A fényképész utókora
lunanyuszi | 2011-10-10 16:48:00
Na ez az a könyv, amiről minden kételkedés nélkül ki tudom jelenteni, hogy kötelező. Történelmi tabló és mégsem az. A szereplők csak élik a maguk életét, s mégis minden percben ott lebeg a huszadik század Magyaroszágának, az akkori közéletnek minden mocska, ijesztő vagy felemelő pillanata, ideológiája, eszméi és előítéletei. A megfigyelők, s pletyálók, akik mesélővé nemesednek, a megfigyeltek, akik főszereplővé válnak. A nagyszüleink mesélhetnének így, milyen volt, amikor embereket üldözötté tett egy hatalom, s ők bújkáltak, ki tudja hol, kit vittek el, ki jött haza abból a sokból, s mi lett vele utána. Hogy milyen volt, amikor a szomszéd fia, micsoda nyegle fiatalember lett, útlevelet kapott, s utazott, tudod, aki az után a szép hangú lány után koslatott, s vele utazott az a kis osztálytársa is, hogy ezek gyerekkorukban micsoda kis eminenesek és egyben nagy csínytevők voltak. Mesélünk mi is ilyeneket, gyerekkori és későbbi anekdotákat, amiknek szereplői mások is, epizodisták, vissza-vissztérők, fontos mellékszereplők. Vagy az ember a vonaton, aki mesél, ki tudja miért, s meséje részévé válunk mi is, ő pedig a mi mesénk részévé.
A különböző pletykákból, emlékekből történet áll össze, több idősíkon kavarognak az események, összecsomozódnak, kibogozódnak, számunkra már színes fonattá állnak össze, a szereplők ritkán vesznek erről tudomást. Hagyják elmenni maguk felett vagy mellett, mi pedig csak rácsodálkozunk, tényleg ilyen lenne az élet, őriz-e a mi szekrényünk is fényképet, egy fekete-fehéret, bele-belebeszélünk-e mások életébe, beártja-e magát a mindennapjainkba a közélet, s összeáll-e mindez egy nagy történetté.
Kis magánsorsokból átölelni a huszadik századot nagy feladat, lehetne Háború és béke hosszúságú is, s az a legszebb benne, hogy nem akar leírni mindent, csak a jéghegy csúcsát mutatja meg, egy tízezer darabos puzzle ezer darabkáját. Ennyiből is sejtjük, érezzük, milyen és mekkora a jéghegy, tudni akarunk mindent, összerakjuk a puzzle-t. A felfedezés során lassan a mi történetünk részévé válik a szereplők élete, mint azé az emberé a vonaton, mint a szomszédoké, családtagoké, csoporttársaké, a könyv felett mosolygó lányé a villamoson. Talán ezt kellene elveszíteni a veszíts el egy könyvet játékban, hogy más is elolvassa, igazi misszió lenne, de sajnálnám, túlságosan az enyémmé vált, le kell még venni a polcról sokszor, megsimítani néha a gerincét. Néha beleborzongani, hogy részei vagyunk, hogy mi magunk vagyunk a fényképész utókora.