Négy óra a Catedralban

Csalóka cím: a négy órában hosszú évek sűrűsödnek, s a sugallatos nevű Catedral egy lepusztult bár Limában, ahol a regény vázát alkotó, cseppet sem fennkölt, sőt inkább részeg és vaskos beszélgetés zajlik. 1970-ben jelent meg először a már akkor is világhírű szerző nagyregénye, melynek hősei abban a bizonyos Catedralban felidézik a maguk és közeli-távoli ismerőseik történetét. Ami ezekkel az emberekkel – egy jelentéktelen újságíróval, egy nagy hatalmú miniszterrel, kallódó cselédekkel, parányi törtetőkkel, befolyásos üzletemberekkel, félvilági nőkkel – történik, az tulajdonképpen Peru története a háborútól a ötvenes évek végéig. Ebben a különös fénytörésben – a részeg visszaemlékezések és az írói józanság villódzó elegyében – úgy tetszik: a pangás, a kudarc, a korrupció és a cselekvésképtelenség korában vagyunk. Egy tönkretett, lealjasodott világban, ahol zátonyra fut a becsvágy, és a félszeg kitörési kísérletek sorra visszahanyatlanak. A regény „főhőse”, Santiago Zavaleta, az egykori lázadó és jelenlegi bértollnok sorsa talán az értelmiség és az állam közti örök konfliktust is példázza – s e keserű, és bizonyára nemcsak az 1940-es, ’50-es évek Perujára érvényes kórkép szerint nem lehet kétséges e konfliktus eredménye: az állam a szép jelszavak mögött megbújó szado-mazochista kegyetlenségével könnyedén hatástalanítja a Zavaleta-félék tétova lázadásait. Mindez azonban durva leegyszerűsítés. Az erőteljes eszmei-politikai töltésű társadalmi regény mintája – ha van ilyen – egészen különös átalakuláson megy keresztül Vargas Llosa művészetében: a nézőpontok váltakozása, a radikálisan felbolygatott időrend és a labirintusszerű szerkesztés akár ennek a pangó, diktatórikus világnak is valami vérbő sokféleségét és kifürkészhetetlenségét sugallja… S éppen ezért lehet izgalmas most is – jó három és fél évtizeddel a megírása után.