget használja. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy saját diákjai is segítettek a történelmi tények „fészbukkosításában”, poénokká alakításában, ami már önmagában is inspiráló feladat lehetett számukra. Nem csupán hasznos kiegészítő anyagként tudom elképzelni az oktatásban, hanem szövegértést segítő, fantáziát megmozgató, további kutakodásra vagy éppen további kommentek írására ösztönző segédeszközként is.

Csupán egy bajom van ezzel az egésszel: lehet, hogy azok, akik jövőre tanulják az Árpád-kort, már egy szót sem fognak érteni belőle.

Nézz szét mi van még Boldizsár Ildikó polcán

További bejegyzések