Érzelmi biztonság

Akik rendszeresen követik a terezanyu.hu könyvajánló rovatát, megszokhatták már, hogy bármennyire próbára is teszem ezzel hétről hétre az olvasók türelmét, sosem bírom kihagyni az önéletrajzi vonulatot az ajánlóimból. Nem az a célom ezzel, hogy a könyvek helyett saját magamat toljam előtérbe, hiszen izgalmi érték szempontjából legfeljebb talán egy IKEA összeszerelési útmutatóval vehetném fel a versenyt. A helyzet egyszerűen csak az, hogy minden szerdán itt ülök tátott szájjal a monitor előtt és nem bírok túllépni azon az élményen, amit az adott hétre olvasott könyvtől kaptam. Hasonlóan állok (pontosabban ülök) most is.

Vekerdy Tamás Érzelmi biztonság címet viselő legújabb kötetében tíz olyan előadást olvashatunk, amelyek a Nyitott Akadémia szervezésében hangzottak el a gyermekléttel, iskolával, neveléssel kapcsolatos témákban. Mióta csak ismerem Vekerdy Tamás írásait, számos dolog miatt tartozom hálával a szerzőnek: jótéteményeinek listáján a legfrissebb tétel új könyvének alcíme: Mit kell(ene) tudnunk a gyerekekről és magunkról? Természetesen az alcímen túl az egész kötet nagyszerű, ugyanakkor már ezen a ponton világossá válik az egyszeri olvasó számára, hogy a gyermekek megértéséhez önmagunk megértésén keresztül vezet az út (és megkockáztatom, ellenkező irányban is igaz ez az állítás), egyúttal pedig azok felé is nyit a könyv, akiknek ugyan nincs gyermekük, de nem hagyja őket hidegen a téma.

A korábban megkezdett önéletrajzi szálat folytatva elárulom azt is, hogy én ugyan egyelőre egy darab gyermekkel sem rendelkezem, viszont igyekszem becsülettel felkészülni a feladatra. Például már jó előre szorongok amiatt, hogy mit is fogok én kezdeni majdani utódommal, mit és hogyan fogok elrontani a nevelésében még zsenge korában, ez milyen hatással lesz a csemete későbbi életére és engem pedig a továbbiakban mennyire fog furdalni a lelkiismeret mindezek miatt. Jó és kevésbé jó példa van előttem bőven, hiszen sokat dolgozom kamaszokkal és fiatal felnőttekkel, időnként még a szüleikkel is, hallok a családról, az iskoláról, az értékekről, és mindazokról a problémákról, amelyek csak előadódhatnak ezeken a területeken. Meglehetősen furcsa helyzet ez számomra, hiszen nem is volt az olyan régen, amikor még akár rólam is írhattak volna levelet Vekerdy Tamásnak a szüleim. Az én levelem még egy ideig várat magára, addig azonban itt állok a senki földjén, és jobb híján igyekszem felkészülni minden eshetőségre.

A felkészülés pedig nagyon is szükséges, hiszen annyira gyorsan változó és képlékeny a világ, még a(z állítólag) felnőtteknek is nehéz kapaszkodót találni benne. Egy gyereknek azonban éppen ezekre a kapaszkodókra van szüksége ahhoz, hogy a könyv címében említett érzelmi biztonságot megtapasztalhassa és a számára megfelelő ütemben fedezhesse fel önmagát és a világot, amihez elengedhetetlen a szülők támogató jelenléte és értő, nem tolakodó segítsége. A család mellett pedig ott az iskola, amelynek elméletben szintén fontos szerepe lenne a nevelésben-támogatásban, azonban a magyar iskolarendszer sajnálatos módon ahelyett, hogy felkeltené a gyermek érdeklődését a világ sokszínűsége iránt és segítené őt a tudás megszerzésében, gyakran inkább csak elveszi a fiatalok kedvét attól, hogy többet tudjanak meg az őket érdeklő témákról és hasznavehetetlen, rövid szavatosságú ismeretekkel tömi a diákok fejét.

Szintén szomorú tendencia, hogy a gyermekeiknek valóban a legjobbat akaró szülők már egészen zsenge kortól hatalmas teljesítményeket várnak el a csemetéktől (hiszen jó iskolának is az számít, ahol a legtöbb nyelvvizsgát, emelt szintű érettségit és egyéb, grafikonon jól ábrázolható eredményt tudják felmutatni a tanulók végzéskor), így a rendszer jól képzett neurotikusokat termel ki magából. Vekerdy Tamás ezzel szemben gyakran hoz példákat a Waldorf-iskolák gyakorlatából, amelyek a számokban mérhető teljesítmény és kis felnőttek nevelése helyett a gyermekek hosszú távú céljait helyezik előtérbe, az oktatási folyamat sokkal kevesebb szorongást generál, mindazonáltal használható eszközöket ad a gyermekek kezébe.

Természetesen, ahogy a Waldorf-iskola sem az egyetlen üdvözítő megoldás az oktatásban, úgy a gyermeknevelés során felmerülő többi problémára sem egyetlen igaz és helyes válasz létezik. Sőt, nincs is mindig szükség a helyes válaszra, hiszen ahogy Vekerdy Tamás megfogalmazza, a gyerekek nagyon sok mindent kibírnak még minket is. Ami elengedhetetlen, az az őszinteség, melegség, biztonság és valószínűleg egy jókora adag humor is, hogy ne csak a gyerek bírjon ki minket, hanem mi is magunkat.

