Imprimatur

Imprimatur

Vacskamati78 | 2011-09-16 14:21:00

Imprimatur, azaz nyomtattassék. Őszentsége a pápai pecséttel hagyhatja jóvá az elé kerülő írásokat, nyilatkozatokat, irodalmi műveket. Amennyiben úgy ítélte meg, hogy az elé terjesztett dokumentum elfogadható olvasmány a katolikusok körében, rákerül az imprimatur pecsét. Rita Monaldi és Francesco Sorti regényét, az Imprimaturt és annak folytatásait, Olaszországban egyházi nyomásra betiltották. Az Imprimatur nem kapott imprimaturt A regény keretéül XI. Ince pápa ( 1611-1689 ), azaz a comói Benedetto Odeschalchi évtizedek óta húzódó szentté avatásának ügye szolgál. A néhány oldalas bevezetésben - amely a comói egyházmegye püspökének 2040-ben keltezett, A Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának Titkárságára címzett levele - kiderül, hogy melléklete egy vaskos regény, amely aggodalomra adhat okot egyházi körökben. E regény Rita és Francesco (!) hosszas és alapos kutatómunkájának eredménye, és XI. Ince pápa személyét, személyiségét nagyban érintő, meghökkentő tényeket tár fel. Az írók szellemesen belefoglalják saját magukat a képzeletbeli püspök levelébe, s mindazokat az eseményeket és körülményeket, amelyek eltérítették őket az újságírói pályáról az Iprimaturral kezdődő regénysorozat megírása felé. Már e bevezető oldalakon megalapozzák az egész regényen végighúzódó misztikus rejtélyes hangulatot: az ezredforduló környékén a püspök és a házaspár szoros ismeretségben voltak egymással. Elmesélték neki, hogy ráleltek egy nyolc kötetből álló kéziratos műre, ami Atto Melani, XIV. Lajos udvari énekesének és kémjének levelezését tartalmazza. De ami még izgalmasabb, a levelezésben egy napló-szerű visszaemlékezésre, amely visszaemlékezést egy névtelen szolga vetett papírra 1699-ben, az 1683. szeptember 11-25-e között átélt események hatására (XI. Ince pápasága idején). Az írás az addig elfogadott történelmi tényeknek ellentmondó információkat, adatokat tartalmaz, így miután Rita és Francesco végzettségüket tekintve történészek, belevetették magukat a kutatásba. Egy nap kénytelenek elköltözni Olaszországból Bécsbe amiképpen a valóságban is ; eltűnnek a püspök szeme elől. Komoly nyomozásba fogtak a bécsi levéltárban, s megírták az Imprimaturt. A kéziratot végül elküldték a püspöknek, aki döbbenten olvassa a felforgató regényt. Igyekszik felkutatni régi ismerőseit, hogy a benne megfogalmazódó kérdéseket és kételyeket kibeszélgessék, de nem lel nyomukra. Végül ő maga igyekszik felderíteni a regény igazságtartalmát csekély bizonyítékokra hagyatkozva, több-kevesebb sikerrel. Egy időre elfeledkezik a regényről, ám amikor ismét szóba kerül a Vatikánban XI. Ince Pápa szentté avatása, jobbnak látja a Kongregáció, illetve Őszentsége elé tárni mindazt, ami a folyamatot jelentősen befolyásolhatja, persze csak akkor, ha rákerül a pápai pecsét S mi, olvasók, e bevezetés után, kellően hangulatba hozva vághatunk bele a tényleges történet olvasásába. A Veszteseknek ajánlott szöveg egyes részeiről az a benyomása az embernek, hogy csakugyan a XVII. században íródtak: a szereplők mind a barokk értekező próza szókincsét használva vitatkoznak egymással magyarázzák előre írói stílusukat püspöki szócsövükön keresztül történészeink. Ám a nyelvezet modern prózára változik, amint cselekvés váltja fel az elmélkedést. Egy remekbe szabott, Agatha Christie vagy A. C. Doyle krimit idéző légkörbe csöppenünk. A fejezetek dekameroni felosztással a napok dátumát, illetve azt jelölik, hogy éjjel vagy nappal játszódnak-e az események. A szöveg könnyen követhető. Még akkor is, ha olykor a sorok közül kiviláglik, az adott bekezdést éppen melyikük is írta. Például miután Francesco a XVII. századi zenetörténet tudósa, Devizé, a gitáros játékát áhítattal, és érzékletes részletességgel, szakmai hitelességgel, értelmezéssel jeleníti meg. Szinte halljuk a húrok keltette muzsikát A zenének később jelentős szerepe is lesz a történet alakulásában. Ha mégis felmerülnének bennünk kérdések, esetleg zavarónak találnánk a sok latin és más idegen nyelvű részletet, vagy egy-egy szakasz után értetlenül