Felhőatlasz

Nem mindennap élem át azt az érzést könyv olvasásakor, amit a Felhőatlasz nyújtott. Több mint katarzis, talán a dekódolás orgazmusa kifejezőbb, bár ez a kifejezés talán túlzottan fennkölt. Nem olvastam korábban David Mitchelltől, de talán jobb is volt így, mert nem voltak valós elvárásaim. A stilisztikailag és morfológiailag is elképesztően széles spektrumot felölelő hat történet a nyilvánvaló (?) kapcsolódási pontokon túl rengeteg apró, finom szállal kötődik egymáshoz, ami a zseniálisan precíz felépítéssel és szerkesztéssel párosulva tökéletesen egyedi elegyet alkot. Magával ragadó, zseniális, felemelő. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám: Amikor a nem látható dolgok nyilvánvalóvá válnak, nem léphetsz vissza a tudatlanságba. (Az idézet Lee Carroltól származik.)

A Felhőatlasz filmadaptációja novemberben érkezett a mozikba, három rendező keze műveként, amelyben a színészek minimum 7 karakter szerepében ismerhetők föl; a kritikusok véleményét nagyban megosztó, és eredetileg 6 perces előzetessel megismert filmről lerí, hogy nem mindennapi történettel állunk szemben. A könyv 6 történetet mesél el, mind másik időzónában játszódik, más szereplőkkel, más nyelvjárással (például az első történet, Adam Ewing naplója az 1800-as évek végéből annyira élénk, régies szókészletű, hogy 1 órába telik 10 oldallal megbirkózni, míg az 1975-ben játszódó Luisa Rey-rejtély sodró lendületű, ütős párbeszédeivel rendkívül szórakoztató). Persze nem ilyen egyszerű, hiszen a könyv célja a múlt-jelen-jövő / születés-élet-halál kapcsolat bemutatása. Néha hátborzongatóan izgalmas (Az első Luisa Rey-rejtély), máskor szívbe markolóan megható (Levelek a kastélyból), vagy lenyűgözően leírt képi világú (Szonmi-451 oriszon-tanúsága) a Felhőatlasz; nagyon merész vállalkozás, nagyon ambíciózus, nagyon sokra törekvő, számtalan, szinte elkerülhetetlen lehetősége van rá, hogy egy nagyon komplexnek ígérkező, nem mindennapi regény helyett csupán egy összegabalyodott, lagymatag zagyvaság legyen, és mégis, David Mitchell elsöprően egyedi stílusával és különleges tehetségével sikerrel jár, és egy olyan könyvet nyom a kezünkbe, amit rossz érzés befejezni és visszarakni a polcra, mert irracionalizmusa ellenére szörnyen reális, és amikor ezt észrevesszük, ráébredünk, hogy a Felhőatlasz nem csupán egy könyv, hanem egy zseniális mestermű, amit remélhetőleg évszázadokon át fognak olvasni.