Metaxa

Metaxa

Buba | 2011-10-12 16:16:00

MI,
magyarországon mind alkoholisták vagyunk, tételmondatként ennyi elég is, míg felszegjük a fejünket erre a bárpult fölül, el kell hogy mondjam, mindenki nemecsekernő is, einstandolnak a nagyok, mi meg nézünk angyalian, meghalunk a semmiért, de legalább hősökként, vagy ha nem is, akkor...

MI,
magyarországon mind alkoholisták vagyunk, tételmondatként ennyi elég is, míg felszegjük a fejünket erre a bárpult fölül, el kell hogy mondjam, mindenki nemecsekernő is, einstandolnak a nagyok, mi meg nézünk angyalian, meghalunk a semmiért, de legalább hősökként, vagy ha nem is, akkor legalább magunkért, ennek a hősmítoszunknak különböző figurái vannak, sándor, meg az aradiak a hazáért és a hazába haltak, endre a párizsi nőkbe, attila a kiépült vonathálózatba, és nem párnák közt, mert mi úgy élünk, hogy a halálunk minősítsen, ne az életünk,
mi, magyarok csempészünk, ha külföldre szakadunk akár csak egy kis időre is, pedig már nem is akarjuk behozni azt a füvet, régiséget, bármit, de benne van a vérünkben, árpád népe, ez van, laci vasat eszik, mert azt szereti, majd fát, tigrisek és anyajuhok között élünk, akik embernek álcázzák magukat, de ez nem furcsa igazán, vasárnapi blikk címlapfotói, tehát mi vagyunk a bolondok, aki úgy olvassuk ezt a világot, mintha valóság volna, mintha igaz volna, szeretnénk hinni benne, metagalaxisunk metahőseiben metaxázva, viola damorén húzzuk életünk, mert minden szerelem, de máshogy szeretni csak mást lehet, mondja az asztrológusom, szóval lehet igazi az őrült szerelem két nő iránt, ennyiből, de azért

ŐK,
a férfiak elég balfaszok, megadják magukat nekünk, nőknek, meg se mozdulsz, nem hagy időt, kezében, markában vagy, gyöngülsz, most árul el a test, beleájulsz az árulásba, ajkán fényes gombok, nyelve, keze finom érintései nyomán borzongások, apró tüzek keletkeznek, egyre forróbb, átölel a zsibbadás, hasfalad közepéből szív fel az örvény, a férfiak tehetetlenek ebben a meta(xa)országban, meta(xa)regényben, és még a végén is egy nőhöz szaladnak gyógyulásért, persze nem hisznek benne sem, meg a g-moll nőkben,mert az csupa zenei közhely, gisz kell, meg fisz, hogy izgalmas legyen, hogy szakadjanak a húrok a csempészett brácsán, vagy tante violán, vagy manyika hátán, hogy könyvet lehessen róla írni, szigorúan terápiás jelleggel, ahhoz két nő kell, de akinek a teremtéslegenda szerint sellő az anyja, attól ez szinte érthető, egy gisz és egy fisz nő, egy szimfóniában, a férfiak maddox-módszerrel dolgoznak, továbbfejlesztett maddox-módszerrel élik életük, mikor is a képzés egy pontján a zenészt megfosztják hangszerétől, elkülönítik tőle, hónapokig csak mozgásokat gyakorolnak, ujjukat, karjukat, testüket tornáztatják, feszítik, hajlítgatják, a maddox-módszer gyakorlásával a zenészek egy idő után hallani kezdik a hangokat, amiket a semmiből, a levegőből csalnak elő ügyes kezükkel, ők hallják belül a csendet, míg kint nagy a zűrzavar, és a tükör előtt gyakorolnak, lángoló kard formájú ef-rés, ébenfa kulcs, a nyak végén mosolygó puttófej, hogy mire eljön az idő, már minden tökéletes legyen, mire élni kell, addigra megtanulják a szabályokat, aztán csöngetnek, és a tükröt betöri egy nő, a gyógyüdülőben viszont nyugalom van, meg kapnak kapcsos könyvet, mint attila, bár hirsch doktornő nem egy edit, de megteszi egy regény erejéig, régi trükk ez, mise en abyme,

