Avantgárd kontinuitás a XX. században

G. Komoróczy Emőke könyve a párizsi Magyar Műhely történetéről, alapító szerkesztőiről, legjelentősebb munkatársairól hézagpótlónak tekinthető, hiszen a XX. század kezdetétől egészen az ezredforduló új jelenségeiig felvázolja a búvópatakszerűen hol felbukkanó, hol eltűnő experimentális költészet fontosabb epizódjait, változatait. Széleskörű ismeretanyagra építve veszi számba a szerző a M.M. elméleti tevékenységét, poétikai újításait, a meghonosított új műfajokat; a folyóirat szerepét a sokszínű hazai vizuális költészet kibontakozásában; mélyre hatoló elemzéseivel megkönnyíti az érdeklődő olvasók tájékozódását az avantgárd útvesztőjében. Sikerül cáfolnia a régi vádat, miszerint az avantgárd pusztán hagyományromboló lenne, és felmutatja a Kassák, majd Tamkó Sirató nyomdokain induló és továbblépő művészek munkásságában azokat a szálakat, amelyek a magyar költészettörténet tradícióiba kapcsolják őket. Hangsúlyozza (és interpretációival bizonyítja), hogy a vizuális költészettől sem idegen a nemzeti múlt és történelem, hiszen az alkotók élményvilága abból táplálkozik, s ők is az átélt valóság-tapasztalataikat formálják művé méghozzá látható nyelven. Technikai újításaik bizonyos idő elteltével beépülnek a tradícióba, s félévszázad múltán az újabb nemzedékek már hagyományként kezelik az ő életművüket is. Hiszen a poétikai készlet mint minden a nap alatt folyton változik és megújul.