Nyughatatlanok

Számos egyéb hiányosságom mellett a gasztronómiának is inkább vagyok laikus (ám annál lelkesebb) élvezője, mint értő művelője. Valahogy így áll a helyzet az irodalommal is, és mindkét területen próbálok széles látókörre és változatosságra törekedni: bármennyire élvezem is azonban a fúziós konyhát és a posztmodern irodalmat, időnként jólesnek a megszokott ízek és a hömpölygő nagyregények. Első látásra ilyennek ígérkezett Szécsi Noémi legújabb regénye, a Nyughatatlanok is, amely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után emigrációba kényszerült magyar urak sorsát követi nyomon. 

A külországi száműzetést választó hősök nevét mindig pátosz övezi, hiszen valószínűleg az a kép él róluk a fejünkben, hogy miután itthon emberésszel szinte felfoghatatlan hőstetteket hajtottak végre, az elnyomó hatalom üldöztetése elől menekültek csak külföldre, hogy onnan félelmet nem ismerve, fáradhatatlanul folytassák küzdelmüket a szabadság vagy egyéb, szabadon választott nemes cél érdekében. Eme munkálkodás pontos módjáról meglehetősen homályos elképzeléseim voltak, de abban bizonyos voltam, hogy az egész tevékenység rendkívül izgalmas, veszélyes és hazafias.

Nos, nagy meglepetés vár a hozzám hasonló lánglelkű olvasókra, akik efféle romantikus elképzelésekkel rendelkeznek a magyar emigrációról a regényben először is szembesülhetünk azzal az egyszerű ténnyel, hogy az emigránsok is csak emberek (bármilyen közhelyesen hangozzék is ez az állítás) és csak másodsorban hősök már ha egyáltalán azok. Akár a történet mottójául is szolgálhatna az egyik hős, Fábián Dániel kinyilatkoztatása: A sors megkívánhatja tőlünk, hogy a jég hátán is megéljünk, de azt már nem követelheti, hogy közben józanok is maradjunk. Sőt, a sors azt sem kívánhatja, hogy a hősök végig hősök maradjanak (különösen, ha nem biztosít ehhez számukra megfelelő apanázst). Lássuk be ugyanis, hölgyeim és uraim, hogy külföldről meglehetősen nehéz a magyar szabadságért harcolni, így az emigránsoknak rendkívüli kreativitásra lehetett szükségük, hogy korlátozott jövedelmükből az otthon megszokott színvonalon elszórakoztassák magukat.

Hiszen költözzenek bár egyik városból a másikba, az ismerősök ugyanazok, a kényszerű társasági egymásra utaltság pedig még az unalomnál is nagyobb úr. Ha pedig az arcok ugyanazok, akkor előbb-utóbb a társalgási témák is kifogynak, és az otthoni állapotokon való kérődzés is fárasztó egy idő után különösen pedig friss hírek hiányában , így az állítólagos nagy magyar hősök kényszerű tehetetlenségbe süppednek, az izgalmakat pedig ott keresik, ahol csak tudják. Ki a hasisban, ki mások múltjában, ki megint mások ágyában embere válogatja.

Nagy horderejű események hiányában van idő a részletek megfigyelésére (és nem csak az osztrák spionoknak): tobzódhatunk az 1850-es évek Párizsának, Brüsszelének leírásában, korzózhatunk az ostende-i tengerparton (fürdőkabinokkal és eredeti, csíkos trikós fürdőmesterekkel, úgy ám!) és hódolhatunk a kor egyik legnépszerűbb úri passziójának, az asztaltáncoltatásnak. Médiumunk pedig az egyik magyar emigráns, Bárdy Rudolf skót felesége, a mindig mélabús Aimee, aki nem csak a szeánszokon képes utat nyitni a túlvilági létezők üzeneteinek, de jelenléte perspektívába helyezi a magyar hősök történetét is.

A magyarul nem beszélő egykori nevelőnő minden pátosz nélkül látja és láttatja az emigráns urakat és lassan hömpölygő, tétlen életüket a regény is ugyanilyen lassan hömpölyög, hatalmas krízisek és drámai fordulatok nélkül, mintha egy óriástörténet egy darabját olvasnánk, amely beszorult a könyv fedőlapja és hátlapja közé, de eme mesterséges kezdő- és végponton túl is ugyanúgy folytatódik a maga komótos módján.

Persze elég az angol curryre meg a magyaros hamburgerre gondolnunk, hogy tudjuk: a fúziós konyha mindenütt jelen. Nincs ez másképp az irodalomban sem: 2011-ben már aligha írhatunk romantikus nagyregényt, különösen pedig nem hunyhatunk szemet az oly gyakran idealizált kor és világ nagyon is valóságos problémái felett, legyenek ezek a nők életét érintő problémák, politikai vagy tudományos kérdések, netán a prostitúció. Azt már tudjuk, hogy a hősök talán nem is annyira hősök, de emellett megannyi társadalmi nyughatatlanság kap még teret a regényben, így az emigránsoktól eltérően mi olvasók biztosan nem fogunk unatkozni.

