A délceg őrvezető - (Dedikált)

Este tíz óra lehetett, amikor riadó volt elrendelve. Minden mozogni tudó embert felfegyvereztek és az utcára küldtek. Tizenegy óra már elmúlt, mire a tömeg a Dísz térre ért. Onnan tovább a Szentháromság téren keresztül, a Tárnok utcán lefelé. A térre érve Zoltán látta, hogy az utca teljes szélességében német és magyar katonák tömege hömpölygött a házak között. Orosz és német géppuskák kelepelését lehetett hallani. A katonák hullottak mint a legyek. A németek minden negyedik-ötödik házat felgyújtották.
Ebből a pokolból való menekülést latolgatta Zoltán. De hogyan? Ez itt a kérdés. Pillanatnyilag semmi lehetőséget nem látott. Igaz, hogy a hömpölygő tömeg végén menetelt, mert a sebesült katonákat a végére hagyták, de ugyanakkor még csak nem is gondolhatott szökésre, mert a menet végét nyolc-tíz nyilas pribék géppisztollyal a kezében zárta. Akik olykor-olykor fogcsikorgatva mormolták: kinyírjuk azt, aki szökni merészel! Itt már csak egy csoda segíthet gondolta Zoltán, de alighogy erre gondolt, valahonnan a szemközti oldalról egy aknalövedék sistergését lehetett hallani, amely feléjük közeledett. Rögtön megállapította, hogy ez közel a hátuk mögé fog esni, és úgy látszik, hogy nagyon is bevált Zoltán számítása (pedig nem is volt tüzér), mert a következő pillanatokban egy hatalmas reccsenést hallott a háta mögött. A nyilas pribékek felordítottak, már amelyiknek volt ideje ordítani.
A menet végén zűrzavar támadt. Zoltán a legújabb körülményeket egy másodperc töredéke alatt átgondolta és úgy határozott, most vagy soha!