Hamlet, dán királyfi

Az 1601-ben keletkezett Hamlet, ha ugyan lehet Shakespeare-nél egyáltalán ilyenről beszélni, szerzőjének főműve. Értelmezéseinek, magyarázatainak száma jóval meghaladja más irodalmi műalkotásét, beleértve az olyan állandóan kommentált műveket is, mint Dante Isteni színjátéka vagy Goethe Faustja. Eltekintve a legszélsőségesebb álláspontoktól (amelyek közt olyan is akad, amely Hamletet ősgonosznak, a halál és rontás szellemének tartja, a darab pozitív főhősét pedig Claudiusban, illetve Leaartesben látja) Hamlet figurájának még alapvonásaiban sem tudnak a kutatók, kritikusok megállapodni. Ki a tettre képtelen, mélabús "szellemi ember" típusának, ki a dekadencia képviselőjének, ki forradalmárnak stb. tartja. E bonyolultság, nehezen értelmezhetőség ellenére Shakespeare talán legnépszerűbb műve: valószínűleg azért, mert többféle jelentése, vonatkozásainak, "filozófiájának" nehezen vagy sehogyse kihüvelyezhető volta ellenére mind története, mind fontosabb figurái rendkívül plasztikusak, magukkal ragadók, áttekinthetők a legnaívabb befogadó számára is. Általános, leginkább "örök emberi", alapvető emberi viszonyulások, kapcsolatok, érzelmek állnak a mű középpontjában: a fiú-szülő viszony, az első szerelem, a pálya- és példaképválasztás, a barátság, az első szembenézés a halállal, a politikával és a társadalmi igazságtalansággal stb. Ráadásul éppen a főhős, Hamlet alakja nyert olyan megformálást a műben, amely egyszerre tekinthető példaszerűnek, azonosulásra alkalmasnak és emberi gyengeségekkel, "ellenszenves" tulajdonságokkal felruházottnak. Népszerűsége legfőbb okának napjainkban éppen azt tartják, hogy Hamlet "egy igazi mai, huszadik századi" fiatal.