Holdpark
paulkemp | 2012-02-14 03:16:00
Keep it Dark:
A Holdparkban úgy tűnik, hogy Ellis sikeresen keresztezte a Lila Akác közét, Agyament Harry-vel és beleoltotta a növénybe a XIX. század végén népszerűvé váló rémregényeket, vagy éppen Stephen Kinget.
Miért? Adott a főszereplő (Bret Easton Ellis), ki sikeres írói kezdetek után...
Keep it Dark:
A Holdparkban úgy tűnik, hogy Ellis sikeresen keresztezte a Lila Akác közét, Agyament Harry-vel és beleoltotta a növénybe a XIX. század végén népszerűvé váló rémregényeket, vagy éppen Stephen Kinget.
Miért? Adott a főszereplő (Bret Easton Ellis), ki sikeres írói kezdetek után megcsúszik a csillogás ösvényén, s mint annyian a legális és illegális tudatmódosítók világába veszik szelleme. A látszólagos kiút egy régi barátnő (Jayne Dennis) oldalán bukkan fel életében, kivel egy kertvárosi idillben találnak otthonra. Itt viszont elszabadul a pokol, s a Woody Allen karakterhez hasonlóan Ellis-t is saját teremtményei kísértik.
Tehát a megfelelő távolságról első ránézésre kaphatunk egy közepes minőségű szimulákrum önéletrajznak tűnő horrort/thrillert, mely annyira veszi komolyan magát, mennyire éppen kell. Ebben az olvasatban semmi meglepő nincs, hisz nagyjából nyomon követhető a három szálon futó cselekmény, melyben minden a műfajhoz köthető igény kielégül, ha nem is teljes mértékben, de a felszínen igen.
Viszont még egy lépéssel közelebbről már látjuk is, hogy a mű furcsán magába épít mindent, amit Ellis eddigi munkásságából megismerhettünk. Ott vannak a háttérben a szinte észrevétlen terrorcselekmények (Glamoráma), egy kicsivel közelebb Pat (Amerikai psycho), még közelebb a campus és annak világa (A vonzás szabályai), illetve rögtön előttünk az egész életvitel (lényegileg az összes műre érthető), mely már talán kissé megfásult és utolsó stádiumába került, de még mozog a drog és az alkohol zsinórjain. Tehát egyértelmű, hogy ez a fiktív életrajz alapul szolgál az eddigi munkákhoz, s megpróbálja elhitetni, hogy azok tényleg az író valóságából növik ki magukat. Egy olyan látszat világból, melyben Ellis (de itt ki tudja még, hogy melyik) tengeti mindennapjait.
Nagyítóval már problémás képzetekhez érkezünk, hisz a karakterek körvonalai elmosódnak és ide-oda csúszkálásuk közepette valami mást rajzolnak ki, mint egy egyszerű sci-fi/horror/thriller történetet. Sci-fi lenne abban az értelemben, hogy Robby Dennis (azaz Ellis fiktív gyermeke) hány idősíkon keresztül szerepel a könyv lapjain (lásd. Philip Kindred Dick Már megint a felfedezők című kötetében található A vízipók c. novellát). Horror vagy inkább thriller lenne abban az értelemben, hogy Patrick Bateman életre kel, s vele együtt életre kelnek (ha csak Ellis hallucinációiban, vagy kvázi-valóságában, de még mindig nem tudhatjuk, hogy melyikében, vagy talán ténylegesen, s ő maga lenne mindegyik?) a többi teremtménye is, hogy az igazi - seholország - problémáról eltereljék a figyelmét (vagyis ő maga nem akar tudomást venni róla).
De mégis ezeken túlról is valami kezet nyújt, hogy haladjunk tovább, s lássunk valami mást. Hisz úgy tűnik, az író nem csupán egy történetet adott a (fiktív) világnak, hanem egy kaput is, melyen keresztül átjárható a két valóság (vagy a valóságot és a kvázi-valóságot). S hogy ez milyen problémát vet fel az előzőeken kívül? A válaszhoz vizsgáljunk meg valamit. Kérdéses, hogy a mű belső szerkezete szerint a felmerülő problémák hogyan generálódnak. Hisz egy darabig az eseményeket lineárisan szemlélő főszereplő egy ponton kettéválik, s marad az eredeti karakterünk, s megjelenik az író is (Ellis-Ellis-Ellis?), ki úgy tűnik ezek után alakítja a történetet, mintha látná a sors fonalát (hisz akármilyen felvetése is van, az mind helyesnek bizonyul a játék kedvéért csak egy pillanatra jusson eszébe mindenkinek Vonnegut, s A bajnokok reggelije). Majd később osztódik tovább, tovább és tovább.
Nem akarom ezt a hangzatos posztmodern kifejezéssel letudni, hisz túl egyszerű lenne a posztmodern irodalomelmélet ráuszítása és ennek eredményének hátradőlve való figyelése. Éppen így nem akarom az egészet pszichológia síkra sem terelni, azaz nem akarom Freud-dal dobálózva elmagyarázni, hogy az egész egy ödipális probléma felvetése és megoldása (holott mindkét esetben lehetne kapargatni való, mint ahogy azt már többen bebizonyították előttem). De én semmi ilyesmit nem akartam olvasás közben megengedni magamnak.
