A bűnös

Hosszú ideig heti rendszerességgel látogattam meg egy barátnőmet, akinek otthonához egy vasúti sín melletti susnyáson át vezetett a rövidebb út. Agatha Christie-n nevelkedett, lelkes krimirajongóként minden héten telefonnal a kézben, árgus szemekkel fürkésztem a susnyást: a terepet ugyanis mintha csak arra teremtették volna, hogy valaki ott felejtsen egy hullát. Mikor megfigyelésemet megosztottam barátnémmal is, két dolog derült ki: részint az, hogy nem csak én pásztázom a bokrokat minden alkalommal holttest után kutatva, részint pedig az, hogy a krimik iránti szenvedélyemet végre megoszthatom valakivel. Szerintetek van összefüggés a kettő között?

A krimi elsősorban pedig a klasszikus krimi legfőbb vonzereje abban rejlik, hogy az olvasás idejére mi magunk is botcsinálta nyomozókká válhatunk, és bár a kis szürke sejtjeink talán nem olyan fürgék, mint Miss Marple vagy Poirot esetében, néhány órára azonban észrevétlenül életet és elsősorban halált érintő kérdéseket oldhatunk meg. Ám ez egyben csapda is, hiszen Agatha Christie és bűntársai regényeit olvasva a gyilkosság és a nyomozás afféle úri huncutságnak tűnhet, ami nagyobb társaságok bevett szórakozása a hosszú téli estéken. Maga a gyilkosság pedig tiszta és elegáns: méreg, netán egy pontos szúrás vagy lövés, ami azonnal végez az áldozattal, akinek a halála mintha szükséges rossz, apró kellemetlenség lenne csupán. Végtére is szórakoztató irodalomról beszélünk, nemde?

Eme hosszas bevezetés után csalódást kell okoznom mindazoknak, akik az amerikai sikerszerző Tess Gerritsentől is valami hasonlóan kedélyes, békebeli történetre számítanak. Az írónő eredeti szakmáját tekintve orvos, így valószínűleg nem véletlen, hogy nagy sikerű krimisorozatának egyik főszereplője Dr. Maura Isles halottkém, aki Jane Rizzoli nyomozóval együtt vérfagyasztóbbnál vérfagyasztóbb ügyeket göngyölít fel. A két hölgy pedig olyan jól dolgozik együtt, hogy eseteikről már kilenc regény született, és a nyomozós sorozatok hatalmas népszerűségét meglovagolva tévésorozat is készült róluk. A bűnös Tess Gerritsen harmadik regénye a Rizzoli & Isles krónikák sorában.

Már a regény kezdete garantálja, hogy az olvasóban meghűljön az összes testnedv, ugyanis röviddel karácsony előtt holtan találnak egy fiatal apácát egy zárda jéghideg kápolnájában, egy másik nővér élete pedig egy hajszálon függ a brutális támadás után. Az ünnepi hangulathoz az sem sokban járul hozzá, hogy Dr. Islesnak másik páciense is akad: egy felismerhetetlenségig megcsonkított női holttest, aki rejtélyes betegség nyomait viseli a testén. A két ügynek látszólag semmi köze egymáshoz, de rutinos krimiolvasóként rezignáltan vehetjük tudomásul azt, amire Rizzoli nyomozó és Dr. Isles majd csak fejezetekkel később döbben rá: minden mindennel összefügg. Miért is nem minket kérdeznek?

Amit a kápolnában már sejthettünk, az a megcsonkított hullánál bizonyossággá válik, kedves nyomozókollégák: ebbe a tettesbe nem sok stílusérzék szorult. A gyilkos fegyver és a módszer kiválasztásánál az elegancia és a tisztaság a fontossági lista végére kerülhetett, ugyanis itt aztán folyik a patakvér, törnek a csontok, robbannak a testben a kék fejű Glaser lövedékek, ami pedig megmaradt a szervezetben, azt Dr. Isles pakolja ki a boncasztalra. Itt a halál nem látszólagos társasjáték nagy tétekkel, ami színt visz a hétköznapokba, hanem rettenetes, elborzasztó és megrázó akár azt is mondhatnánk, hogy olyan, amilyennek lennie kell. A nagyobb tétek nagyobb áldozatokat is járnak, mindenki részéről: nyomozóinknak az ügy megoldása mellett saját nem kevésbé zűrös életüket is rendezniük kell, és még az is előfordulhat, hogy nagyobb mértékben érintettek a bűnügy megoldásában, mint azt szeretnék.

Mindezek után különösnek éreztem azt, hogy A bűnöst és a kemény krimit úgy általában a szórakoztató irodalom címkéje alatt tároljam magamban, ám úgy tűnik, voltaképpen nem is olyan más ez a műfaj, mint a többek közt Agatha Christie nevével is fémjelzett klasszikus irányzat, hiszen a körítéstől eltekintve mindkettő ugyanarról szól: a mások haláláról. És, ahogy Dr. Isles is mondaná, a halottak megérdemlik a figyelmet.