A vonzás szabályai

A vonzás szabályai

paulkemp | 2012-05-03 15:34:00

MTV-re függve Sean Bateman-re elkalauzol minket a 80-as évek egyetemi világába, ahol a szexen, az alkoholon és a drogokon kívül talán semmi sem számít. Vagy ha számítana is, az nyomban semmivé foszlik a Dögös-Dugós bulik, a Kokszos Keddek és a Szittyós Szerdák szentháromsága között. S ha ez nem...

MTV-re függve Sean Bateman-re elkalauzol minket a 80-as évek egyetemi világába, ahol a szexen, az alkoholon és a drogokon kívül talán semmi sem számít. Vagy ha számítana is, az nyomban semmivé foszlik a Dögös-Dugós bulik, a Kokszos Keddek és a Szittyós Szerdák szentháromsága között. S ha ez nem lenne elég, akkor tekintsünk arra, hogy a sör hiánya éppen elég indok elmenni valakivel szobára. (Említsük meg itt - egyelőre csupán zárójelben - a regények közötti átjárhatóságot, a teljesen nyitott szerkezetet, s a folyamatosan formálódó karaktereket, melyek erős kapcsot építenek a művek között. ) A történet egy szerelmi három- (négy-) szög körül forog két fiú és egy lány között (melynek rengeteg kifelé ágazása van, s persze így egy sokkal nagyobb láncba kapcsolódik be, hisz a lány az Európába utazott szerelmét várja vissza, míg a meleg fiú régi kapcsolatai között vergődik, Sean pedig egy félreértés-sorozat miatt keveredik ide, hisz azt hiszi, hogy a nő halmozza el illatos szerelmes szavaival). Ennek Sean mellett a két másik szereplőnek titulálható karakter lesz még a tagja: Lauren Hynde, illetve Paul Denton. Kicsit pontosabban: Lauren monológjainak középpontjában Victor áll, aki viszont már nem is emlékszik a lányra, minthogy az alkohol meg a drog rég kiölt belőle mindennemű érzelmet. Paul Lauren régebbi szeretője Seanbe szerelmes, aki viszont Laurent ejti teherbe, miközben talán Paullal is ágyba bújik időnként. Ez utóbbi ugyan bizonytalan, mert e viszonyról csupán a szerelmes Paul monológjaiból értesülhetünk igaz, meglehetős részletességgel , Sean monológjaiban viszont nem történik utalás erre a kapcsolatra. A lapokon tehát teljesen kendőzetlenül megjelenik az előbb említett hármas mértani pontossággal leírt szexualitással és tudatmódosító szerekkel kapcsolatos szokásaik (s természetesen ezek összefonódása, melyek ugye mai napig problémás és provokatív témák). S mindezt nyakon önti valami zenei, irodalmi, filmes és művészeti sziruppal, mely talán még hitelesebbé teszi a 80-as évek derekán élő fiatalokról adható képet (vagy akár a maiakról, bár manapság ehhez már nem kell az egyetemi közegben barangolni). Ez persze csupán egy kiüresedett felszín, melyet a három (és még elenyésző számú esetben mások által is) kiemelt szereplő napló bejegyzéseiből ismerhetünk meg (így válik a történet egy campus több perspektívából feltárt őszi szemeszterének krónikájává), melyek minden logikát mellőzve fűződnek fel Laura monológjára, melyet távol járó szerelméhez intéz (Victor Ward). Ettől függetlenül mégsem őt, sőt igazából senkit nem lehet főszereplőként megemlíteni, minden karakter ugyanolyan súllyal reprezentálódik a műben. Az egész mögött természetesen nehéz lenne mást feltételezni, mint az unalmat és a saját létük értelmetlenségének belátását, kilátástalanságot, s a másikhoz való közelkerülés teljes lehetetlenségét. Azaz szórakozni próbálnak csupán, lázadni valami ellen, amit ők nem kértek, s nehezen tudnak elviselni. Feszegetni mindennek a határát, vagy éppen átlépni azokat, s érdeklődve figyelni, hogy visszatalálnak e még. Említhetjük még a meg nem értettséget, a mások által való fel nem ismertséget, mely természetesen ugyanúgy igaz rájuk is másokkal szemben. Ami ha mégis megtörténhet csupán a testiség keretei között lehetséges. (Ha nagyon akarjuk természetesen kiegészíthetjük ezt a Nullánál is kevesebbel, Ha az alkotáshoz annak formába öntésén keresztül akarunk közelíteni három dolog üt szemet rögtön. Először is a nagyon szaggatott történetvezetés (már ha beszélhetünk klasszikus értelemben vett cselekményről), a leírások szinte teljes hiánya, illetve a dőlt betűvel szedett visszaemlékezések, melyek csak még jobban széttördelik az eseményeket. A tartalom oldaláról pedig csupán annyit mondhatunk, hogy a könnyednek induló high class-os buliról, bulira jó dolgunkban már azt sem tudjuk mit csináljuk kritikai él, hirtelen