Szükséges veszteségeink

Minden úgy kezdődik, hogy kibújva a világba, elveszítjük az anyaméh biztonságot nyújtó melegét. Aztán azt hisszük, a legszeretettebb lény, az anyánk, csakis és kizárólag a miénk, szinte a tulajdonunk. A csalódás gyors és letaglózó, amit újabb és újabb csapások követnek: szüleink szeretetéből részt követelnek testvéreink, a barátok, az egész ellenséges külvilág. Majd felcseperedvén, megint csak fájdalmak felhőzik a lelkünket, szerelmek jönnek és mennek, szeretet és gyűlölet között téblábolunk, az imádott társról kiderül, hogy dühítő hibái vannak, a jó emberekről, hogy valójában rosszak, s a világ bizony nem is olyan szép. Romba dőlnek az illúziók, ismét veszteségek sorjáznak elő, immár szeretteink elvesztése, hogy aztán rádöbbenjünk: lassan már nekünk integet a halál. És nem vesszük észre, hogy miközben álmok és emberek tűnnek tova, beteljesedik egy élet, a mi életünk, a mi személyiségünk, amely csak könnyek és veszteségek árán válhat felvértezetté a megpróbáltatásokkal szemben. Emberré lettünk, és érett, örülni és alkotni képes, néha szenvedő, de gyakrabban boldog, az életet élvezni tudó személyiséggé.