333 Haiku

Macuo Basó, Japán kétségkívül legnagyobbnak számító költője (a Macuo a családneve, de Basóként szokás emlegetni, vagyis személynevén, mint általában a híres történelmi alakokat, művészeket) 1644-ben született egy Ueno nevű kisvárosban, alacsony rangú szamurájcsaládból. A középkor vérengző évszázadai után már majdnem ötven éve tartott a Tokugava-béke, gyarapodtak az anyagi javak, nőtt a kultúrára is vevőképes városi polgárság lélekszáma, lehetővé vált a társadalmi mobilitás, az írni-olvasni tudás már nem csak a felsőbb osztályok privilégiuma volt. A haikai no renga (a komikus versfüzér) viszonylag új, közösségi jellegű műfaja a kereskedőket éppúgy vonzotta, mint a szamurájságot. Basó ifjúkorában számos ilyen „verstalálkozón” vett részt barátjával, az előkelő Tódó Jositadával, majd annak korai halála után előbb Kjótóba, azután Edóba (a mai Tokióba) költözött, egyre több (több száz) tanítványt és mecénást vonzva magához, népszerűvé és elfogadottá téve a renga önállósuló első szakaszát, az akkor még hokku-nak nevezett haikut. Élete utolsó éveiben hosszú vándorutakon ismerkedett hazája tájaival, s élményeit haikukkal tűzdelt naplókban örökítette meg. Ne higgyük, hogy ezek a Japánon kívül hagyományosan három sorba írt, 5--7--5-ös szótagszámú kis "epigrammák", ahogy első nyugati átvevői nevezték őket, minden esetben könnyed rögtönzések.