Akkor mégis mi maradt a látszólag a végtelenségig körbe-körbeforgó karakterek között, kik Malkovich-csal ellentétben különböző arcokkal ugyanazok. Ha erre a történelem ismétli önmagát (mely már önmagában is nagyon snassz) választ adnám, az megint pszichologizmushoz vezetne, s hosszasan lehetne elmélkedni azon, hogy hogyan válik valaki a saját szüleivé, s hogyan válik a gyermeke hasonlatossá hozzá (vagy itt a körkörösséget megszakítva, hogyan lesz az író a saját teremtményévé). Őrületről sem szívesen beszélnék, bár talán az egész kaotikus állapotból kiemelkedő belső logika megengedné nekem. Hülyének sem akarom nézetni magam, bár a megfelelő internetes háttérmunka alapján (akárcsak a Glamoráma Victor Wardjánál) majdnem elhihetném, hisz Ellis alaposan elhintette a világhálón a fiktív személyek valóságos voltát.
A Holdpark önéletrajzi narrációja természetesen konstrukció, és ha a szöveg töredékesen tartalmaz is önéletrajzi (?) elemeket, egészében a fikcionalitás és a realitás hierarchikus logikáját radikálisan elutasítja. A szimulákrum gyártásmechanizmusának remek példája Jayne Dennis figurája, akinek honlapját és Ellisszel készült közös fotóit megtalálhatjuk ugyan az interneten, de ez távolról sem biztosít minket a színésznő valóságos voltáról. Ellis egyszerre alkalmaz a hitelesség mellett és ellene érvelő retorikát:
Én ezekhez képest csupán egy vádiratról és egyben védőbeszédről ejtenék szót, melyet Ellis magának, magáról a nagyvilág elé tárva alkotott meg (mintha kilépne saját tudatfolyamából, s arra visszatekintve megküzdene azzal). Hisz a mű legnagyobb problémája talán az eddigi életmű és annak fogadtatása, megítélése, s nem az előzőekben hevenyészen kibontakozó olvasati felületek.
Miért is? Mert a fiktív Ellis-t éppúgy gyötri a saját maga alkotott világa, mint az ellene tiltakozókat. Éppen ezért tisztázni próbálja a valóság és a művei fiktivitásának különbségét. Hisz még ha a kettő egyszerre is létezhet az emberek elméjében (mint ahogy arra a honlapján fogadó kettészelt portré is utal), de ezek összemosást csupán egy beteg elme (gondoljunk nyugodtan itt Patrick Batemanre) képes megtenni, mely súlyos problémákkal küzd. Pont, mint a könyvben szereplő Ellis, aki saját élete és problémái alatt összeroppanva talán illúziók közzé, félelmeiből épített börtönbe menekül. Vagy éppen az igazi, ki korábbi énjét száműzi a regény soraira.
De lehet éppen a tiltakozás gyötri, s teszi valóságossá azt a sötétséget, melyet ő egy kor (korok) szimbólumaként hívott életre. S így egy része meghal, egy része elmenekül, egy része pedig kiürülve ott marad, hogy hallgassa tovább a soha el nem halkuló visszhangot, melyet szintén ő, (vagy éppen bírálói) alkotott, s próbált megsemmisíteni, persze az egész a merő elgondoltság módozatában.
Ilyen értelemben természetesen a mű a világ egy újabb problémájára reflektál, mely valójában önmaga, vagy legalábbis elődei. Azaz a regényben megfogalmazódó ítéletek olyan ítéletekre vonatkoznak, melyeket a világból kilépő, s arra visszatekintő elme tesz meg saját magáról, már ha tényleg az, s nem csak annak látják (de ez túl messzire vinne a témától, bár ez utóbbit látszik erősíteni a könyvben megjelenő önparódikus él a Tinédzserpunci című pornográf thriller szinopszisán keresztül).
A Holdpark sok-sok olvasati lehetőséget kínál tehát nekünk a múlttal való szembenézéstől a posztmodern olvasási stratégiákon keresztül a könnyed szórakozásig, s persze a realitás és a fikció szövevényes összefonódásán keresztül értelmezett történetig, bár annak ellenére, hogy számomra ezek egyik sem kielégítő, mindegyik joggal kíván magának helyet a többi között. Tehát, mint eddig is Ellis-szel kapcsolatban kijelenthető, hogy érdekesen csomagolt alkotásai több rétegen keresztül vezethetik az olvasót valamilyen elképzelés kialakításához (mely talán még kevésbé igaz az Amerikai psycho előtti, de konkrétan rá és az utána következő alkotásokra már teljes mértékben).
Az összes írást összevetve azonban már nem ilyen egyszerű és szabadon válaszhatónak tűnik mindez. Hisz az így kirajzolódó kép már valami egységes ko
"Piszok jól utánzod magad."
Bővebben