ÉN,
azt olvasom, amit ő ír az intézetben, a metaregényben, az ő kiléte nem egészen világos, lehet, hogy félix vagy x, (x-man), vagy zsolt az, de talán bolond már, és ő sem tudja, súlyos identitászavar, esetleg elfogadhatom az elmebeteg magyarázatát, hogy a főnéni javasolja, hogy kívülálló szemével írd, harmadik személyben, vagy csak játszik velem, olvasóval garaczi, vagy hirsch doktornővel félix, hogy a napló kibogozhatatlan legyen, a diagnózis fals vagy kétséges, még az sem biztos, hogy van halál, és ha van, akkor az kié, most élővé akarod beszélni, élővé akarod élni, a bőrébe bújsz, hogy elhallgattasd a bűntudat démonait, pitiáner csaló, fonák perverz, hiába bujkálsz, egy senki vagy, viszont amennyiben elfogadom az elmeorvosi szakvéleményt, akkor nem hihetek semmiben narrátoromnak, ha tagad, ha elismer, akkor sem igaz, de ez a ki-kicsoda kérdés nem is olyan fontos, és nem is olyan érdekes, mint hogy garaczi ugye spiegelmann laura és fordítva kérdéskör sem, irodalmi bulvárhír ez, édeskevés már ahhoz, hogy a mai olvasót izgalomba hozza, inkább archetípusok vannak, a női lélek, aki rábök a könyvekben a megoldásra, jóslatra, szent ágostonként, vagy a hangszer és a zenész kapcsolata tante viola nem hangszer, nem tárgy,nem én játszom rajta, ő játszik rajtam, a férfibarátság, az őrület, a megcsalás, Proust forog a sírjában, hogy valaki hosszabb mondatokat ír nála, illetve mondatot, egyet 150 oldalon át, ami talán nem is egy mondat karcsi egyetlen árva mondatot forgat hetek óta () és ő tartalmilag meg is találta e végső mondatot, de nem tudja leírni, mert kétséges számára, hogy egyáltalán van-e ez a mondat, mondat-e egyáltalán, nem inkább a tett-e a lényege, a provokáció az idő mindig jelen, bármi történik, az mindig most van, bármit mondanak, a fejemben már én visszhangzom, szóval minden mondat az enyém, és az én be van zárva a folyamatos jelen csapdájába, a történet körkörös, a hamis, kérdőjeles, ismeretlen (x) én fejében járok, a nyelv ömlik belőle, mint a történetek, melyekbe főhősünk gabalyodik, gyerekként, new york-ban vagy pesten, lamentál, filozofál, játszik a nyelvvel, a történet, a mese nem álca vagy ürügy a játékra, inkább terep, mert az események maguk is játék részei, visszaemlékezés és posztmodern töredékesség, de precíz szerkesztősdi és formálósdni is, tükrözés és trükközés, a történetcsomókban és a nyelv szintjén, tudatosan mászkál a tudattalanban, leképezi azt, mondjuk ez furcsa is, de elég bolond ahhoz, hogy elhiggyem neki őrültségét, viszont elég megfontolt és racionális is, hogy okot adjon kétkedésemre, az elbeszélés metafizikus, önnön farkába harapó mantra-kígyó, vagy végtelenített mondatfolyam, ismétlődő részekkel, mintha az sztk várójában ülnénk és hallgatóznánk,
a kezemben egyébként pont egy kis sárga csíkos könyv van, tegyük hozzá, az utolsó a boltból, az utolsó bolt utolsó könyve, mert a magyarok mind alkoholisták, sőt töményisták, a koktélkönyvet nem veszik, igazán csak a pálinka megy, unikum, metaXa, a menthetetleneknek meg kisfröccs nagy dózisban, na de ez tömény, sűrű, nem kapok levegőt tőle, nincs megállás, mintha poharamat a terülj-terülj asztalka nevében végtelenítették volna, zizegnek a lapok,korty furcsa hangnemben, légszomjam fokozódik, nincs egy pont, ahol pihenőt engedélyezne, nincs szünet az életben,ahogy a narráció távolodik, én közeledek a szereplőhöz, az ént még messziről figyelem, te már közeli ismerősöm, ő, félix a barátom, x-szel már én zuhanok a végtelenbe, mint egy szimfóniában, ahol a bevezető tételnél még csak ismerkedek a hangokkal, lélegzetvisszafojtva hallgatom az előadást, miközben a brácsás cipőjének talpa darabokra mállik, és a végén tudok minden apró hangot már, összeáll a kép, a darabnak vége, de a fejemben a zene szól tovább