Szágundelli csodái - Szellemtörténetek

Ha az ember már elhagyta a misztikus hatvanadik évet (mint ahogy ez velem is megtörtént), végtelenül sok történetet tud elmesélni. Annyira még nem öreg, hogy már azt is elfelejtse, kicsoda ő maga, másokról nem is szólva, de annyira már nem fiatal, hogy az újdonságok azonnal felülírják a régieket. Talán valamiféle kegyelmi állapot ez. Az énhatárok még világosak, tudom, hogy mi az, ami velem történt, mi az, ami másokkal, mi az, amit kitaláltam, és mi az, amit másoktól hallottam, olvastam, loptam, plagizáltam. Azt is tudom, mikor hazudok szándékosan, mikor vagyok őszinte, és mikor mímelem az őszinteséget. Mindig tudom, kihez szólok, mert mindig előttem van valaki, aki előtt igazolni, mentegetni vagy éppen csontig leleplezni szeretném magamat. De mivel általában rejtőzködő típus vagyok, az olvasó elől is bujkálok, nem árulom el neki, mi az, ami tényleg velem történt, és mi az, ami félig fikció vagy tán egészen az. Találja ki ő maga! Ebben a könyvben az önéletrajzi elbeszélés és a fikció közötti határátlépésekkel kísérletezem, néhány, saját élettörténetemből merített vagy másoktól hallott epizód köré asszociációk, fantáziák, további történetek vagy történet-csírák hálóját fonva. Ez lehetővé teszi, hogy a szerző, a narrátor és a hős közös egyszerre fiktív és valóságos terében különféle identitás-játékokat űzzek, mindhármuktól (ön)ironikus távolságot tartva, s kialakítva egy olyan, játékosan komoly nyelvi világot, amelyben kutatói és írói, felnőtt és gyermeki énem egyaránt otthon érzi magát, s amely képes megjeleníteni nemzedékem vidám, szomorú és tragikomikus élményeit egyaránt.