Az Árpád-ház királyai

1000-1301. Három évszázad - huszonhárom uralkodó. De mindaz, amit elért az ország, hat kiemelkedő személyiségnek köszönhető: az államalapító Szent Istvánnak, I. Andrásnak, aki rendet teremtett a pogánylázadástól felbolydult országban, Szent Lászlónak, a nemes lelkű lovagkirálynak, Kálmánnak, boszorkányüldöző kora felvilágosult uralkodójának, III. Bélának, aki alatt Magyarország európai nagyhatalom lett, és unokájának, a "második honalapítóként" tisztelt IV. Bélának. Az utókor "szent királyok nemzetsége"-ként emlegette Árpád utódait, s méltán. Az európai uralkodóházak közt egyedülálló módon három férfi: István, Imre, László és öt nő - Piroska, László lánya, Bizáncban; Erzsébet, II. András lánya; Ágnes, III. Béla unokája, Prágában; Kinga és Margit, IV. Béla lányai - érdemelték ki, hogy az egyház szentté avassa őket. Tiszteletük máig elevenen él, és nemcsak Magyarhonban, hanem német, lengyel, cseh, olasz és görög földön is. És a többi koronás fő? Volt, akivel betegség, méreg vagy fegyver végzett, mások életét apa és fiú, testvér és testvér közti ellentét, árulás keserítette meg - emberek voltak, telve nemcsak erényekkel, hanem hibákkal is. Mégis, ahogy Theobald Feger A magyarok krónikája című, Augsburgban 1488-ban kiadott könyv előszavában megfogalmazta: "A magyar királyok esetében ... méltatlan dolog volna, ha derék tetteik ... eltemetve, emlékezet és hír nélkül maradnának." Ez a könyv azért született meg, hogy ez a méltatlanság ne következzen be. Hogy szövegével, képeivel megelevenítse előttünk az egyszervolt magyar középkor ragyogását.