Számos egyéb hiányosságom mellett a gasztronómiának is inkább vagyok laikus (ám annál lelkesebb) élvezője, mint értő művelője. Valahogy így áll a helyzet az irodalommal is, és mindkét területen próbálok széles látókörre és változatosságra törekedni: bármennyire élvezem is azonban a fúziós konyhát és a posztmodern irodalmat, időnként jólesnek a megszokott ízek és a hömpölygő nagyregények. Első látásra ilyennek ígérkezett Szécsi Noémi legújabb regénye, a Nyughatatlanok is, amely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után emigrációba kényszerült magyar urak sorsát követi nyomon. 

A külországi száműzetést választó hősök nevét mindig pátosz övezi, hiszen valószínűleg az a kép él róluk a fejünkben, hogy miután itthon emberésszel szinte felfoghatatlan hőstetteket hajtottak végre, az elnyomó hatalom üldöztetése elől menekültek csak külföldre, hogy onnan félelmet nem ismerve, fáradhatatlanul folytassák küzdelmüket a szabadság vagy egyéb, szabadon választott nemes cél érdekében. Eme munkálkodás pontos módjáról meglehetősen homályos elképzeléseim voltak, de abban bizonyos voltam, hogy az egész tevékenység rendkívül izgalmas, veszélyes és hazafias.

Nos, nagy meglepetés vár a hozzám hasonló lánglelkű olvasókra, akik efféle romantikus elképzelésekkel rendelkeznek a magyar emigrációról a regényben először is szembesülhetünk azzal az egyszerű ténnyel, hogy az emigránsok is csak emberek (bármilyen közhelyesen hangozzék is ez az állítás) és csak másodsorban hősök már ha egyáltalán azok. Akár a történet mottójául is szolgálhatna az egyik hős, Fábián Dániel kinyilatkoztatása: A sors megkívánhatja tőlünk, hogy a jég hátán is megéljünk, de azt már nem követelheti, hogy közben józanok is maradjunk. Sőt, a sors azt sem kívánhatja, hogy a hősök végig hősök maradjanak (különösen, ha nem biztosít ehhez számukra megfelelő apanázst). Lássuk be ugyanis, hölgyeim és uraim, hogy külföldről meglehetősen nehéz a magyar szabadságért harcolni, így az emigránsoknak rendkívüli kreativitásra lehetett szükségük, hogy korlátozott jövedelmükből az otthon megszokott színvonalon elszórakoztassák magukat.

Hiszen költözzenek bár egyik városból a másikba, az ismerősök ugyanazok, a kényszerű társasági egymásra utaltság pedig még az unalomnál is nagyobb úr. Ha pedig az arcok ugyanazok, akkor előbb-utóbb a társalgási témák is kifogynak, és az otthoni állapotokon való kérődzés is fárasztó egy idő után különösen pedig friss hírek hiányában , így az állítólagos nagy magyar hősök kényszerű tehetetlenségbe süppednek, az izgalmakat pedig ott keresik, ahol csak tudják. Ki a hasisban, ki mások múltjában, ki megint mások ágyában embere válogatja.

Nagy horderejű események hiányában van idő a részletek megfigyelésére (és nem csak az osztrák spionoknak): tobzódhatunk az 1850-es évek Párizsának, Brüsszelének leírásában, korzózhatunk az ostende-i tengerparton (fürdőkabinokkal és eredeti, csíkos trikós fürdőmesterekkel, úgy ám!) és hódolhatunk a kor egyik legnépszerűbb úri passziójának, az asztaltáncoltatásnak. Médiumunk pedig az egyik magyar emigráns, Bárdy Rudolf skót felesége, a mindig mélabús Aimee, aki nem csak a szeánszokon képes utat nyitni a túlvilági létezők üzeneteinek, de jelenléte perspektívába helyezi a magyar hősök történetét is.

A magyarul nem beszélő egykori nevelőnő minden pátosz nélkül látja és láttatja az emigráns urakat és lassan hömpölygő, tétlen életüket a regény is ugyanilyen lassan hömpölyög, hatalmas krízisek és drámai fordulatok nélkül, mintha egy óriástörténet egy darabját olvasnánk, amely beszorult a könyv fedőlapja és hátlapja közé, de eme mesterséges kezdő- és végponton túl is ugyanúgy folytatódik a maga komótos módján.

Persze elég az angol curryre meg a magyaros hamburgerre gondolnunk, hogy tudjuk: a fúziós konyha mindenütt jelen. Nincs ez másképp az irodalomban sem: 2011-ben már aligha írhatunk romantikus nagyregényt, különösen pedig nem hunyhatunk szemet az oly gyakran idealizált kor és világ nagyon is valóságos problémái felett, legyenek ezek a nők életét érintő problémák, politikai vagy tudományos kérdések, netán a prostitúció. Azt már tudjuk, hogy a hősök talán nem is annyira hősök, de emellett megannyi társadalmi nyughatatlanság kap még teret a regényben, így az emigránsoktól eltérően mi olvasók biztosan nem fogunk unatkozni.