visszalapoznánk, máris választ-magyarázatot, fordítást kapunk (anélkül, hogy elveszítenénk az érdeklődésünket, vagy megsejtenénk a csattanót), s gördülhetünk is tovább a történet szerteágazó, egymást mégis keresztező útjain. Fejezetről fejezetre belebotlunk valami váratlanba, meghökkentőbe, miközben egyre közelebb érezzük magunkhoz a kort, és egyre jobban megismerjük a szereplőket, megértjük viselkedésük mozgatóit. Egy fogadóban vagyunk, a Donzelloban, ahol mindjárt a regény kezdetén meghal az egyik vagyonos vendég. Halála oka bizonytalan. Lehet, hogy a rettegett pestis, az is lehet, hogy egy gyilkos végzett vele. Elővigyázatosságból a lakók kénytelenek a karantén alá helyezett Donzelloban vesztegelni, míg kiderül, mi történt. Igen ám, de se ki, se be nem mehet senki. Így Atto Melani apát, tűrhetetlennek tartva a tehetetlen tétlenséget, nyomozásba kezd. Segítőjének felfogadja a fogadó ifjú szolgálóját, akinek időközben mesterévé, bátorító, bölcs tanítójává válik. A történet, azaz a nyomozás a fiú látószögén keresztül bontakozik ki. Úgy éreztem olvasás közben magam, mintha egyszerre lennék ez a szolgafiú, és annak kívülálló barátja, aki már megfordult a Donzelloban. Együtt surrantam, jöttem-mentem vele, füleltem, figyeltem, de konyhai ügyetlenkedései, komikus próbálkozásai már megnevettettek. Szívből sajnáltam a fahéjtól megcsömörlött fogadóvendégeket Akik között számos egykor valóban élt és ismert történelmi személyiség van. A gitárművész, az énekes, az orvos, egy tanult kurtizán. Ismerősnek hatott minden az épületben: az éléskamra, a szobák, a lépcsőház, és más helyiségek is. Éreztem az illatokat, a nyirkosságot, a recsegő padlót, láttam a repedést a falon. Érthető és közeli lett a XVII. századi, mindennapi élet, a maga mulatságos és érdekes babonaságaival, hiedelmeivel, szokásaival, Róma meglepő és viszolyogtató életmódjával. Első benyomásra egyszerű bűnügyi regénynek tűnik a könyv, hiszen a kezdetektől sejthetjük, hogy valamelyik vendég a gyilkos. Az már bonyolultabb, hogy az idős Mourai úrnak miért kellett meghalnia. Bevallom, önkéntelenül gyanúsítani kezdtem hol az egyik, hol a másik szereplőt, a feltáruló nyomok alapján. Persze az írók félrevezettek, s kellően meglepődtem a regény végén. De hogy meglepődtem még előbb, amikor megértettem, hogy az írók főszereplőik, leginkább a fiú felfedezésein keresztül tárják elénk valóságos kutatásaik eredményét: a világi és egyházi fejedelmek álnok cselszövéseit. Olyan összefüggéseket, amelyek átalakíthatják bennünk például a XIV. Lajosról kialakult tanult képet. Elborzasztott, hogy a gonosz összeesküvések, a hatalom-, és pénzéhség mennyire ráillik a mai viszonyokra is. Kapzsiság és hamisság a pénzen vett erényesség látszata mögött. Nem változik a világ Leleplező és figyelemfelkeltő regény ez, és egyfajta fejlődésregény; ezt az írók a függelékben meg is említik, ismét a jövőbeli püspököt megszólaltatva: afféle Bildungsromannal állunk szemben, azazhogy emlékirat formájában megírt fejlődésregénnyel. Nem igaz-e, hogy az ártatlan kis szolga a Melani társaságában lezajlott éjszakai kalandok és az apát tanításai nyomán válik felnőtté? Az író házaspár e függeléket használja fel arra, hogy külön magyarázatokkal támasszák alá, regényük inkább valóság, mint fikció, és felszólítanak: ideje lenne a történészeknek követni a példájukat, s fáradtságot nem ismerve tüzetesebben kutakodni még akkor is, ha bántó eltéréseket találnának a ma elfogadott tényekkel szemben. A regény értékelésével csak azért vagyok bajban, mert a függelék után sincs még vége az olvasnivalóknak. Számomra a regény lendületét és izgalmasságát lefékező jegyzetek, sőt kissé száraz dokumentum-ismertetések is következnek, további negyven oldalon keresztül. Értem én, hogy ettől kerek a történet, és válik igazán hitelessé mindaz, amit korábban megosztottak velünk, mégis úgy gondolom, hogy a téma iránt komolyabban érdeklődőknek a kifejtés helyett inkább ajánlhattak volna olyan fórumokat, elérhetőségeket, ahol kíváncsiságukat maradéktalanul kielégíthetik. E csöppnyi elégedetlenség ellenére is lebilincselőnek találom a