Robert Merle

Robert Merle-t szívükbe zárták a magyar olvasók, már-már halhatatlannak hitték, mint a nagyon szeretett és csodált öregeket szokta az ámuló fiatal nemzedék. Az író lenyűgöző szellemi frissességgel dolgozott kilencvenedik életévén túl is, közkívánatra gyarapította újabb és újabb kötetekkel a Francia históriá-t. 2004-ben, 95 éves korában bekövetkezett halála pedig valóban nem volt egészen természetes, fedi fel sok egyéb mellett apjáról írott életrajzában második házasságából született fia, Pierre Merle. Robert Merle zárkózott ember volt a magánéletben, féltékenyen őrizte titkait, de nem hagyta veszendőbe menni: amellett, hogy műveiben megörökítette magát (és övéit), gondosan tárolta iratait, leveleit. Pierre Merle pedig ezekre támaszkodva idézi fel apja kivételes pályafutását. Szó esik a Franciaországból Algériába származott szegény felmenőiről, korán elhalt, imádott apjától örökölt nyelvtehetségről, a tanári és írói ambícióiról, németországi fogságáról a második világháború alatt, politikai elkötelezettségeinek viszontagságairól, kiadókkal folytatott patvarkodásairól, házairól, autóiról. És persze élete nőiről, kardos, fukar anyjáról, melegszívű, okos nővéréről, angliai első szerelméről, első feleségéről, aki hűtlen lett hozzá hadifogsága alatt, a fehérneműárus kedvesről, aki a megszállt Párizsban visszaadta életkedvét, a második feleségről, aki vállalta érte az apai kiátkozást, de kapcsolatuk megromlása után ádázul harcolt ellene a gyerekeikért, a tragikus véget ért harmadik feleségről, és egyéb bájos és bajkeverő alakokról. Robert Merle nem volt szent, de egy erényhez utolsó percéig ragaszkodott: az önsajnálatot mélyen megvetette. Mérhetetlen érdeklődéssel fordult szűkebb és tágabb környezete felé. Mesterségem a halál című regényét tartotta legjobb írásának, mert úgy érezte, talán tett-értékű egy jó ügy szolgálatában. Kudarcait és tévedéseit pedig nyíltan beismerte. Nem egy mélypontja volt életének, de műveiben megírta szebbik mását a maga és a mindenkori olvasó örömére.