átcsap a legdurvább Báthory Erzsébet legendába. S az egész úgy tűnik, hogy az unatkozó tizenévesek világába ez könnyedén belefér.) Másfelől persze mondhatjuk azt is ezek alapján, hogy Patricknek egy korábbi képe jelenik meg ezekben a főiskolásokban, s az egész csupán azért tűnik megnyugtatóbbnak (azon kívül, hogy ők még nem merészkednek olyan messzire), mert a regény végén még felcsillan (bár utána gyorsan el is tűnik) egy szikra, hogy talán máshogy is lehetne. Illetve a mű szerkezetéből adódóan az események legalább három szűrőn keresztüli leírása miatt nehéz időnként kibogozni, hogy valójában mi történt meg, s mi nem az objektívnek vélt világban, bár ugye kétségtelen, hogy a szereplők számára a saját élményük teljes mértékben valóságosak. Így a megjelenő történetmorzsák inkább tűnek itt is az epokhé utáni visszatekintés folyamán meghozott ítéletek alapján megkonstruált saját világnak, mely csupán álmokkal keveredő visszatekintés az egyre távolodó közös térhez. Ezekből következően viszont a másokban való én felismeréséhez nem kell még Patrick brutalitása, de a monoton módon ismétlődő bulik, s menza jelenetek (a szex és a drogok köré csoportosítva) azt mutatják, hogy már ők is azon az úton járnak, mint érettebb utóduk, s a kapitalizmus testkultusza kezd bélyeget ütni rájuk. Ebből a bizonytalanságból következően egy másik olvasatban nyugodtan kihangsúlyozható lenne, hogy a mű megmutatja mit jelent egy másik személyt érzékelni, s közben mit jelent ez a másik fejében, hogyan jön létre az eddig kifejtett sajátjukból mégiscsak egy interszubjektív időbeli tér. Vagyis kaphatunk egy másik hálót a szerelmi kuszaság mellé, melyek konszenzusa adja azt a világot, ami feltárulhatna az olvasó előtt, ha a regény szerkezete nem gátolná ezt meg. Vagy persze csupán csak ítéletek sokaságát ugyanarról az objektív világról, ahogy arra már rámutattam. S ezzel tökéletesen megrajzolódik Husserl Más én-szubjektumok és az interszubjektív természetes környezet -e. De inkább adná, hisz ahogy Husserl is kifejti, az ismeretek közötti különbségek időnként furcsa torzulásokat eredményezhetnek. Illetve persze a kvázi-valóságok potencionalitása további zavarokat okozhatnak, melyek talán magyarázzák a tömérdek félreértést, és különböző leírást ugyan azon eseményekre, melyektől hemzseg az alkotás. Vagy Husserllel szemben negatívan megfogalmazva: Mozgásterületét a szubjektum-monádra korlátozván Husserl sosem tudja megragadni a létezôk létét, nem tudja értelmezni a világot, amely végül is nem csak az ego korrelátuma, hanem elsősorban az a közös objektív világ, amelyben minden én osztozik a többi énnel., mellyel szintén összevágnak az eddigiek. Ellis már korábban említett leíró módszere talán pont az mindebből következően itt még csak vázában ismerhető fel. Míg azonban a Psychó-ban a reklámfrázisok, márkanevek, termékleírások, dalszövegek stb. intertextuális bevonása az areferenciális kommunikáció és a szappanoperaszerű eseménysor terébe átütő erejű öntükröző és önértelmező alakzatok ironikus ütköztetéseként működik, addig A vonzás szabályai nyelvét a homogenitás és kiszámíthatóság csendes unalma jellemzi. Ráadásul Ellis mintegy narrációs trouvaille-ként a főbb szereplők belső monológjainak szembeállításán keresztül gombolyítja az eseményeket, amibl aztán nyilván arra a megdöbbentő felismerésre kell jutnia az olvasónak, hogy a valóság mindenkinek mást jelent, ki-ki a maga által elképzelt világban keresi önmegváltásának illúzióját, tudomást sem véve a másik világának létezéséről. A szereplők passzív recepciói, melyek alig tekinthetők többnek audiovizuális benyomások semleges rögzítésénél, a szöveg egészét állóképszerű, fényképszerűen rögzített jelenetek sorozataként jelenítik meg, amelyből nagyon hiányzik az előző regény gyors vágásainak klipszerű vibrálása. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a műben még felismerhető emberek járnak a ruhák alatt, még nem csupán szakjuk, a kábítószerekkel kapcsolatos rítusaik, szexuális identitásuk vagy esetleg zenei (vagy más művészeti) ízlésük határozza meg őket, s nem bújtathatóak egy mindent leíró kategória mögé. Nem csupán a kultúra, a szocializáció által felöltöztetett és beprogramozott biomechanikus robotokról van tehát szó. S pont ez vezet