ezt a könyvét is nagyon szerettem az írónak, nagyon jó volt hogy pl tudtam h mit gondol a gyilkos vagy hogy csak a végére jöttem rá az egész sztorira és csak akkor lett kerek, csak az abaj hogy túl hamar a végére értem... :)
Lex! Egyet kell érteni veled. Sajnos pontosan ugyanez volt az érzésem. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, mert végig lekötött a könyv, de valóban a befejezés nem a legsikeresebb lett. Mintha elvágták volna hirtelen és semmi magyarázat. Ami pedig már a könyvben sokszor alapos részletességgel lett leírva, az a végén teljesen elmaradt! Azért nagyon jó volt, csak a vége alakulhatott volna másképp! Vároma többi könyvét4
A történet izgalmas, tele van fordulatokkal és csavarokkal, már-már az őrületbe kergeti az olvasót a rengeteg kavarás, mire eljutunk a végkifejlethez. Ami enyhén szólva is szegényesre sikeredett. Engem az egész story alatt idegesített az 57-es valódi kiléte, és legalább a végén vártam volna egy nevet, vagy valami hatásos lelepleződést, de nem azt, amit végül kaptam. A könyv vége csapnivalóan rossz lett, olyan érzésem van, mintha kifogyott volna az író az ötletekből. Nem tudta, hogyan is fejezze be a művet.
Ami pedig a kiadást illetti... hát, bőven hagy kivetni valót maga után. A rengeteg(!!!) elírt, hiányzó vagy ép pluszként betoldott karakterek néha már-már falkaparásra kényszerítettek, hiszen az igényesen stílus borító után ugyanezt az igényességet vártam volna el a szerkesztőtől is.
Nekem a vége nem tetszett. Mintha egy fejezet közepén hagyta volna abba. Mintha nem lett volna rá ötlete, hogy hogyan fejezze be. Egyébként tényleg jó és elgondolkodtató könyv.
Elkezdtem olvasni, és ledöbbentem. Ez nekem nagyon durva gondoltam , de már az első oldal végén megfogott egy eredeti mondat. Aztán magával sodort Barbi, Krisz és a barátaik története. Mosolyogtam, szomorkodtam, sírtam és nevettem. A sorsuk alakulását követve azonban mindvégig ott motoszkált bennem a kérdés: miért lettek ilyenek? Miért torzult el az értékítéletük? Milyen felnőtt válik azokból a gyerekekből, akik tizenhét esztendő alatt sok tekintetben már ledaráltak negyven évet? És mennyire vagyunk felelősek mindezért mi, szülők és nagyszülők, akik a mindennapi hajtás közben egyre kevésbé vesszük észre a szeretetéhségüket, és halljuk meg a sokszor néma segélykiáltásaikat? Elgondolkodtató olvasmány, nem csak fiataloknak