Találkozások

Tizenegy írás - tizenegy életfoszlány. Egyik sem befejezett "elbeszélés": az élet maga fejezi be a történeteket. Ami az emberrel történik, talán még megálló sem: mind csak egy folytonos vonal önkényesen kijelölhető, többé-kevésbé jellemző pontja. Helyzete előzményekre, folytatásra, meghatározó erőkre utal. Társadalomra. Korra. Mind drámai fogantatású, a dísztelenségig-díszlettelenségig egyszerű - a robbanó erejű kifejezés érdekében. Mindnek más a hőse, más életkorhoz kötődik: a kötet így egységes ívű, az emberéletet követi végig a gyermekkortól a halálig, sőt még azon túl is: a kötet utolsó, misztikus-groteszk írásának tárgya maga a "megmaradás". A színtere is mindegyiknek más. És mégis egy. Az emberi én bonyolult világa. Ahol a kívül-belül meghatározott, mégis szédítően szabad és magára hagyott ember vívja örök harcát a magány ellen a szeretetért, az élete értelméért. Az emberségért. Ezt a harcot figyeli és ábrázolja Göncz Árpád. Kegyetlen részvéttel. A gyerek A gyerek fölnyúlt a terített asztalra - még épp csak hogy elérte -, s föltette, amit maszatos kis tenyerében tartott. - Vakondka - mondta. - Meggyógyult. A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke. Döglött. - Hát ezt hol szerezted? Nagyanyja adta meg a választ. - Találtuk. Az erdőben. - És nem tudtad rávenni, hogy?... - Látod... Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra... A pultra. Képzelheted. - Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult. Egymásra néztünk. - Az ördög tudja, mi baja volt... mitől... - Nemrég... Még meg sem merevedett - mondta a gyerek nagyanyja. A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában. A gyerek érte nyúlt. - Mossatok inkább kezet - mondtam. Aztán a gyereknek: - Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg. Én azt mondom, tegyük vissza a föld alá.