Akik rendszeresen követik a terezanyu.hu könyvajánló rovatát, megszokhatták már, hogy bármennyire próbára is teszem ezzel hétről hétre az olvasók türelmét, sosem bírom kihagyni az önéletrajzi vonulatot az ajánlóimból. Nem az a célom ezzel, hogy a könyvek helyett saját magamat toljam előtérbe, hiszen izgalmi érték szempontjából legfeljebb talán egy IKEA összeszerelési útmutatóval vehetném fel a versenyt. A helyzet egyszerűen csak az, hogy minden szerdán itt ülök tátott szájjal a monitor előtt és nem bírok túllépni azon az élményen, amit az adott hétre olvasott könyvtől kaptam. Hasonlóan állok (pontosabban ülök) most is.

Vekerdy Tamás Érzelmi biztonság címet viselő legújabb kötetében tíz olyan előadást olvashatunk, amelyek a Nyitott Akadémia szervezésében hangzottak el a gyermekléttel, iskolával, neveléssel kapcsolatos témákban. Mióta csak ismerem Vekerdy Tamás írásait, számos dolog miatt tartozom hálával a szerzőnek: jótéteményeinek listáján a legfrissebb tétel új könyvének alcíme: Mit kell(ene) tudnunk a gyerekekről és magunkról? Természetesen az alcímen túl az egész kötet nagyszerű, ugyanakkor már ezen a ponton világossá válik az egyszeri olvasó számára, hogy a gyermekek megértéséhez önmagunk megértésén keresztül vezet az út (és megkockáztatom, ellenkező irányban is igaz ez az állítás), egyúttal pedig azok felé is nyit a könyv, akiknek ugyan nincs gyermekük, de nem hagyja őket hidegen a téma.

A korábban megkezdett önéletrajzi szálat folytatva elárulom azt is, hogy én ugyan egyelőre egy darab gyermekkel sem rendelkezem, viszont igyekszem becsülettel felkészülni a feladatra. Például már jó előre szorongok amiatt, hogy mit is fogok én kezdeni majdani utódommal, mit és hogyan fogok elrontani a nevelésében még zsenge korában, ez milyen hatással lesz a csemete későbbi életére és engem pedig a továbbiakban mennyire fog furdalni a lelkiismeret mindezek miatt. Jó és kevésbé jó példa van előttem bőven, hiszen sokat dolgozom kamaszokkal és fiatal felnőttekkel, időnként még a szüleikkel is, hallok a családról, az iskoláról, az értékekről, és mindazokról a problémákról, amelyek csak előadódhatnak ezeken a területeken. Meglehetősen furcsa helyzet ez számomra, hiszen nem is volt az olyan régen, amikor még akár rólam is írhattak volna levelet Vekerdy Tamásnak a szüleim. Az én levelem még egy ideig várat magára, addig azonban itt állok a senki földjén, és jobb híján igyekszem felkészülni minden eshetőségre.

A felkészülés pedig nagyon is szükséges, hiszen annyira gyorsan változó és képlékeny a világ, még a(z állítólag) felnőtteknek is nehéz kapaszkodót találni benne. Egy gyereknek azonban éppen ezekre a kapaszkodókra van szüksége ahhoz, hogy a könyv címében említett érzelmi biztonságot megtapasztalhassa és a számára megfelelő ütemben fedezhesse fel önmagát és a világot, amihez elengedhetetlen a szülők támogató jelenléte és értő, nem tolakodó segítsége. A család mellett pedig ott az iskola, amelynek elméletben szintén fontos szerepe lenne a nevelésben-támogatásban, azonban a magyar iskolarendszer sajnálatos módon ahelyett, hogy felkeltené a gyermek érdeklődését a világ sokszínűsége iránt és segítené őt a tudás megszerzésében, gyakran inkább csak elveszi a fiatalok kedvét attól, hogy többet tudjanak meg az őket érdeklő témákról és hasznavehetetlen, rövid szavatosságú ismeretekkel tömi a diákok fejét.

Szintén szomorú tendencia, hogy a gyermekeiknek valóban a legjobbat akaró szülők már egészen zsenge kortól hatalmas teljesítményeket várnak el a csemetéktől (hiszen jó iskolának is az számít, ahol a legtöbb nyelvvizsgát, emelt szintű érettségit és egyéb, grafikonon jól ábrázolható eredményt tudják felmutatni a tanulók végzéskor), így a rendszer jól képzett neurotikusokat termel ki magából. Vekerdy Tamás ezzel szemben gyakran hoz példákat a Waldorf-iskolák gyakorlatából, amelyek a számokban mérhető teljesítmény és kis felnőttek nevelése helyett a gyermekek hosszú távú céljait helyezik előtérbe, az oktatási folyamat sokkal kevesebb szorongást generál, mindazonáltal használható eszközöket ad a gyermekek kezébe.

Természetesen, ahogy a Waldorf-iskola sem az egyetlen üdvözítő megoldás az oktatásban, úgy a gyermeknevelés során felmerülő többi problémára sem egyetlen igaz és helyes válasz létezik. Sőt, nincs is mindig szükség a helyes válaszra, hiszen ahogy Vekerdy Tamás megfogalmazza, a gyerekek nagyon sok mindent kibírnak még minket is. Ami elengedhetetlen, az az őszinteség, melegség, biztonság és valószínűleg egy jókora adag humor is, hogy ne csak a gyerek bírjon ki minket, hanem mi is magunkat.