Zuglói capriccio

Egészen mostanáig semmit nem jelentett nekem Zugló. Jó, tudtam, Budapest egyik kerülete, történetesen a XIV. Többször átutaztam már rajta, semmi különös. Aztán egyszer a kezembe nyomott valaki egy kéziratot, hogy ezt olvassam el. Azóta személyes ismerőseim vannak Zuglóban - olyanok, akik már akkor rég elporladtak, amikor még meg sem születtem. De most már ismerem Storch Lalit, az égetnivaló osztálytársat, akit - ha rossz jegyet vitt haza - az udvaron verte meg az apja vizes gumislauggal. Ismerem a házat, ahol lakott Szalai Jóska, akit tangóharmonikázni taníttattak, s minden iskolai ünnepélyen eljátszotta a Trubadurból a cigánykórust. Most már én is látom, ahogy a járdán egy öregúr két szatyorban nyolc üveg szódavizet cipel haza. Hallom a valahai Zugló hangjait: `Szódavizes, szóóódás!` Ezt kiáltotta valaha a szódás a triciklijéről, s ha időben kirohantam volna az üres szódásüveggel,én is kaphattam tőle egy telit egy forint húsz fillérért. Látom a vándorzenészt is...