Sétáló árnyék

A lassú nézés a szem tulajdonosát megajándékozza a nyugalommal, a részletek harmóniájával, tulajdonképpen az időtlenség érzésével. Abban a faluban, ahol gyermekkoromban élek, s amely település oly sokban hasonlít a jelenlegi községhez, nos, a faluban, nyáresténként, a csorda érkezte után, amikor elül a por, hűvösül a levegő, s a magányosan járó éjszakai szenderek helyben függeszkednek az illatos petúniatölcsérek, illetve a faládákban nevelt leanderbokor rózsaszín virágai előtt, a kiskapu melletti lócán, itt is és ott is, emberek jelennek meg, letelepszenek, s nem arra várnak, hogy beszédbe elegyedjenek a ritkán elhaladó, fáradt léptű járókelőkkel, hanem hogy megszemléljék azt, amit tegnap, tegnapelőtt, s azelőtt is alaposan megnéztek már. A változatlanságot. Azt a helyszínt, ahol nem ígérnek semmit, s ezért, hogy ki mit teljesít, nem is kell ellenőrizni.